Kiss Jenő: A Somogy-zalai nyelvatlasz és szerzője, Király Lajos
Ma és itt elsősorban Somogyországról lesz szó, pontosabban egy kitűnő műről, amelynek tárgya a somogyi nyelvjárások. Azok a tájszólások, amelyekről mi, nem somogyi magyar nyelvészek – tessék elhinni – a rossseb-en kívül mást is ismerünk. És szó lesz Király Lajos tanár úrról, nagyrabecsült somogyi nyelvjáráskutató-társunkról, a jeles nyelvész és néprajzos szerzőről. Az ő munkája ugyanis a Somogy-zalai nyelvatlasz, ez a – nevezzük néven a gyereket – kiemelkedő szakmai és emberi teljesítmény. Hadd magyarázzam meg, miért fogalmaztam így! Kicsit távolabbról kell azonban kezdenem.
A nyelv embervoltunk egyik nélkülözhetetlenül fontos jellemző jegye. Csak az ember képessége a tagolt beszéd. Nyelv nélkül sem ember, sem társadalom, azaz emberi közösség nincs. De nincsen nyelv sem a másik kettő nélkül. Ennyire fontos mindegyik. Ha pedig ennyire fontosak, velük, tehát a nyelvvel is természetes dolog, emberhez igazán méltó foglalatosság törődni.
A Földön több mint 5 000 nyelv él. S mindegyikben vannak területi alapon elkülönülő nyelvváltozatok, az ún. nyelvjárások (vagy tájnyelvek vagy tájszólások vagy dialektusok). Azokban a nyelvekben is, amelyeknek van írott és beszélt köznyelve. Ilyen nyelv persze nagyon kevés van, de nyelvjárások ezekben is vannak. A nyelvtudománynak az az ága, amely a nyelvjárásokkal foglalkozik, a nyelvjáráskutatás vagy dialektológia, azok a nyelvészek pedig, akik ezt a szép tudományágat művelik, a nyelvjáráskutatók vagy dialektológusok. Király Lajos is közéjük tartozik.
Mivel foglalkoznak a nyelvjáráskutatók? A nyelvjárások sokoldalú vizsgálatával: a nyelvjárások nyelvészeti leírásával, a nyelvjárási szavak, jelenségek, szövegek gyűjtésével, kiadásával, elemzésével és magyarázatával. Tanulmányokat és könyveket írnak, tanítanak, tájszótárakat, nyelvjárási monográfiákat és nyelvjárási atlaszokat készítenek. A tájszavakat egyebek mellett azért szeretik vizsgálni, mert a szókészlet megkövült művelődéstörténetként vall, mesél a közösség elmúlt életéről ¦ ha értő kézzel nyúlnak hozzá. S úgy látszik, a nyelvjáráskutatók szívesen vonnak le következtetéseket a közösség életéről a tájszavak alapján. Például hogy milyen kultúrát teremtettek, milyen ételeket ettek, mit ittak korábban az emberek, hogyan öltözködtek, milyen eszközöket használtak, milyen szólásaik, közmondásaik, időjárási szabályaik, földművelési reguláik, erkölcsi normáik voltak.
Király Lajos 1959-ben végzett a budapesti egyetem magyar-történelem szakán. Érdeklődése egyetemista korában a nyelvtudomány, a nyelvjáráskutatás felé fordult. Ezért lehetett, lett a tanár úr is nyelvjáráskutató, egyszersmind az a nyelvjáráskutató, aki a legtöbbet tette eddig a somogyi népnyelv kutatásáért. Ő az egyetlen széles e hazában, ti. Somogyban, aki a nyelvjárástant és a névkutatást már évtizedek óta s mind a mai napig műveli. Idestova fél évszázada lesz, hogy (1960-ban) megjelent a magyar nyelvtudomány központi orgánumában, a Magyar Nyelvben Balogh Lajossal közösen írt tanulmányuk, a „Nyelvjáráskutatás Somogyban” (482¦484). Ebben arról olvashatunk, hogy a két tehetséges fiatal dialektológus speciális somogyi nyelvatlasz készítésén fáradozik: a Kapos völgyében és Zselicségben gyűjtötték össze az állathangutánzó igéket, hívogatókat és terelőket. Munkájukkal új nyelvatlasz-típust vezettek be a magyar nyelvtudományba, az ún. célatlaszt. Ahogy az idő múlt, úgy szaporodtak Király tanár úr nyelvtudományi és néprajzi munkái, amelyekről – már ami a tanulmányokat illeti – jó áttekintést kaphatunk abból a kötetből, amely 2003-ban itt, Kaposváron jelent meg, s amelynek címe „Nyelvjárástani és névtani vizsgálatok Somogyban”, s amely remélhetőleg eljutott mindazokhoz, így a somogyi iskolák magyartanáraihoz is, akik azt okulással és valóban haszonnal forgathatják, mert bizony igaz: tanítási segédanyagnak is kitűnő ¦ csak értő szemmel kell olvasni a benne lévőket.
Király Lajos tavaly megjelent műve, a Somogy-zalai nyelvatlasz is nyelvjárástani munka, amelyben ezrével sorjáznak a somogyi szavak és szóalakok. Ez a munka a magyar nyelvjáráskutatás fontos műve, kitűnő forrása. Király Lajos eddigi legnagyobb és legjelentősebb tudományos vállalkozása. Büszkék is vagyunk rá! Gratulálunk neki és köszönjük!
Hogy az efféle nyelvatlaszokra nagy szükség van, azt 1987-ben Benkő Loránd, mind a négyünknek professzora és tanítómestere 1987-ben így fogalmazta meg: „nagyon fontosnak tartom azt, hogy regionális [tehát egy vagy több tájegységet magába foglaló] atlaszok kellő sűrűségben ma is készüljenek, és örülök minden olyan kísérletnek, olyan hírnek, ha valaki regionális nyelvatlasz készítésére vállalkozik. Nem könnyű vállalkozás az ilyen természetesen, akár egy általános regionális nyelvatlaszra, akár olyan speciális típusú regionális nyelvatlaszra gondolunk, mint amelyet Balogh Lajos és Király Lajos készített annak idején a somogyi vidékről, és amelynek bizony megvan a maga különleges jelentősége, s megvolt – úgy tudom – a nemzetközi visszhangja is” (Dialektológiai szimpozion II. 1990, 15-16).
Tegyük föl: ha ennyire szükségesek ezek az atlaszok, miért nem készült több? Azért, mert egy atlaszt elkészíteni nagyon nehéz. Szükség van ugyanis a következőkre: 1. szakmai (nyelvtudományi) ismeretekre, amelyeknek megszerzésére nem elegendőek az 5 éves egyetemi tanulmányok. 2. Szükség van a népélet ismeretére, a hagyományos paraszti világban való több-kevesebb jártasságra, a népi gondolkodásmód ismeretére. 3. Időre, energiára, türelemre-kitartásra, lemondásra és 4. ügyszeretetre, érzelmi motivációra és emberi támogatásra is (a család és kollégák részéről). Nézzük: Király Lajos esetében megvoltak ezek? Persze hogy megvoltak! Különben nem lennénk most itt, ezen az ünnepélyes könyvbemutatón! De bizonyára nem lesz minden tanulság nélkül való kissé közelebbről szemügyre vennünk, hogyan is született a Somogy-zalai nyelvatlasz.
1. Szakmai ismeretek: Benkő professzor úr ma is együtt emlegeti a két Lajost, akik tanítványai voltak: emlékezete mindkettőt tehetséges, sokra hivatott egyetemistaként őrzi. Balogh tanár úr a Nyelvtudományi Intézet munkatársa lett, Király Lajos visszatért szűkebb pátriájába, s a pécsi oktatói évek után kaposvári főiskolai tanárként lett elismert dialektológussá, somogyi nyelvésszé. Úgy, hogy közben ők ketten (Balogh Lajos és Király Lajos) együtt is dolgoztak (de erről majd Balogh Lajos tanár úrtól hallunk hiteles visszaemlékezést). Király Lajos a tudós tanár útját járva lett ismert nyelvjáráskutatóvá. Amikor 1980-ban hozzáfogott ezen atlasz anyagának a gyűjtéséhez, már javában professzionális szintű művelője volt a nyelvatlaszos tudománynak.
2. A népélet ismerete: Király Lajos Göllében született, de Büssüben, a hagyományos népi kultúra közegében nőtt föl, azt belülről ismerte meg és élte át. Otthon volt a somogyi falvak világában. Amit adatközlőitől kérdezett, azt nem könyvből olvasta, maga is jól ismerte. Mert sorsának véletlene nemcsak lehetővé, szükségessé is tette, hogy megismerje ezt a világot, amely már-már teljesen a múlté, gondjaival, bajaival, emberségével és szépségével együtt.
3. Az idő társai: Tessék belegondolni: Király tanár úr 30 évvel ezelőtt kezdte az atlasz tervezését, 25 évvel ezelőtt kezdte meg a rendszeres gyűjtést, amely majd 6 évig tartott. 30 év után született meg az eredmény! Tessék belegondolni abba is: 99 faluban, egy körülbelül 90 km hosszú és 30 km széles területsávon végezte a gyűjtést, összesen kb. 800 adatközlőnek tett föl 280 kérdést, azaz nagyjából 200 ezerszer kellett kérdést föltennie és (ami sokkal nehezebb volt!) a hallott szavakat le is kellett pontosan jegyeznie. Mennyi fizikai és szellemi, lelki energia kellett ezt elvégezni! Kellett persze türelem és kitartás is. Mert az egy idő után monotonnak tűnő munka közben sokszor eszébe juthatott neki is, te jó ég, még 60, 40, 20, 10… faluban nem jártam! Arról nem is beszélve, hogy arra is gondolt bizonyosan: hogyan dolgozom föl ezt a rengeteg adatot? S ha feldolgozom, hogyan lesz ebből atlasz? Meg tudom-e jelentetni? No és a sorra-rendre egymást követő lemondások! Nem is elsősorban arra gondolok, hogy gyakran kellett nemet mondania családi programokra, pihenésre, szórakozásra az atlaszmunka miatt (felesége, aki őt munkájában sokrétűen segítette és támogatta, sokat tudna mondani erről), hanem arra, hogy pontosan tudta: amit csinál, az nem látványos, nem divatos nyelvészeti tevékenység, azonkívül – hogy mai kifejezéssel éljek: nonprofit vállalkozás, amiből soha meggazdagodni nem fog. Ő ezért nem kapott prémiumokat, fizetést, honoráriumot, sem sokat, sem keveset, sem korábban, sem az atlasz megjelenése után. Sőt, a kéziratot családi segítséggel hozta nyomdakész állapotba, hogy ezzel is csökkentse a kiadás költségeit, mert azt összeszedni ¦ majdnem azt mondtam: összekunyerálni! ¦ külön művészet. De hát őt nemesebb célok vezérelték. Ezzel kapcsolatban hadd említsem Kodály esetét. Kodály tisztában volt azzal, hogy zeneszerzői hírnevet szerezhetett volna a népzene tanulmányozása nélkül is. 1906-ban befejezett Adagio-ja még 1932-ben is a legtöbbet játszott művei közé tartozott idehaza és külföldön egyaránt. Erről így vallott: „ez nagyon régi művem; abból az időből származik, amikor a népdalról semmit sem tudtam, nem többet, mint ami a levegőben volt és a felszínre került – úgyhogy ebből következtetést lehetne vonni, hogyan írtam volna később. Ha folytattam volna, könnyebb és gyorsabb siker útjaira jutottam volna. De „az embert vágyai vezérlik”, és az én vágyaim oda vezéreltek, ahol nagyobb munkával kevesebb eredményt [ti. kevesebb hivatalosan elismert, értékelt, méltányolt eredményt, pénzt] lehetett elérni” (Honismeret 2005/6: 24).
4. Ügyszeretet, érzelmi motiváció: Sütő András írja egy helyütt: „Boldog, ki másnak nem adósa” – így szól a közmondás. Én boldog vagyok, hogy fölnevelő szüleimnek, szülőfalumnak, szülőföldemnek örök adósa lehetek!” Király Lajos is így érezte és érzi. A szülőfölddel, földijeivel szembeni adósságát úgy törlesztette és törleszti, hogy a somogyi népnyelvet, az itteni emberek ízes szavait, kifejezéseit hordja csűrbe, menti meg és teszi hozzáférhetővé minden érdeklődő számára. Hogy is írja atlasza bevezetőjében? Idézem: „A szerzői honorárium … számomra az lesz, ha a S-ZA. eljut az ilyenféle nyelvészeti munkákat megbecsülő olvasókhoz, [akik] a benne lévőket esetleg hasznosítani tudják az oktatásban és kutatásban egyaránt. A somogyi hagyományok kutatását, bemutatását, a népnyelv csodálatos kincseinek feltárását mindig is fontosnak tartottam, ebben a büszke „somogyországiság” érzete és a dialektológia tudományának szolgálata szervesen összekapcsolódott. Annak is örülök, hogy nyelvatlaszom nem posztumusz műként jelenik meg, s talán adatainak kiaknázásában még én is tevékenyen részt vehetek” (17). Reméljük, így lesz. Ugyanis ez nemcsak Somogyországnak, hanem a magyar nyelvtudománynak is érdeke. S most Deme László professzortól idézek néhány megszívlelendő gondolatot annak igazolására és érzékeltetésére, miért is oly fontos munka, amit Király Lajos elvégzett: „A tanulmány és az atlasz viszonya alighanem világos minden szakember számára. Ha a térképanyag elveszne, a kiváló feldolgozó tanulmány egy évtizedig, másfélig, újdonság volna még, azután lassanként tudománytörténeti érdekűvé homályosulna. Ha viszont ez semmisülne meg, de a térképek megmaradnának, az anyag az idők végezetéig élő és eleven ható közege, tényezője, tárgya és eszköze maradna a további búvárlatoknak. Mert a tanulmány mutatósabb, rangosabb műfajú ugyan, de a magas színtű tudományos felkészültséggel, gonddal és sok-sok fizikai-lelki kínnal összegyűjtött, ellenőrzött, megrostált, elrendezett – és föltétlenül közzéteendő – anyag ércnél is maradandóbb” (In: Zselici atlasz. 1993. 8). Majd pedig: „a legtökéletesebb forrásanyag is holt tőke marad mindaddig, amíg meg nem faggatjuk, vallomását ki nem elemezzük, tanulságait közzé nem tesszük, hogy a múlt élő maradjon, hogy visszatekintésünk segítsen tisztábban látni. Honnan és merről jöttünk, s merre van a „tovább”, szervesen előre. Mert ez óvhat meg bennünket a mai világunkban fenyegetően kínálkozó önfeladástól” (in: Sajtos József, Sárvíz menti nyelvatlasz. Bp., 2004, 5).
Nos: Király Lajos nemcsak gyűjtött, közzétett, hanem elemzett és elemez is. Nyelvatlaszkötetében is. E téren ő az egyik úttörő a magyar nyelvtudományban. Nemcsak adatbeírásos térképlapokat készített, hanem szemléletes jelenségtérképeket, összesítő térképeket és integrált lapokat is, amelyek egyesítik a regionális atlaszból kielemezhető képet a nagyatlasz dunántúli régióinak nyelvjárási jelenséghatár-képletével (Juhász Dezső in: Kiss Jenő szerk., Magyar dialektológia. Bp., 2001, 116). Fontos említenem, hogy Király Lajos pontosan látja és adataival igazolja is, hogy a nyelvjárási jelenséghatárok földrajzi, történeti, néprajzi, kulturális tényezőkkel vannak szoros összefüggésben. Munkájának elemző fejezetei kitűnő nyelvtudományi fejtegetések. Ami a nem nyelvészek számára leginkább figyelmet érdemlő, az a szókészleti anyag, amelyből a vizsgált terület népességének egykori, közelmúltbeli életére vonatkozó információk tömegét nyerhetjük, ha figyelmesen olvassuk őket. Feltűnik például az, hogy ugyanazt a dolgot, fogalmat hányféleképpen nevezik meg ezen a viszonylag kis területen is. Például a „gyengeelméjű”-t mennyiféleképpen képesek kifejezni: a böszmétől, a buggyanton és a gaborgyán keresztül a kelekóláig, a lajikusig meg a német eredetű stikkësig. A „fifikás”-t is érdekes szavakkal jelölik Somogyban: a forsriftos, a fortélos, pekuláló és a huncfut áll (mind német eredetű szó!) egymás mellett. Nekem a „herkelik” (a régi falusi házak padlásán az utca felől két szögletes ablakféle) egyik elnevezése, a szenyelőlik előtagja azt juttatja eszembe, hogy az bizony egy ugor eredetű szó: a vogulban találjuk a megfelelőjét, csakhogy ott orrlyukat jelent (a herkelik és az orr szerepe meglehetősen hasonló, nem?). A „bíbelődik” somogyi megfelelői oly számosak, hogy külön tanulmányt lehetne írni azok alapján. E tájszavak nagy része azt mutatja, hogy nem nézte jó szemmel a nép az ímmel-ámmal végzett munkát, mert a totomász, tötyörög, totojáskodik, szuszmuszkál, teszentoszik, tohonyáskodik aligha tekinthetők dicsérő kifejezéseknek. Lám, a tájszókból ilyen, olykor időben is messze nyúló következtetésekre juthatunk! Milyen jó volna, ha a somogyi iskolák magyartanárai élnének az atlasz kínálta magyaróra-színesítési lehetőségekkel, gyarapítván tanítványaik anyanyelvi otthonosságérzetét a nyelvjárások megbecsültetésével, felszínre hozván a tájszókincs művelődéstörténeti tanulságainak egy részét, erősítvén a szűkebb pátriához való ragaszkodást, ezzel segítve a harmonikus személyiségfejlődést.
Király Lajos tanár úr Somogy-zalai nyelvatlaszával végleg beírta nevét a magyar nyelvjáráskutatás, és természetesen a somogyi művelődéstörténet nagykönyvébe. Ősszel Budapesten, a Magyar Nyelvtudományi Társaság tudományos ülésén fogjuk köszönteni a ma is fiatalos, akkor majd 70 éves kollégát, barátot. Majd elmondjuk ott, hogy nemcsak a szakma, a tudomány és a nyelvjáráskutatók családja, hanem Somogyország is megbecsüli ¦ reméljük a jövőben is, népnyelvi és honismereti kutatásainak támogatásával is ¦ nyelvjáráskutató fiát és nagy munkáját, a Somogy-zalai nyelvatlaszt is.
Kiss Jenő: A Somogy-zalai nyelvatlasz és szerzője, Király Lajos
Kiss Jenő egyetemi tanár, akadémikus
(Előadás a kaposvári Megyei és Városi Könyvtárban 2006. I. 17-én)
