A falvak népe részben a szabályos elrendezésű, utcás településeken, részben a zsúfolt, szabálytalan halmaztelepüléseken élt. Ekkorra a templomot körülvevő temetők jobbára a község határába kerültek ki. A templom, harangláb, paplak, jegyzőség középületei köré szerveződtek a lakóházak, melyeket e kőtelen vármegyében fából építettek. Az egykori zselici és belső-somogyi faépítkezés néhány szép példája ma Szennán, a falumúzeumban található. Az egykori egyosztatú füstösház két helyiséggé alakult át. A konyhában sütöttek, főztek, a szobában aludtak. A konyha még füstös volt, de a szoba füsttelenítésével kialakult a tiszta szoba, ahol a jobbágyok egy része nagy létszámú, nem ritkán 9-10 fős, de ennél esetleg nagyobb lélekszámú családokban élt. A nagycsaládi szervezet nyomai még századunk elején is fellelhetők voltak: a család életét, gazdálkodását a gazda, a ház körüli munkát, a főzést és ételelosztást, a gyermeknevelést a gazdaasszony irányította. Keserves volt a kiszolgáltatott családtagok élete. A szegényebbek, a házas és házatlan zsellérek, a pásztorok és a cselédek kisebb családi szervezetben éltek a nagyszülőkkel, nőtlen vagy férjezetlen gyermekeikkel. A falvak szántóföldjein búzát, rozsot, zabot, hajdinát és kölest termesztettek, de mind nagyobb szerepet kapott az Amerikában őshonos kukorica, amely a XVII. század végén terjedt el Magyarországon A szintén Amerikából származó burgonya igénytelen növény volt, bírta a mostoha klímát. Európai elterjedését az éhínség és a háborúk nagyban elősegítették, megyénkben csak a század második felében kapott nagyobb jelentőséget. Kezdetben csupán a főúri kertek dísznövénye volt. A konyhakertekben zöldség termett. Fűszereink közül a „legjellegzetesebb magyar növény", a paprika, Kolumbusz révén érkezett kontinensünkre. A török hódoltságot követően a Balkánról került hozzánk „török, veres vagy pogány bors" néven, és ez idő tájt kezdte kiszorítani a bors egyeduralmát.

Az önellátásra törekvő somogyi lakosság állatokat is tartott. A jelentősebb legelőkkel, erdőkkel körülvett falvak sertései egész éven át a szabadban voltak, az igénytelenebb siska fajtát csak a múlt században szorította ki a nagyobb testű zsírdisznó, a mangalica. Az igába fogott marhákat és fejősteheneket a falvakhoz közelebbi legelőkön, a szilaj és félszilaj állatokat a közös legelőkön tartották az év nagy részében. Ekkor még kevesebb volt a juh, a lótartás nem volt még jelentős. A folyók, a vizek halban, rákban gazdagok voltak. A nagyobb vizek mellett halászcéhek alakultak (pl. a Festeticsek keresztúri és csurgói uradalmaiban), a viza és a tok főúri körökben igen kedvelt étek volt. A Balatonban sok volt a harcsa, a fogas, de csukát, pontyot, kecsegét is fogtak Somogy vizeiben: a Kis-Balatonban, a Kis- és Nagyberekben, a Dráván, a Rinyán, a Kaposban, az Almás és a Koppány folyókban. Csíkászok és rákászok, sőt teknősbékafogók éltek e vidékeken. A táplálkozásban a mindennapi kenyérnek volt kiemelt szerepe. Kevesebb búzából, inkább rozslisztből, a legszegényebbek kukoricalisztből sütötték. Mindennapos étel volt a pép- és a kásafélék egész csoportja (hajdinából, kölesből, később kukoricából és burgonyából). A XVIII. században Somogyban sok húst fogyasztottak, a nemesek és a papság elsősorban marha- ökör- tinóhúst evett, valamint halat és vadat, a jobbágyok inkább apróbb sertést, baromfit, juhot fogyasztottak. Kedvelt eledel volt a savanyú káposzta és az abból készült levesek, a hüvelyesek közül a lencse, a bab. Gyűjtöttek vadon termő növényeket is táplálék-kiegészítésül: a megye gyümölcsökben gazdag volt. A szilvából pálinkát és lekvárt főztek, az alma, a körte télire biztosított friss gyümölcsöt. A gyümölcsfelesleget aszalással tartósították. Délnyugat-Somogyban őshonos volt a gesztenye, dióval még a századelőn is lehetett a boltokban fizetni.

A honfoglaló magyarok hozták magukkal a szőlőtermesztés és a borkészítés tudományát. A középkoron át a XVIII. századig a szőlő megtartotta jelentőségét. A késő középkori hegyközségi szervezetek mellett az uradalmak is fenntartották a nagy múltú borvidékek szőlőültetvényeit. A jobbágyok viszont e célból újabb irtásföldeket hódítottak meg. E században általános és kedvelt volt a fehér bor (a vörös csak később került előtérbe). A Balaton, a Dráva és a Berek vize is iható volt még. Pálinkát a hajnali munkakezdéskor és nagyobb ünnepeken fogyasztottak, a pásztorok, csőszök és az erdőn, mezőn járók megcsapolták a nyírfa és a cser levét. A jobbágyfelszabadítást követően változott a gazdálkodás módja, hatékonyabbá vált a munka, korszerűsödtek a munkaeszközök. A ló igás állatként háttérbe szorította a szarvasmarhát, a fajtaváltást követően azt inkább húsáért és tejéért tartották. A kapásnövények elterjedésével a nőket mind nagyobb számban bevonták a földművelésbe, az ipari növények terjedése jövedelmezőbbé vált. A szántóföldi munkák gépesítése folytatódott, arató- és cséplőgépek tették hatékonyabbá a munkát.

A birtok elaprózódását megakadályozni szándékozó családok körében – elsőként Somogy baranyai határ mentén, a Szigetvidéken – felütötte fejét az „egykézés”. A módosabb reformátusoknál, majd a katolikusok körében is járványszerűen terjedt, a tehetősek népbetegsége lett. Ugyanakkor a sokgyermekes, szegényebb magyar és horvát lakosság emberfelesleggel küzdött, rajokban bocsátotta ki más vidékekre időszaki munkásait. A „rengeteg Somogyban” egyre kevesebb lett a fa. A megfogyatkozott erdők (elsősorban épületfák) miatt különböző tiltó rendelkezéseket hoztak. A faépítkezést – főként a gazdálkodásban előbbre tartó, de fában szegényebb területeken, mint Külső-Somogy, Kaposvár és környéke, a Vízmente – a tömésfal, a vert falú építkezési mód váltotta fel. Evvel egyidőben a szabadkéményes konyhák mellett több tárolóépület is készült.

A gazdasági épületek, istállók, pajták korszerűbbek voltak a lakóházaknál, melyeken ritka volt a cseréptető. A XVIII. századtól századunk elejéig nyomon kísérhető a hagyományos paraszti lakásberendezés. A korábbi egysejtű lakás cserépedényei, majd mázas edényei díszesebbek lettek. A szobai kemence helyett korongolt szemekből álló kályhákat raktak a módosabbak. A nagyobb bútorokat mesteremberek (ácsok, molnárok, bognárok) készítették keményfából. Az ácsolt ládában ruhát és élelmet tároltak, majd a fiókos ládák („sublat”) lettek általánosak. Az alacsonyabb, üveges, ajtós szekrényfélék („kászli, almárium”) mellett századunkban megjelent a fennálló szekrény („szökröny") is. A berendezéshez tartozott még a hátas szék, karosszék, pad, hátas pad, fogas, ágy, bölcső, asztal, a rangosabbakat a szobában, a régebbieket egyre hátrébb, végül a kamrában helyezték el. A múlt századtól általános volt a sarokpados elrendezésű szoba az igen fontos szerepet játszó asztallal. E köré ült a család, ha ünnepelt, ha vendég érkezett. Alvásra szolgált az ágyakon kívül a kemence padkája és más alkalmi fekvőhelyek (fonott dikó), népes családoknál a pótágyak, a „supik”. Egy ágyban többen is aludtak, s ha baba született, a bölcső a szülői ágy mellé került. A székek sokfélesége mellett változatos a szobabeli textíliák formája, elrendezési módja is. A hozományba kapott ágyneműt, ágyat a századelőn díszesebb szőttessel, kékfestővel vagy piros kartonnal („bécsi piros”) terítették le, ez került az ablakra is, hogy majd felváltsa a molinó, a csipkefüggöny. A falra a katonai és a családi fényképeken túl a katolikus családok szentképeket, a reformátusok hazafias képeket akasztottak. A két ablak közé került a tükör, s a múlt század közepétől megjelent itt-ott a falióra is. A konyha hagyományos berendezése szívósabban tartotta magát. A nyílt kémény megépítése előtt a katlan és a kemence körüli sárpadka szolgált tűzhelyül, rakodó és néha alvóhelyül is. A tűzhely fölé láncon lógatott bográcsban főztek, vagy a kemence szájában. A nyílt tűzhely parazsa fölé háromlábú, vagy vasháromlábra állított lábasokat, serpenyőket, fazekakat tettek. A parázs felett nyárson, vasrostélyon vagy a kemencében sütöttek. Kemencében sültek a húsok, a kenyér és a tésztafélék. A füst a nyitott konyhaajtón át távozott. A kéményes füstelvezetés inkább a konyha képét módosította, világosabb, tisztább lett, rendszeresen meszelték és már díszítették is. Itt már a zárt tűzterű „rakott sparhelton” készült az étel, a bográcsok helyett katlanban főtt a krumpli, a lekvár, és sült a zsír.

A XX. század elején megindult a balatoni idegenforgalom és virágzásnak indult a népi iparművészet. Már nem használati, hanem dísztárgyak készültek főként az egykori pásztorok, ill. azok leszármazottai keze alatt (a két Kapoli, Kálmán István, Tóth Mihály, Boszkovics János, Fehér Lajos, a Jancsikity testvérek, Varga János, a fiatalabbak közül Nagy Ferenc és Varga László). A századelőn a sertéstartás és a baromfitartás is belterjesebbé vált. A korábbi, Somogyra jellemző makkoltatást a kukoricán való hizlalás követte. A XVIII. századi szilaj vagy rideg tartást fokozatosan a félszilaj tartás váltotta fel, az állatok ekkor már istállókban, ólakban vészelték át a telet. Ennek megfelelően változott a pásztortársadalom rangja, szerepe is. A legkeményebb életű „pásztornemzetség” Somogyban a kanásznép volt, ahogyan azt Takáts Gyula szépen leírja. A híres somogyi pásztorok közül ők voltak a legtöbben, hiszen a Dunántúlon oly jellegzetes erdei legeltetés a sertéseknek kedvezett leginkább. A zselici sertéstartásról már az Árpád-kori oklevelek is hírt adnak. A juhtartásban a magyar rackát kétszáz éve – elsősorban az uradalmakban – a spanyol, merinó birka váltotta fel, s a hozzá értő pásztorok is elmagyarosodott németek voltak. A gyapjúkonjuktúra a juhászokat emelte a ranglista élére. A jobbágyoktól, majd a parasztoktól teljesen elkülönülő pásztortársadalom életmódja és szellemi kultúrája őrizte meg legtovább a hagyományokat. A bocskoros, bőgatyás, kabátos („leveses”) vagy dolmányos kanászok télen szűrt viseltek, fejükön posztókalap, vállukon tarisznya volt. Tanyájukat, kunyhójukat és állataikat puli, pumi vagy komondor őrizte. A kemény munka mellett az oly híres kanásznóta dallamaira jellegzetes kanásztáncot jártak, nótáikat furulya-, hosszúfurulya- és dudaszó kísérte. Fokosuk (kanászbalta) helyett az éjféli misére bunkósbottal mentek, ez utóbbi a gulyások szerszáma is volt, a juhászoké pedig a kampósbot. A hosszúszőrű, birkabőrből készült, ujjatlan, kanászbundát ünnepeken a cifraszűrrel cserélték fel. Tereléshez ostort használt a kanász, a birkás, a gulyás és a csikós is. Tárgyaikat többnyire maguk készítették: bőrből dohányzacskót, ostorsudarat, dudát, csontból (a legalkalmasabb a szürke magyar marha szarva volt) kürtöt, fűszertartót, láncot, kobaktökből tartóedényeket készítettek. Leginkább mégiscsak a fa anyagát kedvelték. Legszebben a börtönviselt, betyárokkal cimboráló pásztorok faragtak maguknak és nőismerőseiknek. Díszes sulykok és mángorlók, keretek, székhátak, csalafinta borotvatartók, gyufa- és tükörtartók készültek kezük alatt. A kétszáz éve még általános vésést vagy rovást száz évvel később a karcolás és spanyolozás követte, utóbbi a merinó birkák terjedésével vált ismertté és sajátos stílussá itt a Dunántúlon. A madár- és virágkompozíciók, a növények, mulató pásztorok és betyárok mellett, a botokat tekergő kígyók, a botfejeket ember, madár vagy állatfej díszítette. Talán száz éve vált divattá a hátteret mélyítő, reliefszerű domború faragás, mely itt a Dunántúlon megint csak sajátos formákat őriz szemben például az alföldivel.

A somogyi ember ruházatának alapanyaga a len és a kender volt. A len igényesebb volt, nem termett mindenhol. A fonást háznál végezték, és ott szőtték a durvább fonalból készült dísztelen vásznat is. Az igényesebb, díszesebb darabokat már takácsokkal készíttették, akik jórészt a betelepült nemzetiségek soraiból kerültek ki. 1735-ben Kaposváron négy céhbeli takácsmester dolgozott. Több mint száz év kellett a pamutfonal térhódításához, akkor is inkább a felesvászon szövése dívott. Az ún. „masina vásznat” csupán századunk derekától kedveltette meg a gyáripar. Az alapanyag változásával párhuzamosan a ruházat is módosult. Századunkig a vászon volt a falusi ember testi ruhája, innen a „fehérnép, fehércseléd, vászoncseléd” elnevezés. A rőffel mért vászonból 50-70 cm volt egy szél (szélessége). A család asszonyai szabta-varrta vászonruhát a fiatal pár számára már a lakodalom előtt elkészítették. A ruha nőknél ingből és szoknyából, a férfiaknál ingből és gatyából állt. Ez utóbbi lehetett két, de tíz-tizenhárom szeles is. Nagy melegben a férfiak egy réteget vettek fel, télen kettőt is. A nők viszont télen-nyáron több alsószoknyában jártak. Az alsópendelyhez („péntő, bikla”), a szűk, hétköznapi gatyához („komiszgatya”), inghez („ümeg”) parasztvásznat szabtak fel. Finomabb vásznakból készültek a felsőruhák: a 6, 7, esetleg 9 szeles pendelyek, a férfi-női ünnepi ingek és a bőgatyák. A takácsok pamutvásznait később felváltotta a boltban vett sifon, batiszt, mind több felsőruha készült gépen szőtt textíliákból (Grenadin, moll, tüll). A szőttesek leggyakoribb díszítő színe a piros, sötétvörös volt. A magyarok szőttesdíszt ritkán használtak, az inget, kötényt, kendőt inkább kézzel hímezték. A Dráva menti horvátoknál a piros-fekete-fehér csíkok korjelzőek voltak. Ugyanitt inkább szőttesdíszeket tettek az ingujjra, a szoknyaszélre és jellegzetes fejfedőjükre, a „pocelicára”. A nagybereki horvátok sajátos hímzéskultúrát alakítottak ki Buzsákon, Táskán, Tótszentpál és Varjaskér környékén. A viselet levetése, a „kivetkőzés” szakaszos volt. A férfiviselet legtovább a pásztorok körében maradt meg, a női felsőruhák pedig alsóruhákká váltak. A puffándli, a farpárna (német) átvételével egyidőben megrövidültek a szoknyák, a rékli pedig a rövid ujjak meghosszabbodását eredményezte.

Csak jelzésszerűen utalhatunk megyénk gazdag, színes viseletére. Elsőként a fiatalok kontya, fejkendője, pántlikája, köténye, majd a mellények és a felsőszoknyák színesedtek ki. A jobb módú vidékeken és a városiasabb helyeken (Külső-Somogy, Sió mente, Kapos mente, Igal) megjelentek a posztóból készült nadrágok, kabátok, ingek. Téli viselet volt nőkön a derékig érő ködmön, a férfiakon a pelerinszerű hosszúbunda. Az előzőeket szűcsök, a kedveltebb szűrt a szűrszabók készítették. Somogyi érdekesség, hogy a befenekelt ujjú szűr elsősorban a pásztorok számára készült. A rátétes és gyapjúhímzéses, nagy lelógó gallérú szűrök a parasztok („pógárok”), de az uradalmi alkalmazottak körében is igen népszerűek voltak. A viselet elárulta viselője kilétét (vallását, rangját, foglalkozását, korát, családi állapotát, nemzetiségét). A haj a nő éke s egyben – a hiedelem szerint – varázsszere is volt. A nők természetesen csak hosszú hajat viseltek, a nyírott fej a megszégyenítés eszköze volt. A lányok, a fedetlen fejű hajadonok, hajukat befonták, abba pántlikát tettek. Az asszonyokat „felkontyolták”, „fejüket bekötötték”. A fejdísz színe, mérete, a megkötés módja jelezte az menyecske vallását, korát. A XVIII. században még általános volt a pártaviselet. A menyasszonyi koszorú korábbi változata nem más, mint a szüzeket megillető virágkoszorú. A vénlányra mondták, hogy „pártában maradt”. A múlt század közepétől terjedt el Magyarországon, a köznép körében, a nyírott haj divatja. Addig jobbára befont, hosszú hajat viseltek a férfiak is. Hajukat a két fül mögött vagy előtt sodorták vagy „csimbókba” kötötték, esetleg egyszerűen vállra eresztve viselték. Legtovább a pásztorok kötötték varkocsba hajukat. A bajusz a férfiasság jelképe volt, a szakáll az előkelőség, a tisztes kor jele. Az úri osztály körszakállt viselt. A férfiak fejfedője a XVIII. században a süveg, télen a kucsma, száz évvel később a kalap, mely úri hatásra terjedt el. Dísze a toll, bokréta, pántlika. A juhászok kis pörge kalapot, a gulyások, csikósok nagyobb karimájút, a kanászok cilinder formájút hordtak.

A múlt században a szűr mellett egyre nagyobb tért hódít a posztó- és a szövetkabát, a mellény és nadrág, majd a pantalló. A századelőn bőgatyát már csak kivételes esetben, pl. aratáskor vettek fel. Elsősorban a férfiviselet alkalmazkodott a városi viselethez. A lábbeli legtöbbször cserzett bőrből készült, a bocskor a gyalogos ember lábvédője volt, a papucs két részből készült már, a cipő a sarkat is körülfogta. A bakancsot a katonaság közvetítette, a csizma pedig az egyszerű ember számára drága holmi volt, inkább vasárnap húzta fel. Nyáron mezítláb jártak felnőttek, gyerekek, télen házilag készült, talpalt lábbelit hordtak. Díszesebb darabjait „tutyismesterek" készítették. A múlt században a fiatal nők piros csizma után áhítoztak, de kedvelték a magas fűzős cipőt is. A faklumpa a német lakosság körében viselt lábbeli volt. Legtovább a Dráva menti, Lakócsa környéki horvátok tartották meg viseletüket (1950-ig). Sajátos utóvirágzás tapasztalható a Koppány mentén („pillés”, színes, flitteres kontyok) és a Vízmentén („necces” konty, farpárnás, sokszoknyás, sokszínű brokátos, nyomott selymes, bársonyos ruházat). Megyénkben a 30-as évektől jobbára eltűnt a kontyviselet, húsz évvel később pedig abszolút teret hódított a szűk ruházat.

Míg a somogyi ember tárgyi gazdagságságáról Knézy Judit tanulmányai tanúskodnak, a jeles kutató, Együd Árpád a megye szellemi életét vizsgálta. Vikár és Gönczi nyomdokain járva térképezte fel megyénk egész területét. De megfordultak Somogyban olyan jelentős folkloristák, népzenekutatók is, mint Bartók, Kodály Lajtha, Kerényi György, Kiss Áron, Kiss Lajos, Olsvai Imre és Volly István. S bár a balatonendrédi csipke, a Szigetvár környéki és karádi fehér hímzés, a csökölyi fehér gyász általánosan ismert és megyénkhez kötött, legalább oly mértékig bekerült a köztudatba a somogyi népdal és ballada gazdagsága és a vallásos élet félnépi, népi költészete, imái, az „istóriások” és búcsúsok fogalma. Gönczi jóvoltából a somogyi gyermekéletet és gyermekjátékokat, a legendás betyárvilágot ismerhette meg a közönség. A házasság tragikus eseményeit megéneklő Rákóczi kis úrfi már-már elfelejtett dallama és szövege éppen úgy előkerült megyénkben, mint a megesett lány, Angoli Borbála alakja, vagy Sági bíróné több száz változata. Gazdag és változatos Fehér Anna klasszikus balladája (a halálra ítélt betyár, Fehér László húgát megéneklő), ill. a Megátkozott leányé. A lírai, majd az új stílusú (pl. a Szabó Vilma, a Cséplőgépbe esett lány) balladák gazdagságát csupán a betyár- és pásztordalok, az egyéb foglalkozásdalok, a katonadalok szárnyalják túl. Kedveltek voltak területünkön is a párosítók és a szerelmi dalok, de találunk szép számmal tréfás- és gúnydalokat is. Az emberi élet fordulópontjainak (születés, ifjúkor, lakodalom, halál) és az év jeles napjainak szoros tartozékai nemcsak a szokások és más hagyományok, de a köszöntők, a siratók és a virrasztók, a sírversek is. Énekes-táncos, szöveges, mozgásos és sportszerű gyermekjáték-kincsünk pedig országosan jelentős. Ez utóbbi sok olyan régies szokást befogadott és őrzött meg, amelyet felnőtt társai már elfeledtek. A legarchaikusabb vonásokat megtartó pásztortáncról, énekről már esett szó, nem úgy a gazdag lakodalmi szokásokról, a névnapi köszöntőkről, a farsang, a húsvét, a pünkösd, az advent és a karácsony köré fonódó cselekményes, szöveges és énekelt szokásanyagról. Az év leghosszabb éjszakája, a Luca napja a kotyolás trágár és kevésbé trágár szövegeivel, a természetvarázsló, vegetációs kultuszt idéző lucabúzával, a gonoszok és bűbájosok elriasztását szolgáló babonákkal és szerelmi jóslásokkal teli. A karácsony, s annak mai jelképe a karácsonyfa még nemrég Somogyban (Szenna, Csököly stb.) mestergerendára függesztett zöld ág volt. Miként újabb keletű az ajándékozás szokása, annyira régi és élő területünkön a betlehemezés (ilyen például az országos népszerűségre szert tett vörsi bábtáncoltató betlehem újjászületése), az ünnepi köszöntők sokasága. Már-már feledésbe merült a Szentcsalád-járás szokása, az idegenből átvett „bölcsőcske”. A magyarság egyik legarchaikusabb folklórrétege, a regölés jobbára már csak a hajdani gyepüvidékeken (Székelyföld, Moldva, Dunántúl bizonyos területei) gyűjthető, Somogyban mégis félszáz szövegváltozat került elő a hetvenes években. A farsang a lakodalmak és az alakoskodás időszaka, a vigalom és a tánc ideje, amelyet Csokonai a Dorottyában éppen Somogyban énekelt meg. A vallásos és világi szokásokban egyaránt bővelkedő húsvét jellegzetesen somogyi hímes tojásaival, nyuszi-hozta ajándékaival tűnik ki. A pünkösdi királyság emléke élénken él még területünkön Megyénkben is önálló életet éltek a fonók, a tollfosztók. A társas összejövetelek alkalmai voltak a kukoricafosztók, a szórakozást biztosító és ismerkedési lehetőséget adó mulatságok, bálok. A disznóölések és torok, illetve a „kóstoló” küldésének szokása biztosította a falu lakosságának friss hússzükségletét a gyümölcsben és zöldségben is szegényes téli napokon. A hűtés, a fagyasztás eszközei újabb keletűek. Régen lényegesen nagyobb szerepet játszott a rokonok összetartása, a jó szomszédi viszony. A kölcsön- és a kalákamunka segítette és elviselhetőbbé tette a családok megpróbáltatásait, a rokonlátogatás, a szomszédolás, a „csavargás” pedig az unalmas, hosszú őszi, téli estéken szórakozást jelentett. Mindez mára a hagyomány részeként jobbára csak az emlékezetben él. Ám amit a változó élet feledésre ítél, azt a megye szellemi élete, a néphagyományok ápolása nem hagyja pusztulni. Eltérő anyagi feltételekkel hagyományőrző együttesek, népi iparművészek, gyermekcsoportok, honismereti körök, táncegyüttesek, kórusok merítenek a tiszta forrásból, pályázatok, találkozók, tárlatok, fesztiválok bizonyítják a somogyi néphagyományok átörökítését, ihlető erejét.

Forrás: Somogy Megye Kézikönyve 1998