Király L. – Péter M.: Kaposvári városházra rásütött …

Kétszáz somogyi katonadal

A katonadalok gyűjtéséről

A szerelmi és a tréfás dalok mellett népzenénk leginkább felszínen lévő rétegét a katonadalok alkotják. Gyűjtőútjainkon gyakran tapasztaltuk, hogy minden különösebb utalás nélkül katonadalokat kezdenek énekelni férfiak, nők egyaránt. Az öregebb és a fiatalabb nemzedék körében egyformán kedvelik, dalkincsünknek talán ezek a legaktívabb darabjai. Népdalgyűjtésünkbe – akarva-akaratlanul is – sok katonadal bekerült, ez adta az indítékot arra, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk szövegüket és dallamukat, valamint új dalokkal egészítsük ki a már meglévőket. Katonadalaink egy része tehát véletlenül került elő, a „kiegészítő” gyűjtéseknél viszont már csak katonadalokat kértünk adatközlőinktől. Ekkor sem használtuk a „direkt rákérdezés” módszerét, így tulajdonképpen gyűjtésünk spontánnak tekinthető. Természetesen a somogyi falvakban, városokban a gyűjteményünkben közölt mintegy kétszáz dalnál sokkal többet ismernek, azonban ezek voltak a legkedveltebbek, és így egészükben jól tükrözik a somogyi katonák – katonáskodással kapcsolatos – dalanyagát. Kutatásunkban bizonyos korlátokat is meghúztunk: a régit, a 19. század végi, 20. század eleji katonadalokat kérdeztük, főleg a népdal jellegűeket. Bár gyűjtésünkben vannak 19. századi műdal eredetű példák is, ám ezek már népiessé váltak, szerzőjüket általában nem ismerjük, már csak a nép ajkán élnek tovább.

A katonadalok gyűjtése kollektív néprajzi gyűjtőmunka volt, melyben főként a kaposvári járás honismereti szakkörei vettek részt szakmai irányításunkkal. A gyűjtés nagyobb része 1968-70-ben történt, bekapcsolódva az akkoriban népszerű „Röpülj, páva!” televíziós vetélkedő folyamatába. A mintegy ötven magnószalagon rögzített szerteágazó dalanyag lejegyzését Péter Mária végezte, és már 1971-ben készített róla egy összefoglalást. Most, 2010-ben volt lehetőségünk arra, hogy hosszas szerkesztői munka után ezt a gyűjtést közkinccsé tegyük. (A gyűjtők és az adatközlők jegyzékét külön fejezetben közöljük.)

A katonadalok zöme a magyar nyelvterületen belül nagyfokú rokonságot mutat, nem nagyon lehet őket helyhez, akár régióhoz kötni, tehát az általunk gyűjtött dalok ismertsége sem csupán Somogyhoz kötődik, hanem országos jellegű. A katonaság is gyűjtőhelye volt a különböző vidékekről bevonultatott embereknek, sőt a közös hadseregbelieket gyakran vitték külföldre is. A közölt dalaink azonban mégis somogyinak számítanak, mert itt gyűjtöttük őket egykori somogyi katonáktól. Somogyból ilyen nagy példaanyagot felvonultató gyűjtés még nem jelent meg; a néprajzilag megbízható, jegyzetekkel, mutatókkal dokumentált gyűjteményünk szolgálni kívánja azt a tudományos igényt, hogy „az egész nyelvterületre összeállítható katonadal-kataszter elkészülhessen” (Ujváry, 31.).

A 44-es rosseb bakák

Gyűjteményünkbe azok a dalok kerültek be, amelyekben katonáról vagy katonai szolgálatról van szó. Ismeretes, hogy a katonadalok „főleg a gyalogságnál vagy a gyalog menetelő más fegyvernemnél virágzanak, mégpedig azért, hogy az ütemes nótának a gyalogmenetnél van tulajdonképpen értelme és így szerepe” (Berkó, 205.). Tolna és Somogy megye fiataljainak jelentékeny része a 44. gyalogezrednél szolgált. Ezt az ezredet még Mária Terézia alapította 1744-ben (innen az elnevezése is), s azóta mindig ezekről a vidékekről egészítették ki újoncokkal az ezred állományát. Ezt a folytonosságot a katonadalok is visszatükrözik: a dalok hagyományozódása sokkal intenzívebb, mint az esetleg később alakult és nem ilyen egységes állományú ezredeknél.

A 44-es gyalogezred mellékneve, a „rosseb bakák” elnevezés a Somogyban és a környező megyékben gyakori szitkozódásból, „rossebezésből” („a rosseb ögye mög!”) ered. Ezt a melléknevet  büszkén viselték, indulóikba, nótáikba is belefoglalták („Csak előre, rosseb…”), sőt később ez a felirat sapkajelvényükön is szerepelt. Bauer Gyula ezredes, akit 1915-ben neveztek ki a 44-esek parancsnokának, maga is elfogadta a „rosseb ezred” elnevezést, büszke volt katonáira, 1920 után ő volt a cs. és kir. 44. „Albrecht Főherceg Bajtársi Szövetség” elnöke, az 1937-ben megjelentetett emlékkönyv fő támogatója. Sírkövét a budapesti Farkasréti temető izraelita parcellájában a 44-esek jelmondata, az „Előre, rosseb!” díszíti.

A 44-es „rosseb bakák” két dologról is híresek voltak: elismerték vitézségüket és jó nótás mivoltukat. Szépen jellemzi őket Illyés Gyula Puszták népe című híres könyvében: „Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek: a puszták népe kitűnő katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nem egyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel mesélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk között a rohamkéssel, jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklahasadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire lehetett” (i. m. 27.).

A 44. gyalogezred az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregébe tartozott, mindvégig a Monarchiához, a királyhoz való hűség jellemezte.  „Látom, mint rohamozzátok viharzó „éljen a király” kiáltással a hatalmas orosz vonalakat Horozanna Wielkánál” – írja József főherceg a 44-esek katonadalköltője, Felber Pál könyve bevezetőjében. Ugyanehhez a dalgyűjteményhez Makfalvay Géza, Somogy vármegye akkori főispánja ilyen buzdító előszót írt: „Dicső negyvennégyesek, ti dalolva távoztatok szeretteitek könnyező köreiből, dalolva rohantatok a csatába,  s a dúló csaták győzelmeit is dallal ünnepeltétek meg, mert szíveteket a honszeretet,  a királyhűség nemes tüze lobogtatja” (Felber, 3.).

A K. u. K. 44-es ezred parancsnoksága 1859 decemberében települ Kaposvárra, fokozatosan ide helyezik a zászlóaljakat is Karádról és Szigetvárról. A legénységet először itt is házaknál helyezik el, azonban a lakosok tiltakoztak, és a honvédelmi minisztériumhoz fordultak orvoslásért. Bereck Sándor írja: „Kifejtik, hogy a lakosokra roppant terhes ez az állapot. Naponként egy krajcár hálópénzért kénytelenek szállást, ágyruhát adni, sőt a húst a katonák számára saját fájuknál megfőzni. (Hozzá zöldséget, sót és még gyertyát is adni.) A lovak számára napi egy krajcárért engedik át az istállót és még a világítást is” (Bereck, 19.). A gondokat részben orvosolta, hogy 1863-ban a használatlan Donner-féle sörházat alakítják át laktanyának. Később nagy kaszárnyaépítések kezdődnek, 1876-ban épült a Honvéd laktanya, majd 1886-ban a – katonadalokban is gyakran szereplő – Baross laktanya, 1902-ben a Szántó laktanya, majd a Baross laktanyával szemben a tüzér laktanya is elkészült. A 19. század közepétől tehát folyamatosan van Kaposváron katonaság, a századforduló idejére Kaposvár katonaváros lett. A „rosseb ezred”  a kaposváriak „házi ezredeként” szerepelt, és bakáit is főleg Somogy és Tolna megyékből sorozták. „Eleinte csukaszürke színű ruha volt az öltözetük, sárga gombokkal, a zubbony hajtókája búzavörös, a magyar ezredeket megillető medvekörmökkel díszítve” (Lévai, 22.). Aztán „1868-ban … sötétkék kabátokat rendszeresítettek a 44-eseknél, ezen a ruhadarabon az ezred fennállása alatt többé már nem változtattak” (Nagy Zoltán, i. h.). 1872-ben márvány emlékoszlopot állítottak az ezred 137 hősi halottjának, akik a königrätzi ütközetben, Cattarónál és Dalmáciában estek el, ez az emlékmű jelenleg a Berzsenyi parkban látható.

A békeévek alatt a gyakorlótérről a kaszárnyába nótaszóval masírozó katonák állandó látványosságot képeztek Kaposváron. A Somogy-Tolnai Hadi Almanach (Bp., 1916) sok színes írást közöl a somogyi katonákról. Ebből Radó Vilmos: Bakatükör c. helyzetképét idézzük: „Mert úgy áll ilyenkor a dolog, hogy a főhadnagy úr borzasztó szigorúsággal kiadja a parancsot: – Aki nem énekel, délután nem kap erlaubniszt. Dehogyisnem énekel! Úgy énekel mindegyik, mint a sivatag éhes oroszlánja, mintha legalább két napra és ugyanannyi éjszakára szóló kimenő dukálna érte. És hogy énekel! Direkt muzsikás fajzat ez. A bassz, a bariton és tenor olyan elementáris erővel reszketteti meg a kaposi határt és kergeti el az összes környékbeli madarakat, hogy a falu ifjabb elemei sokszor Kaposig [Füredtől] kísérik mezítlábasan a századot, hogy fültanúi lehessenek ennek a csodás dörgedelemnek” (i. m. 77.). Az idézett almanach címlapján Rippl-Rónai két piros parolinos bakát ábrázoló rajza és a következő ajánlása olvasható: „Somogy, Tolna vitéz fiainak, az Élet martírjainak, a Halál hőseinek.”

A 44. gyalogezred katonái, köztük a mi énekeseink is megfordultak a világháború mindegyik frontján: 1914 augusztusában a szerb fronton, Sabácnál vitézkedtek, majd Galíciába szállították őket, itt az oroszokkal („muszkákkal”) harcoltak, 1916-ban Erdélyben a románok ellen, majd Bukovinában, 1918 tavaszától pedig az olasz harctéren hullatták vérüket. A rosseb ezred többször megsemmisült, „a háborús években a szerb fronton egyszer, az orosz arcvonalon összesen tizenegyszer kellett teljes létszámra feltölteni a magyar hadtörténetben példátlan nagy veszteséget szenvedett csapattestet” (Nagy Zoltán i. h.). A padovai fegyverszünet aláírása után az ezred az Isonzótól „gyalogmenetben, lovas szekéren, teljes felszereléssel érkezett meg Kaposvárra” (Mészáros Károly i. m.). 1918 karácsonyig a hazatért katonákat leszerelték, ezzel 174 évi fennállás után megszűnt az  Albrecht főherceg nevét viselő híres 44-es gyalogezred.

A hős rosseb bakák tiszteletére 1932-ben Kaposváron, a Színház parkban több tízezres tömeg és az egykori 44-esek jelenlétében szobrot avattak, Jálics Ernő szobrászművész alkotása az oroszlánnal küzdő Herkulest ábrázolja.

A korabeli sajtó az első világháború idején is kiemelten foglalkozott a rosseb bakák nótázásával: „Egy 44-es baka mint sabáci zongorista. Mint ismeretes, augusztus 14-én a somogyi 44-es bakák keltek át legelőször a Száván gyilkos puskatűz közben. Ezek között volt Tabalka Imre kaposvári városi hivatalnok is. Reggelre már Sabácban jártak a magyar bakák… A polgármester lakása előtt masíroztak a derék somogyi legények, mikor az egyik káplár, Trabalka Imre kivált a sorból, és hirtelen beugrott a kitárt ablakon. A katonák egy kicsit hüledezve bámultak utána, de a következő pillanatban elmosolyodtak, mert a nyitott ablakon át zongoraszó hangzott: «Fel, fel, vitézek a csatára!« – zengett a magyar riadó, és a katonák odakint lelkesen folytatták” (Tábori Zoltán  i. m. 44.). Az újságcikk az emlékező nagyapjáról, a későbbi kaposvári aljegyzőről közli ezt az érdekes adatot.

Felber Pál, a rosseb bakák nótaköltője

A hadsereg vezetőinek mindenkor megvolt a megfelelő módszere, amellyel elterelték a katonák figyelmét a valóságos helyzetükről, a rossz bánásmódról, az otthoni társadalmi problémákról. Az első világháború alatt megjelent katonadal-gyűjtemények is ezt a célt szolgálták: buzdítani és menetdalokkal ellátni a katonákat.

A 44. gyalogezred házi szerzője Felber Pál volt, akinek ez irányú tevékenységét az ezred történetét összefoglaló könyv így méltatja: „Már a háború legelső napjaiban több katonanótát szerzett, melyek felkeltették József kir. herceg őfensége figyelmét, ezért a hadosztály-parancsnoksághoz vezényelték. Így háborús szolgálata a katonanóták költészetében jutottak kifejezésre. Nótái visszatükrözték a 44-es vitézségét, és népszerűek lettek nemcsak ezredükben, de az összes magyar ezredekben is. Nemcsak Somogyországban, hanem a monarchia határain túl is, amerre a „rosseb baka” megfordult, lehetett Felber-nótákat hallani. Alig akadt ház a somogyi és tolnai falvakban, ahol ne lett volna egy példány a háború alatt kiadott nótáskönyvéből. A rosseb bakák hőstetteiről szóló nóták utat találtak az ország szívéhez, és ma is gyakran halljuk nótás ajkakon és a cigány vonóján Felber nótái egyikét-másikát”(Kurtz–Kristófy i. m. 357.).

Felber Pál valóban jól teljesítette „küldetését”, a régi rosseb bakák adatgyűjtésünk idején emlékeztek rá, szeretettel beszéltek róla, sőt az egyik kazsoki adatközlőm szerint minden pénzt megérne a könyve, ha megvolna! Felber az első verséért József főhercegtől – 1914-ben az északi harctéren – cigarettatárcát kapott emlékül, őfensége saját aláírásával.

Felber Pál Kapospulán született 1884-ben vasutas családban, hivatalos szolgálati idejét már 1905-ben letöltötte, 1914-ben, 30 éves korában vonult be háborús szolgálatra, Sabácnál esett át a tűzkeresztségen. A háború alatt mint szakaszvezető lelkesítő nóták írásával, terjesztésével foglalkozott, kazsoki adatközlőnkkel egy században szolgált.

Szövegeit általában a divatos dallamokhoz szerkesztette, több esetben pedig átköltött, aktualizált bizonyos verseket. Egy-két dalát ma is éneklik, ilyenek pl. a következők: „Katonák mennek a ribegő-robogó vonaton”, „Somogyba, Kaposba rosseb baka nem mulat a csárdába”, „Nincsen párja, de van babája a somogyi 44-es bakának”.

A világháború után, az 1930-as években Kaposváron többször rendeztek Felber-esteket, ahol „nótái felidézték a virágos katonavonatokat, az oroszverő időket” (Lévai i. h. 21.).

Természetesen nem Felber volt az egyedüli háborús dalköltő, mások is hírt adtak magukról, azonban nevüket nem őrizte meg az emlékezet. A Nagy Endre által összeállított A nagy háború anekdotakincse c. kiadványból (Bp. 1915.) idézzük a következőt: „Egy Somogy megyei 44-es baka írta a következő bakanótát: Ha elvisznek katonának, / Fölhúzom a bakancsot. / Le se fekszök, ébren alszok, / Úgy várom a parancsot: / Kardot veszek a kezembe, / Neki vágok szilajon, / Egyet vágok, nagyot ütök, / Halált vágok a rácon. // Kerti Pista cukszfűrer úr / Be is vonult Sabácba, / Ahogy ütött, ahogy vágott, / Rémület szállt a rácba …” stb., még 3 versszak zengi Kerti Pista vitézségét. Mivel ehhez nem kapcsolódik dallam (vagy legalább is nem tudunk róla), gyűjteményünkben csupán az érdekesség kedvéért említjük.

Akiktől a katonadalokat gyűjtöttük

A megrendelésre szerkesztett dalokkal ellentétben az igazi népi katonadalok valószerűen mutatják be az egyszerű katona életét, érzelmeit. A 44-es rosseb bakák valóban jó nótások voltak, mégis nehéz elképzelni, hogy még a csatába is „dalolva rohantak”. Adatközlőink többször is elmondták, hogy nem volt kedvük ilyenkor énekelni: „Mondták is a tisztek, hogy danujjunk, danujjunk, de nem volt kedvünk danúni. Minekünk aztán nem volt kedvünk arra, hogy mink még nótázzunk is!” A katonaéletben a dalnak megvan a maga ideje, helye és funkciója.

Néhány énekesünk maga is 44-es baka volt, ők tényleg átélték azokat az eseményeket, érzéseket, amelyekről a daluk szól. Éppen ezért az ő dalaik a legértékesebbek, ezek tartalmazzák a legtöbb kortörténeti dokumentumot. Csak egy példát említünk a sok közül: Nagy Sándor kazsoki lakos jól emlékezett arra a háborús dalra, amely az egyik összecsapásukat, ill. annak előkészítését örökíti meg (l. 145. dalt). Biztos, hogy az ilyen katonadal a csatában résztvevők ajkán keletkezett, mert az eseményeket pontosan időhöz, helyhez köti, így ma is érezzük hitelességét. Másrészt ők énekelték azokat a dalokat is, amelyeket az öreg katonatársaktól tanultak, melyek szinte már az ezred megalakulása óta hagyományozódtak, és még jórészt a 19. századbeli viszonyokat tükrözik.

Természetesen adatközlőink között nemcsak közös hadseregbeliek, hanem a magyar honvédség soraiba tartozók is voltak, az ő dalaikban nem nagyon találhatók német eredetű katonai szakszók, ők büszkék voltak arra, hogy náluk magyar volt a vezénylési nyelv.

Férfi adatközlőink közül azonban sokan soha nem voltak katonák. Ennek ellenére tőlük is sokat gyűjthettünk, mert innen-onnan, a katonaságtól, a háborúból visszatért társaiktól hallották és megtanulták a katonadalokat. Gelencsér Sándor pl. az első világháború idején a nagyberki vasútállomáson teljesített szolgálatot, és az áthaladó szerelvények katona utasaitól tanulta a dalokat. Adatközlőink fele nő volt, ők is jól tudták a katonanótákat. A lányok és asszonyok dalainak egy része természetesen külön csoportot alkot: ezeket nem énekelték a kaszárnyában vagy a fronton, sajátosan az itthon maradottak érzelmeit fejezik ki.

A katonáskodás szakítást jelent egy időre (2 vagy 3 évre) a civil élettel, sokszor fájdalmas a búcsú a fölnevelő édesanyától, a szerető kedvestől. (Feleségről, gyermekről általában nem szólnak a dalok, mert 20 éves kor előtt, a katonaidő letöltése előtt nem lehetett megnősülni, a háborús nótákban  azonban már a feleséget is emlegetik, mert ekkor a családos férfiakat is behívták.) A katonatársak ugyanakkor új barátokat, közösséget jelentenek, a katonanótákban is kifejeződik az erős összetartozás érzése. A leszerelés után a régi katonatársak tartják egymással a kapcsolatot, büszkén mesélnek élményeikről, fölidézik a régi katonadalokat. Adatközlőink elmondták, hogy a különböző dalolási alkalmakkor mindig előjönnek az egykori katonadalok, még azok is, amelyek az első világháború idején voltak divatosak. Több egykori honvédról tudunk, akik nótáskönyvet vezettek, feljegyezve benne az újonnan tanult dalok szövegét.

Miről szólnak a katonadalok?

A katonadalok értékes kortörténeti dokumentumokat jelentenek. Az elmúlt idők katonai kiképzési módszereiről hiteles, érzelmi töltésű leírásokat nyújtanak.

A dalanyag központi eseménye az első világháború. A harcok szüneteiben – a hivatásos dalköltők tevékenységét leszámítva – új típusú dalok nemigen születtek, a hagyományos katonadalokat énekelték változatlan formában vagy aktualizált szöveggel. Ezek a dalok a katonaélet minden mozzanatát bemutatják, a sorozástól kezdve a leszerelésig. Rendszerezésüknél is az volt a kézenfekvő, hogy ezt a természetes, időrendi sorrendet  követjük, ezért – többek között – a következő témaköröket különítettük el: a sorozás, a bevonulás, az itthon maradottak sorsát, érzelmeit kifejező dalok, a kaszárnyaélet mindennapjai, a világháború, a harcok eseményei és a leszerelés öröme.

A katonadalok tartalom szerinti csoportosítása azonban nem egyértelmű, ugyanis legtöbbjük a laza szerkezetű, ún. vándorversszakok „összeénekléséből” keletkezett. Ezek a vándorversszakok (ugyanúgy vagy kis változással) sok katonadalunkban megtalálhatók, de önállóan is előfordulhatnak. Legtöbb dalunk nem csupán egy motívumot tartalmaz (pl. sorozás, bevonulás stb.) hanem a különböző motívumok összekapcsolásából áll. Ahogy Kálmány írja: „a közösségnek, ha bizonyos motívumot „felkapott” és azonos dallamra énekelheti, a logikus összefüggés csak másodrendű fontosságú” (i. m. 550.). Tehát az összekapcsolás alapja legtöbbször nem a logika, inkább az érzelmi indítékok kapnak nagyobb szerepet. Például, ha egy-egy közismert, közkedvelt dallamra ráillik a szöveg, akkor ráéneklik; vagy ha az egyes versszakoknak hasonló érzelmi tartalma van, mondjuk: mindegyikben megtalálható a búcsúzás motívuma, akkor azok szintén egymás mellé kerülhetnek. Következetes csoportosításnál éppen ezért az egyes dalok eltérő vonatkozású versszakainak több helyen is szerepelni kellene. Ám ezt az aprólékos filológusi munkát itt nem volna célszerű felvállalni, hiszen a célunk csupán az volt, hogy általános áttekintést adjunk egy gyűjtés anyagából, és bemutassuk a somogyi katonadalok főbb jellemzőit. Éppen ezért a dalok besorolásánál, egymás utáni sorrendjüknél az 1. versszak tartalmát vettük figyelembe, így ez a sorrend a dalok tematikai tartalma szerint (a további versszakokat tekintve) nem mindig következetes. Viszont az ugyanarra a dallamra (ill. variációjára) énekelt szövegek egy helyen, egy csoportban találhatók. Pl. a 157. dallamhoz Berzencéről, Kazsokból, Büssüből és Szennából más-más szöveg került elő, ezen kívül Mathia „104 katonadal” c. gyűjteményében is eltérő szöveggel szerepel, sőt Pálinkás József 1919-es dalokat tartalmazó kötetében is megtalálható a dallam variációja, itt is más, aktualizált szöveggel. Ez a „szövegbőség” a dallam elterjedtségét és kedveltségét is bizonyítja.

Katonadalainkban még feltűnnek az 1869-es általános hadkötelezettség és sorozás bevezetése előtti idők katonatoborzásának, cédulahúzásos katonaállításának az emlékei is (l. 17. sz. dallamot és a 27. sz. jegyzetet). Bergel József 1877-ben megjelent emlékezésében írja, hogy korábban csak néhány emberből álló sorozó parancsnokság (Werbscommandó) volt Kaposváron, „s mi igen gyakran részesültünk azon mulatságban, hogy táncoló, daloló s félig részeg katonákat láthattunk zenekísérettel járni-kelni az utczákon, kik azután a könnyelmű ficzkókat az adott felpénzzel csákó alá szorították” (i. m. 42.). Amikor a toborzással vagy a hatóságok erőszakos katonaállításával a szükséges létszámnál több jött össze, akkor sorsolással választották ki az újoncokat (vö. Ort.–Kat. 767.). A kiegyezés után, az Osztrák–Magyar Monarchiában békeidőben a fősorozásokat tavasszal, március, április hónapban tartották (vö. „Mikor engöm besoroztak, virágzott az erdő…”), aztán október elsején kellett berukkolni Ferenc József hadseregébe. Ahogy a nóta mondja, csak „első októberig” szabad a legénynek szeretőt tartani, „De azután nëm szabad három esztendeig”. A sorozat helyszínére a közigazgatási járások szerint hívták be a katonajelölteket, rendszerint a Városházán vagy a járási székhelyeken, többnyire a Korona vendéglőben tartották meg a vizsgálatokat. A Somogy megyei Kötcse fiataljainak sorozásáról Mihály Gyula pl. a következőket írja: „A kirendelt fogatok a sorozás napján már hajnali öt órára a községház előtti térre álltak be. Korán kellett elindulni, mert Tab 20 km távolságra esik, és a megszabott időre pontosan meg kellett érkezni. Az indulás hajnalán a legények nyakukban bőrtarisznyával, élelemmel, borral, pálinkával ellátva jelentek meg a községháza előtt. Mielőtt elindultak volna, színes papírszalagokkal díszítették fel a lovakat és a kocsit, mintha lakodalomba mentek volna. A regrutákat a községi jegyző és a bíró kísérte… Tabon a vizitáció rendszerint déli tizenkettő órára már megtörtént, a községi bíró számba vette a beváltakat, mert a bevált regrutáknak a község költségén neki kellett megvásárolni a kalapjuk mellé a sorozási pántlikát… A faluban a fogatok a kocsma előtt álltak meg szép sorjában. A beváltak pántlikás kalapjukkal a fejükön, büszkén kihúzva magukat, az alkalmatlanok pedig kissé szégyenkezve szálltak le a kocsikról, és mentek be a kocsmába, ahol már felterített asztalok várták őket… A sorozást követő első vasárnapon minden bevált sorköteles, felpántlikázott kalappal a fején, elment a templomba. A templomba érve a bokáig érő pántlikát a kalap köré fölcsavarták, és sorban egymás mellé tették fel a fogasra” (A sorozás. In: Somogyi Honismeret 2001/2: 39.). Ebben a faluban és másutt is a regruták pántlikaviselete egészen a bevonulásig tartott. Ezt az időszakot a búcsúzás jellemezte: a legénytársaktól pinceszereken, a lányoktól regrutabálokon köszöntek el. Ha egy legény komoly szándékkal udvarolt egy lánynak, akkor neki ajándékozta a sorozáskor kapott pántlikáját.

A 20. század elejéről származó katonadalainkban a sorozás színhelyéül a kaposvári városházát emlegetik („Kaposvári városháza ki van koszorúzva…”, Kaposvári városházra, városházra rásütött a fényös nap / Mögjöttek a, mögjöttek a vizitáló nagy urak…”). Más dalokban népdalszerű jelképeket találunk: „Láttam, mikor lëszállott a páva / Igyenösen a sorozó szobára…”. Van olyan dalunk is, amely szinte krónikásan meséli el a sorozást: „Édösanyám, kaptam piros pántlikát, / Kezembe adták az úti cédulát, / Rá van irva hányadikán mögyök el, / Tégöd, babám, sohasë felejtlek el!”

A sorozás a legények életében az a kiemelkedő esemény, amely egyúttal lezárja a legényélet szakaszát, egyfajta férfivá avatást is jelent. Aki testi vagy szellemi alkalmatlansága miatt „nem vált be katonának”, az már csak másodrendű legénynek számított. Gelencsér József írja a Katonaélet Székesfehérváron c. tanulmányában, hogy itt a sorozás napjai nótaszótól, kurjongatásoktól voltak hangosak. Ott ugyanis az volt a szokás, hogy aki bevált, az kitűzte a bokrétát, és a sorozóhely előtt várakozó hozzátartozók és érdeklődők előtt büszkén kurjantotta: „Hopp, császáré, katona vagyok!”, aki pedig „untauglich” (alkalmatlan) lett, az szégyenkezve mondta: „Hopp, nyanyámé!” Az ilyen legényeket „anyámasszony katonájának” csúfolták (Gelencsér, i. m. 67.)

A bevonulásról szóló dalokban megjelenik a férfivá válás büszkesége, de leginkább  a felnevelő anyától és a kedvestől való búcsúzás motívuma a meghatározó. Szidják a gőzöst, ami elviszi idegenbe a katonákat. Egyes dalaink 19. század elejiek („Megfújták a rézsípot, be köll rukkolni, / Mögverték a rézdobot, lóra köll ülni…”), de a többi is réginek számít, mert az első világháború idején többnyire csak fölújították, esetleg aktualizálták. Többségük népdal, az édesanyától, a kedvestől és a szülőföldtől való elszakadás szomorú érzelmét fejezik ki. Nem találkozunk bennük az ellenség szidalmazásával, a harciasság fitogtatásával, sőt legtöbbször előrelátóan megfogalmazzák a háború szomorú következményeit: „Në sírj, édösanyám, visszajövök nëmsokára, / Hogyha mög nëm halok valahol Oroszországba.”

Jelentős számú katonadal szól a hozzátartozók érzéseiről („Sírt az anyám, mikor reguta lëttem, / De még jobban, mikor katona lëttem…”), szép népdalszerű hasonlatokat találunk bennük: pl.: „Sírnak-rínak a mezei pacsirták, / Szomoruan sírnak az édesanyák…”stb.

Az első világháborút a „nótás világháború” jelzővel is illették, a korabeli feljegyzésekben, szépirodalmi művekben gyakran szerepel az „éneklő katonák” képe. Balázs Béla: Lélek a háborúban c. könyvében erről így ír: „Egy éneklő zászlóaljat visz a vonat az éjbe. Férfiének csap ki belőle, mint kéményéből a tüzes szikra. Egy bekanyarodó másik sínen egy másik katonavonat énekel el mellettünk. Jobbra, messzebb a sötétben láthatatlanul szintén férfidal gurul a síneken délfelé, minden sínpáron ének patakzik. Ezen az éjszakán egész Európában dalok száguldanak egymás felé, táborok nagy kórusába torkolván. Ilyen éneklés még nem volt a föld hátán. Ez a halál” (i. m. 59.).

A kaszárnyai élettel kapcsolatos dalok a békeidők katonaéletét mutatják be, a kiképzések fáradalmait („Mikor a bakának el këll masírozni, / Kaszárnya udvarán  elkezd káromkodni, / Szidja a suszternak a jó édësanyját, / Mért nëm csinált a bakának hosszú szárú csizmát!”), a kincstári kosztot („Komiszkönyér, krumpli, cakompakk mënázsi, egész nap a dobërájban marsolni…”), a büntetéseket („Tíz nap voltam az ëgyesbe bezárva…”), a kimenők örömteli perceit stb.

Külön csoportba soroltuk a Ferenc Jóskát emlegető katonadalokat. Ezekben már nem a magyar szabadságharcot leverő császár képe, hanem az idős, („Ferenc Jóska nyolcvanhat éves már …”), az egyszerű baka sorsát szívén viselő jóságos uralkodó alakja jelenik meg. Két dalunk is említ egy elképzelt bécsi találkozást: az egyikben a császár „két szép magyar vitézzel”, a másikban „három rongyos bakával találkozott”: „Kérdi tőlük, szép magyarok, mi újság? – Sok az adó, nëm bírja Magyarország!” Más dalokban már a háború, a katonasors szomorú következménye is megfogalmazódik: „Ferenc Jóska lë-lënéz búsan a földre / Lova lába térdig jár a vérbe.”

A távoli városokban, sokszor idegen országokban töltött kaszárnyaélet nehéz napjait az otthon hagyott hozzátartozóktól, főként a katonaszeretőtől kapott levelek olvasása színesítette meg. A kedvest emlegető dalokat pedig minden katona szívesen énekelte, a mi gyűjteményünkben számos dal témája a katonaszerelem. Érdekes, hogy ezekben gyakran szerepelnek a följebbvalók (százados, kapitány, őrmester), nyilván masírozáskor is szívesen vették ezek éneklését, pl. „Őrmestör úr fekete subája…”, „Őrmestör úr, de sáros a maga cipője…” stb.

Van a daloknak egy kisebb csoportja, amely a katonai sorozás igazságtalanságáról, a gazdag kivételezettekről panaszkodik: „A gazdagot fölmentik, a frontról hazaküdik, / De a szëgény ott hullajtja a vérit.” A bírót és a jegyzőt is szidják („Mért írtad be a nevem katonának…”), ezek a szövegek még 1869, az általános hadkötelezettség bevezetése előtt keletkeztek. A „Van két lovam…” kezdetű dal azt részletezi, miként lehet a jegyzőt lekenyerezni: a katonaköteles „kétszáz tojást”, a „dërék” feleségét ajánlja a felmentésért, végül: „Nëm lëszëk a, nëm lëszëk a / Császár katonája, / Inkább lëszëk (a) jegyző úrnak / Nyulhajtó kutyája!”

Az első világháborúban mind a katonákat, mind az otthon maradt hozzátartozókat élénken foglalkoztatta a hadisegély kérdése, két dalunknak is ez a témája: „Húzd mëg, cigány, kapom a segélt, / Isten, az uramat haza në segéld…”, „A háború hadd álljon, hadisegél hadd járjon, hadd járjon…”. Lévai a Tűzvonalban c. könyvében leírja találkozását egy veterán 44-es katonával, aki a következőket mesélte el neki: „Végigharcoltam a fronton három kemény esztendőt. Hazaengedtek tizennyolcban szabadságra Galíciából. Alig vártam, hogy hazaérjek, évek óta nem láttam az asszonyt. Leszállok a vonatról a kaposvári állomáson, odaérek a Promenádhoz. Volt ott egy kis nyári vendéglő abban az időben. Látom ám, hogy egy asszony – meglehetősen ledér öltözetben – az asztal tetején táncol, és azt énekli a „Rámás csizmát visel a babám” című nóta dallamára:«Míg az uram idehaza volt, / Sárga cipőm nekem sose volt, / Húzd rá, cigány, kapom a segélyt, / Isten, az uramat haza ne segéld. / Mert ha az uram egyszer hazajön, / Meglátja a hadigyerekem« stb. Gondolhatja, mit éreztem. Néhányan a bajtársak közül leakasztottuk a derékszíjat, és adj neki! Az anyátokat! Mi vérzünk a háborúban, ti meg itthon kurválkodtok?” (i. m. 17-8.).

A csatába vonulásról, a harcterekről szóló dalokban a kényszerű kötelesség („el këll mënni a csatába”), egyfajta önsajnálat („Én Istenöm, hol fogok én möghalni, / Hol fog az én piros véröm kifolyni…”) fogalmazódik meg, alig találunk példát a bátorság, kiválóság hangsúlyozására („Magyar baka a muszkától sosëm fél”). Molnár Ferenc haditudósítóként írta 1914-ben: „a magyar katona énekében eddig sehol egy háborús sort, egy harcias szót nem hallottam, mind az anyáról, a babájáról, a falujáról énekel, virágokról, fákról, folyókról, hűségről, hűtlenségről, kisjányról, csillagról, erdőről, kiskertről, lóról, execirozásról, berukkolásról van szó” (Egy haditudósító emlékei, 172-173.). Később, amikor  a világháború egyre kegyetlenebb formát öltött, megjelenik a katonadalokban az ellenség gyűlölete is, és annak a hangoztatása, hogy a magyar honvéd legyőzi a muszkát, taljánt stb. a harctéren. A dalszövegek logikája szerint azért gyűlölik az ellenséget, mert miattuk háborúba kellett menni, el kellett válni az édesanyától, a szeretőtől. A magyar haza védelme nemigen jelenik meg ezekben a szövegekben, hiszen a harcot a Monarchia folytatta, és katonáink idegen országokban (Szerbia, Galícia, Doberdó) véreztek. A legismertebb háborús katonadalok szövegükben a galíciai és az isonzói fronthoz kapcsolódnak („Odafönn a Kárpátokban dörögnek az ágyúk…”, „Ha fölmëgyëk a tiroli hëgyekbe…”, ezek között is sajátos csoportot képeznek az itteni katonatemetőkre emlékeztetők: „Lemberg alatt van ëgy fenyves erdő, / Közepibe van ëgy gyász temető, / Abban fekszik de sok magyar baka, / Eltemette gyászos Galícia”; „Kedves édösanyám, ha föl akarsz keresni, / Dobërdói temetőbe gyere ki!” stb.

Különösen a doberdói harcok voltak véresek, az ottani körülmények borzalmasak, elviselhetetlenek. Kovács György somogyi honvéd, a pécsi 19-es honvédezred katonája naplójában szinte naturalista részletességgel írja le az átélt viszontagságokat (a szöveghű kiadású naplórészletet a könnyebb olvashatóság kedvéért köznyelvre írtuk át): „… hajnalodni kezdett, a nap is fölkelt, hála isten, mondtuk, megértük az első reggelt Doberdóban. Ahogy a nap melegített, azonnal jobban érzett a büdösség. Átnéztem az olaszok felé: a front között a hulla a hullát érte. Irtózatos sok halott volt a föld színén, minden halottnál a megterhelt hátizsákja, a puskája ott rozsdásodott mellette. A kősziklatetőkre, ha felnézett az ember, mindenfelé csak az emberhullákat látta, és a törött fegyvereket rakásra dobálva. Nem messze hozzám feküdt egy rakás ló dögülve, és darabokra szaggatta őket a gránát. Egy helyen volt egy kis földrészlet, ahová kis temetőt csináltak. De csak 50 vagy 60 centire lehetett leásni, ebből a kis temetőből az ágyúgolyó mind kiforgatta az eltemetett vitézeket” (Szili, 162.).

Persze a későbbi emlékezések a háború napjaiból vidámabb eseteket is megörökítenek: a 44-esek egyik tisztje, F….r kapitány „a 15-ös és 16-os békésebb években maga köré gyűjti a híres rosseb cigányokat, és ott a lövészárokban olyan bandát állít össze belőlük, hogy élvezet volt hallgatni őket. S a véres harcok után jól esett a cigányok mélabús nótáiban gyönyörködve, elfelejteni azt, hogy a hősi halál állandóan inspekciót tart közöttünk” (Kurtz–Kristófy 292.). Több példa van arra is, hogy a egyes katonák a harctérre is magukkal vitték hangszerüket, és a harcok szüneteiben játszottak rajta. Kovács György idézett naplójában egy tárogatós bakáról emlékezik meg, aki az orosz fronton a lövészárokban muzsikált, zenéjét a szemben álló oroszok is szívesen hallgatták: nyomban abbahagyták a lövöldözést. Az orosz tisztek azért indítottak rohamot, hogy ezt a tárogatós katonát elfogják, és ez sikerült is nekik. „Az oroszok, azaz az orosz tisztek ott fogták náluk az orosz lövészárokban, hogy őnekik fújja a tárogatós, és tudták, hogy áthallik mihozzánk magyarokhoz, és hogy mink csak bosszankodunk rajta” (Szili, 196.).

A „végleges szabadságról” szóló, leszerelési dalok természetszerűen vidámak: „Majd ha ëgyszër vége lössz a sok-sok szenvedésnek, / Nézzétök el a bakától, hogy ëgy kicsit részög! / Mögszabadul a haláltól, hazavisz az útja, / Kifelé áll a mundérból a szekere rúdja”. A felszabadultság érzése szólal meg a következőben: „Isten veled, cukszfűrerëm, büszke káplárom, / Én ezután tinéktök már nëm szalutálok…”.

Gyűjteményünk utolsó csoportjába sorolt daloknak a Katonabüszkeség címet adtuk. Ezek egy része általánosságban szól a magyar honvéd kiválóságáról („A honvédnak sëhol sincsen párja a világon”), mások az egyes ezredek, fegyvernemek dicséretét éneklik meg. A rosseb bakák kitűnőségét elsősorban a Felber Pál által írt nóták tartalmazzák: „Somogyba, Kaposba…; „Nincsen párja…” és a géppuskások dalaként közismert, de a 44-es bakákra aktualizált szövegű: „Huszonëgy, huszonkettő, huszonhárom, rosseb baka a legelső a világon” kezdetű menetdal. Érdekes, hogy a 44-esek jelszavaként emlegetett „Csak előre, rosseb! kezdetű katonadalt csak egyetlen adatközlőnk tudta elénekelni, de ő is nagyon bizonytalanul. Pedig gyűjtésünk során mindenütt érdeklődtünk utána. Valószínűleg ez nem is tartozott a kedvelt dalok közé, mindenesetre az 1970-es évek gyűjtési idejében már nem tudták fölidézni. (Az erre vonatkozó kutatásainkat részletesebben l. a Jegyzetek végén!)

Az első világháború kezdetén már olyan dicső híre volt a somogyi rosseb ezrednek, hogy az írók, nótaszerzők is gyakran emlegették, Nagy Endre (neves publicista, később a magyar kabaré „atyja”) verset is költött róluk. Ezt műdalstílusban zongorakísérettel Hollósy Kornél zenésítette meg, a kottát a Kurtz-Kristófy szerk. 44-es emlékalbum is közli. Nagy Endre négy versszakos költeményéből a sikerültebb 1. és 3. strófát idézzük:

„Lankás Somogynak napja nevelte,
Borral, búzával rokon a lelke.
Durva tatárhad vérén nem rontott.
Krimi mezőkről tegnap jött át tán
E jó kötésű gyerek?
Ősi imádság buggyan a száján:
Hogy a roszseb egye meg!

Taktikát könyvből biz nem tanulta,
Így oszt furkósbot nála a puska
S bicskának nézi a bajonetját,
Vágja a muszkát, akár a répát.
Gránát és golyó útját nem állja,
Se mélység, se meredek
Poklokon által hörgi zihálva:
Hogy a roszseb egye meg!”

(A Rosseb ezred. Zeneszöveg. hu. Internet)

A dallamokról: népdal, népies dal, műdal

Mit énekeltek a 20. század elejének katonái? Gyűjtésünk eredményeként megállapíthatjuk, hogy elsősorban az akkor még élő, otthonról hozott népdalokat fújták, de a kaszárnyákban is tanultak egymástól, és sok országosan ismert népies dalt is énekeltek. Az első világháború utolsó évében Schöplin Aladár és Babits Mihály azon keseregnek, hogy a katonanóták között kevés az új dal, inkább a régi daloknak az átalakítása, katonaszöveggel való éneklése folyik, sőt a városi utcai költészet (operettek, orfeumok, kabarék termékei) is divatosak a katonák között. Féltik a népköltészetet, úgy látják, hogy elkezdődött az átalakulás az ősi népköltészetből félművelt népköltészetté (idézi Szabó Dániel, 56.). Ugyanakkor Kodály Zoltán A népdal feltámadása címen írt cikket a Pesti Naplóba. Szerinte az akkoriban megjelentetett háborús dalfüzetekből nem lehet következtetni a népdal pusztulására, sőt úgy tartja, hogy éppen a katonaság terjeszti a legnagyobb eredményességgel a népdalokat, hiszen a különböző vidékekről, sőt más-más népcsoportokból összeverbuválódott katonaság között nagy lehetőség van a dalok terjesztésére és cseréjére is (Kodály: Visszatekintés, 14.). Ahogy Sárosi Bálint írja: „Bizonyára nem kis része van a hajdani katonaságnak az új stílusú népdal egyenletes, feszes ritmusának elterjesztésében. Századunk első felében, de különösen az első világháborúig a katonaság a nép számára egyik legnagyobb dalteremtő, dalkicserélő, stílusteremtő alkalom volt: az a dalban kifejezett élmény, amiből általánosságban minden falusi férfi-embernek jutott, s a férfiak révén az egész falunak is” (Zenei anyanyelvünk, 99-100.).

A mi gyűjtésünkben az a dalanyag jelenik meg, amely a zömmel 19. század végén keletkezett, a 20. század elején élte virágkorát, de még 1970-ben is emlékeztek rá, és szívesen énekelték közösségi összejöveteleken. Azt gyűjtöttük, ami ekkor a felszínen volt, egyes kedvelt dalokat 15-20 adatközlőtől is felvettük. A dalok lejegyzése, jegyzetekkel való ellátása még a gyakran énekelt, ismert dalok esetében sem jelentett hiábavaló fáradságot, mert ez is sok tanulsággal szolgált. Az új dallamvariánsok felkutatása fontos a népzenetudomány számára, ugyanez érvényes a szövegekre is, hiszen az a célunk, hogy az országszerte sok-sok változatban élő szövegeknek a legteljesebb, legszebben megfogalmazott, legköltőibb formáit keressük meg, és ezeket terjesszük. Egyik dalnál a dallam értékesebb, a másikat viszont a szöveg szépsége, tartalmi gazdagsága (történelmi dokumentum jellege) miatt vettük be gyűjteményünkbe. Ezenkívül tanulságos adatokat kaphatunk egy-egy dallam életével, alakulásával kapcsolatban, sok esetben – a korabeli forrás és a mai forma összehasonlításával – szemmel látható a nem népi eredetű dal egyszerűsödése, csiszolódása, népdallá változása. Ennek a jelenségnek a fontosságára már Kálmány Lajos is felhívta a figyelmet: „ Még abból is felejt a nép idővel, amit régebben szerzett; mert későbben, amit nem tart már fontosnak, helyzetének megfelelően elhagyja, kihagyja költeményeiből, és el is felejti. Ez az igazság sarkallja a népköltés gyűjtőit arra, hogy a most dúló háborúra [az I. világháború] vonatkozó dalokat most, még idejök van a daloknak, vagyis alkalomszerűek, addig jegyezgessék le, – ne évtizedek múlva – ha teljes szövegeket akarnak megmenteni az enyészettől! Jegyezzék le későbben is, mert akkor – miután a nép ajkán görögtek, csiszolódtak – a kevésbé népiesek is népiesekké válnak, ha a nép olyan gyermeke ajkára kerülnek, aki népiesebbé, csinosabbá tudja tenni, de már ekkor – mint említettem – kevésbé teljes szöveget írhatnak le” (i. m. 91.).

A katonadalok vizsgálata a dallam : szöveg társulásának bonyolult kérdéséhez is sok szempontot adhat: nem véletlen, hogy melyik dallamhoz kerül a legtöbb különböző tartalmú szöveg, továbbá,  melyik szerelmi dalt alakítják át katonadallá.

A megszerezhető forrásanyag és szakirodalom feldolgozásánál is a dallam-központúság elvét követtük. Általában csak a dallamot is tartalmazó gyűjteményekre utalunk jegyzeteinkben, éppen a fentebb említett dallam : szöveg viszony lazasága miatt. Természetesen felhasználtuk a csak szövegeket tartalmazó kiadványokat is, ezek nagy segítséget nyújtottak a dalok keletkezési körülményeinek tisztázásánál, ill. tartalmuk pontos értelmezésénél. Ezért sokszor idéztük – főleg a szövegmagyarázatoknál – Kálmány Lajos hasonló témájú népköltési hagyatékát összefoglaló és rendszerező kötet bevezető tanulmányát ill. jegyzeteit. Jó utalásokat találtunk ezen kívül a Szépirodalmi Kiadó által 1970-ben megjelentetett Magyar népdalok című szöveggyűjteményben is.

Tanulságos volt dalanyagunkat összehasonlítani az 1917-ben Székesfehérváron kiadott, Kokas F. által összegyűjtött „50 háborús katonanótá”-val. Azóta a gyűjtés idejéig több mint egy fél évszázad telt el, ezek a dalok azonban még éltek az emberek emlékezetében. Az eltelt évtizedek során dalaink nem sokat változtak, a szöveg és a dallam is csak kevésbé variálódott. Egy változás azonban jellemzőnek mondható: érdekes megfigyelni, hogy a műdalok hangszeres jellegzetességei hogyan tűntek el a nép ajkán, miként alakították, csiszolták saját ízlésüknek megfelelően ezeket a népszerű dalokat. (L. a 12., 157. dal jegyzetét!)

Sok katonadalunk a szerelmi népdalok egyszerű átalakításából jött létre. Néha ez a változtatás csak egy-egy szó vagy kifejezés felcseréléséből áll. Ugyanígy keletkezett a summásdalok jelentős része is. Emiatt vizsgáltuk meg Békefi Antal A bakonyi szegény ember dalai című könyvét, melynek segítségével megállapíthattuk, hogy melyik szerelmi dalt éneklik katona- vagy summásszöveggel egyaránt, illetve, hogy melyik katonadalt alakították át summásdallá. Ez természetesen a dallam kedveltségét is  mutatja. Egy dallam életére tanulságos példát szolgáltat az „A béresnek jól van dolga” kezdetű, általánosan ismert béresdalunk, ez nálunk többféle katonaszöveggel került elő (l. 102. sz. jegyzetet), Békefi idézett gyűjteményében kétszer is szerepel: először az erdei munkás életének megfelelően átalakított formában, másodszor pedig bányászdalként. Ez a dalunk Büssüben is előkerült tréfás tartalmú szöveggel.

Valamennyi dal keletkezési körülményeit, eddigi közlési helyeit stb. nem volt szándékunkban kinyomozni, forrásfeldolgozásunk inkább csak az általános tájékozódást szolgálja. A 19. század végén, az első világháború idején „sok népies ízű, hazafias dal született, amelyeket leszerelt katonák, iskolák, dalgyűjtemények, ponyvafüzetek, a falu alsóbb értelmiségi rétege terjesztett. Ezeknek népszerűsége igen nagy volt, már csak a tartalom általános értékei miatt is (a katonasors keserűségének elsorolása, katonabúcsúztatók, hetyke katonadalok, meghatározott alkalomra szóló hazafias költemények stb.), és éppen ezért könnyen alakultak, keveredtek össze azonos rímképletű és ritmusú népdalokkal” (Dégh Linda: A történeti népdal elvi kérdései. In: Kálmány i. m. 95-6.).

 Az ilyen esetekben a népi vagy nem népi problémájának megoldása rendkívül nehéz. Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez Bartók, Kodály, Járdányi és Kerényi alapvető népzenei műveit használtuk fel. A gyűjtésünkben közölt dallamok kb. 75 százaléka népdal (ill. népdalszerű átmeneti forma), 25 százaléka pedig népies dal és egyéb műdal.

A dallamok szerint elrendezett, 1–175. sorszámú katonadalok adattárában csak a saját gyűjtésünket közöljük. A Jegyzetek sorában azonban leírjuk az egyes dallamokra énekelt, más gyűjtésekből (elsősorban somogyiakból) származó szövegeket is. Ez főként akkor hasznos, amikor a mi gyűjtésünk csak egy vagy két strófát ismer. Így szélesebb körű kitekintésre nyílik lehetőség, sok-sok érdekes adatra hívhatjuk fel a figyelmet. Remélhető, hogy könyvünk használói is örülnek az ilyenféle összehasonlító vizsgálatnak.

A dallamok és a szövegek lejegyzésének módszere

A dallamok összehasonlítása érdekében, az énekelhetőség szempontját is szolgálva a gyűjtött katonadalokat C ill. D végre írtuk le. A szöveg lejegyzésében a folklór alkotások lejegyzésének szabályait alkalmaztuk: híven követjük az adatközlők nyelvjárási kiejtését, azonban a köznyelvben is érvényesülő hasonulásokat, összeolvadásokat, megrövidüléseket nem jelöltük, így a szövegkép a nem szakemberek számára is könnyen olvasható. Gyűjtőterületünk a közép-dunántúli ë-ző nyelvjárás és a dél-dunántúli ö-ző érvényességi területére esik, ezért van különbség pl. a niklai és a kazsoki adatközlők kiejtése között. Más esetekben viszont a ritmikus, énekelt, esetleg írott forrásból tanult szöveg befolyásolta, regionális köznyelvű jellegűvé tette az énekes beszédét, de az is előfordult, hogy ugyanaz a személy egyik dalt nyelvjárásiasabb formában énekelte, mint a másikat. Távol tartottuk magunkat az utólagos uniformizálástól, mind a dallam, mind a szöveg tekintetében tükröztetjük a gyűjtés idején előadott, általunk magnószalagon is rögzített dal formáját.

*

Az előbbiekben főként dalgyűjteményünk tudományos értékeiről szóltunk, azonban nem csupán a kutatóknak ajánljuk, hanem minden énekelni szerető olvasónknak. Sok dallam és szövegstrófa ismerősnek fog tűnni, hiszen az iskolában, rádióban vagy – a sajnos egyre ritkuló – közös dalolások alkalmából hallottuk már őket. A mai katonák és a lelkes katonai hagyományőrző egyesületek is találhatnak könyvünkben kedvükre való nótákat, hiszen ahogy Dohos László alezredes, főkarmester írja „a világ legmodernebb hadseregei sem nélkülözhetik a katonák énekét; – mert a dalolás egyszerűen felszabadít. Felszabadít, de az összetartozás érzését is elősegíti, az együttlépéstől az együttérzésig” (Magyar katonadalok, 9.). A közölt dalok szülőhelye Somogy megye, sokat emlegetik a kaposvári kaszárnyákat és a városházát is, amelyre egykor, besorozásuk alkalmával „rásütött a fényes nap.” Az emlékezés megszépíti a múltat, de sok tanulságot is ad a jelenben tájékozódónak.

Király Lajos – Péter Mária: Kaposvári városházra rásütött a fényes nap…