Jávori Béla: A gyémánt
Késő ősz volt, korán esteledett. A férfi két nehéz csomaggal baktatott az állomás felől a kihalt utcán, és a károgó varjakat nézte. Nagy kár, hogy eljárt az idő. Erre gondolt, de nem magát sajnálta, hanem azt, hogy Ő már nem lehet vele. Néhány éve elköltözött szépen, csendesen. Hetvenkilenc éves volt akkor az öreg, kutya baj se volt egész életében. De azon az őszön váratlanul, köszönés nélkül magára hagyta a felesége. Nem búcsúzhatott. Csak jött a hír a kórházból, hogy végleg lecsukta szemét.
Teljesen összeroppant az öreg. Leszállt a kerékpárról (mindig azzal járt, és fia féltette, egyszer leszédül róla, de szinte könyörögve azt mondta az apja: csak ezt ne tiltsd meg, kisfiam, mert belehalok…), és nem ült rá többet. Szemében senki sem látott könnyet, befelé sírt hajnaltól késő éjszakáig. Arca elszürkült, keze remegni kezdett, maga elé meredt minduntalan, mint aki már nem látja értelmét az életnek. Szótlanná vált. Fia a kórházi ágyról vitte anyja temetésére. Azután már alig jött ki hang a torkán. Néhány nap múlva – ugyanúgy, búcsúzás nélkül ment el, mint a felesége -, amikor felboncolták, nem találtak okot a halálára. Az orvos azt mondta: nem akart élni szegény…
A férfi sokáig nem tudott szabadulni e gondolattól. És azóta – képtelenség! – mintha szorosabbra fűződött volna a kapcsolatuk. Gyakran gondolt édesapjára, álmodott vele, emlegette, ha közös ismerősökkel találkozott. És egyre többször fordult hozzá, ha bajban volt, gondok gyötörték:
- Te mit tennél édesapám?
Most, hogy a varjakat, meg a feketébe forduló, ijesztően szép gomolyfelhőket nézte, egészen bizonyos volt abban, hogy háborítatlanul együtt töltik ezt az éjszakát. Meggyorsította lépteit.
- Csak éjszakára? Ilyen késő ősszel? Aggyonisten! – szólt rá váratlanul egy ember, aki szembe jött vele, és akiről fogalma sem volt, hogy kicsoda. Megrezzent, és anélkül, hogy megállt volna, csak ennyit mondott:
- Hát igen.
Elhagyta már az övcsatorna hídját, befordult a szabadstrandhoz vezető úton; érezte, feltámad a szél. A tó felől jellegzetes halk morajlást hallott, s ő arra gondolt: még szerencse, hogy tető van a ház fölött. A kapu előtt állt volna meg, ha lett volna kapu, de így az árok szélén tette le csomagjait, és nézte a félig kész házat, amely két óriás berekfa tövében húzódott meg. Most Budai Laci, a kőműves jutott eszébe; az tett így minden este, amikor végzett, s míg ő meg családtagjai a szerszámokat mosták, a mester elgyönyörködött napi munkájában.
- Fújj csak, te hívatlan vendég, reggelre úgyis kizárlak a házamból – szólt a szélhez, s bár a nyitott ablakon is bemehetett volna, elővette a bejárati ajtó kulcsát. Sajnálta, hogy az öreg sose járt itt. Pedig a telek már életében is megvolt (méghogy telek: nádas, mocsár és berek a berekfák alatt!), csak a fiú nem akart szégyenkezni vele, azért nem hívta ide. A készet, a szépet akarta megmutatni, de ha egyszer nem tudta megvárni az öreg… Most vele lesz egész éjszaka. Dolgozni fognak, szinte már alig hallja jóságos-szigorú hangját: lazábban fogd a kést, kisfiam, könnyedébben. Kicsit gyorsabban is mozoghatna a kezed.
Ahogy lepakolta a holmiját, a falnak támasztott létrára vezetéket kötött, százas égőt tett a foglalatba, aztán két bakot hozott a leendő nappaliba és kiment a szerszámoskamrába. A falon, a kézzel faragott öreg fogáson (nagyapja, a bognár bütykölte össze még valamikor a húszas években) egy kopott, kék színű munkaköpeny lógott; apjáé volt valaha. Magára öltötte, aztán a sötétben egy láda mélyéről előkotorászta a szerszámokat. Amikor meghalt az öreg, kiválogatott minden eszközéből egyet; nem az újabbakat, hanem azokat, amelyekről tudta, hogy gyakran és szívesen használta az apja. Bekészítette őket első világháborús katonaládájába. Még alapja sem volt a kis nyaralónak, még fogalma sem volt róla, hány év múlva fejezheti be, de azt biztosan tudta, hogy az ablakokat, a terasz ajtóit ő saját maga fogja beüvegezni.
Harminc éve nem volt gyémánt a kezében.
Harminc éve nem kocogtatta meg az ügyes ki üvegeskalapácsot.
Harminc éve nem érezte közelről a gitt szagát.
Táskájába nyúlt; egy kis bőrtokot vett elő, de nem nyitotta ki. Három lécet rakott a fal mellé merőlegesen, és szakértelemmel kezdte kiszedni a ládából a nagy üvegtáblákat a hullámpapírok közül. Sorba lerakta őket egymás mellé, hogy könnyen kiválaszthassa a szükséges méretet. Vigasztalni kezdte magát: talán most is úgy jár, mint a kerékpározással. Harminc éve nem ült biciklin, s a múlt héten úgy kerekezett, mintha sohase szállt volna le róla. Szedte, csak szedte elő a nagy üvegtáblákat, vagy huszonötöt, óvatosan, félve, és érezte, hogy ott áll mellette az apja.
A beton hideget árasztott a talpa alatt. Most már feltámadt a szél; hallotta, ahogy szenvednek és ellenállnak csikorogva a nagy fák ágai. Huzat volt a házban. Az egyik ablakra durva pokrócot szögelt; aztán föltűrte a köpeny ujját, s egy széles deszkán gyúrni kezdte a keményre csontosodott gittet.
Tizenkét éves volt, amikor először látta ezt a műveletet a hátsó raktárban. Apja azon a nyáron beszerezte a céghez kifutónak. Nagy élmény volt. Spiegel Dávid üveg- és porcelánkereskedése pedig fogalom a városban. Azt a nagy csillogást, a sok színes és fehér ólomkristályt, a mennyezetről függő csillárokat, a híres herendi meg Zsolnay porcelánokat, a hatalmas kirakatüvegeket, az „aranyból való” képkereteket sohase felejti el. Apja segéd volt a boltban, alkalmazott heti negyven pengőért; úgy szólították, hogy „segéd úr, kérem”. A fiúnak azonban csakhamar feltűnt, hogy mindent tőle várnak, őt kérdezik, ő mondja meg a többieknek, hogy mikor mit csináljanak, s időnként hajnali ötkor nagy teherautóra ül, Pécsre, Pestre, Tokodra vagy éppen Zagyvapálfalvára utazik, és rengeteg áruval tér haza. Spiegelné csak ült a pénztárban és szedte a pénzt, közben Mirjamot szívott, férje meg a kirakat mögé tett íróasztalnál foglalatoskodott; legtöbbször újságot olvasott, de néha azt is látta a fiú, hogy számlák, könyvek és levelek vannak előtte.
Ahogy vissza tud emlékezni rá, büszke volt magára, mert dolgozhatott. A nyári szünetben akkoriban nem minden gimnazistának jutott kifutói állás. Meg aztán az sem volt mindegy, hogy együtt lehetett az apjával; ő mondta meg mindig, hogy mit kell tennie.
- Fogytán van az ötliteres dunsztosüveg, kisfiam – mondta, s már rohant is a pincébe (ahol mindig félt, mert undorító patkányok randalíroztak a lába körül) kibontani a szalmakötegekből és felhordani az üvegeket. Máskor fűzfából font puttonyt akasztottak a hátára, kapott egy ócska biciklit, és el kellett vinnie a komisiót a megrendelőnek. Szerette ezeket a megbízatásokat. Nemcsak azért, mert fontosnak érezte magát. Ha egy percre megállt a boltban, apja rögtön észrevette, és odasúgta neki:
- Mintha porosak lennének azok a levesestálak…
Már rohant is a rongyért. Máskor tollporolóval legyezgette a híres herendi figurákat. Megértette, hogy nem szabad megállni, és hogy munka mindig van, csak észre kell venni. Amikor nem volt nagy forgalom a boltban. Kilopakodott a táblaüveg-raktárba, s ha csak két percig is, de ámulattal nézte az apját, ahogy barna nyelű gyémántjával vágta, szelte a hatalmas üvegtáblákat. Szeméből látta, hogy büszke arra, amit csinál.
Szerették a fiút, mert szótlan volt és szolgálatkész. Egyszer a Spiegelné nagyon megdicsérte. Hetipiaci napon nagy volt a forgalom, szinte az egész délelőtt a pince és az üzlet között töltötte, boros- meg dunsztosüvegeket hordott föl megállás nélkül. Az egyik fordulónál (éppen két tízliteres volt a hóna alatt, kettő meg a kezében) megcsúszott a boltban valami gyümölcshéjon. Pördült egyet a levegőben és hanyatt vágódott, de úgy, hogy magasra tartotta az üvegeket. Mindenki odarohant hozzá; megijedtek, hogy valami baja eshetett. Az üzletasszony meg csodálkozva azt mondta: nem repedt meg egyik üveg sem… Másnap egy szelet dobostortát hozott a fiúnak.
Befejezte a gitt gyúrását; legalább húsz kiló állt már félrerakva, puhán, bedolgozásra készen. Kezének melegén, mozdulatain kívül egy kicsit a hozzá adagolt firnájsz is segített. A gittkéssel elégedetten vakarta le tenyeréről, ujjai közül az anyagot, kint egy bitumenes hordóban, amelyben esővizet fogtak, megmosta a kezét, és elhatározta, hogy elszív egy cigarettát.
A sötétben körbejárta a házat. Erőt gyűjtött. Erőt a félelem, az idegesség levezetésére, hiszen harminc éve nem volt gyémánt a kezében… Nem hallotta a zizzenést, nem látta a finom kis karcot, amely végigszántja a táblaüveget, s nyomában – ügyes mozdulattal – pontosan ott törik el, ahol kell. Itt nincs nagy pokróccal leterített asztal, amelyen biztonsággal kezelhetné az üveget; az ajtók és ablakok keretén kell vágni, törni, ha nem fér bele a falcba. Jól emlékezett rá, hogyan csinálta az apja, meg ő is valamikor. Most mégis izgatott volt és kishitű. Pedig ott állt mögötte az öreg, érezte a jelenlétét, és biztatást látott a tekintetében.
Hozzáfogott a munkához. Föltette az első ajtót a bakokra, óvatosan ráhelyezte az üvegtáblát. Zsebébe nyúlt, elővette a bőrtokot, és kihúzta belőle a fekete nyelű gyémántot, amelyet apjától kapott tizennégy éves korában…
Karácsony este volt. Már évek óta nem a misztikum, s a betlehemi kisded, hanem a családi hagyomány tette ünnepé ezeket az estéket. Utólag se mondhatná, hogy nem hatotta meg a csillogó karácsonyfa, hiszen még most is megborsódzik a háta, amikor a sötétben szikrázni kezdenek a csillagszórók. Ezeken az estéken együtt volt a család. Ott volt a nagyanya és a nagyapa is (az atyai nagyszülők nem éltek már), alig fértek el a szűk kis lakásban, és mindig minden pontosan úgy zajlott le, mint az előző évben. Rántott hal volt a vacsora majonézes krumplisalátával, finom sütemények, diós és mákos kalács. A felnőttek bort is ittak utána, mert karácsonykor mindig vett egy liter bort az édesanyja.
Vacsora után apa besettenkedett a szobába, hogy megnézze: van-e már valami meglepetés; ugyanúgy játszotta el a kíváncsit, később a beavatottat, mint amikor még kicsik voltak a gyerekek. Aztán megrázta odabent az ezüsthangú csengőt, és a felfedezés mosolyával az arcán rohant ki a szobából:
- Gyertek, gyerekek, láttam valamit odabent…
Ilyenkor – félretéve minden udvariasságot – a gyerekek mentek elől, és utánuk nem a karácsonyfára, az ajándékokra, hanem az ő örömükre kíváncsi felnőttek. Azóta sokszor gondolt rá, hogy pontosan így lehet ez máshol is, de még sohasem töltötte idegenben a karácsony estét.
Nem, a világért sem lehetett odarohanni a fa tövébe. Először apa gyertyát, csillagszórókat gyújtott, karácsonyi énekeket énekeltek, kellemes ünnepet kívántak egymásnak. Amikor felgyújtották a villanyt, csak akkor volt szabad fölfedezni az ajándékokat. Jól emlékszik ma is arra a pillanatra. A fenyő alatt egy barna pulóver, két pár patentharisnya és három könyv volt; tudták róla, hogy nagyon szeret olvasni. S volt még ott valami, amiről nem is sejtette, hogy mi lehet. Egy barna kis bőrtok patent kapcsolóval; nem nyúlt hozzá, azt hitte, nem is az övé. Már ment megköszönni az ajándékokat, amikor apja visszavezette a fához és azt mondta:
- Ezt neked adom, kisfiam. Tanulj meg bánni vele! Nem új, bejárattam már, nézd, egy kicsit kopott is a nyele…
És előhúzott a tokból egy fekete nyelű gyémántot. A fiú azt sem tudta, mit csináljon örömében. Érdekelte is őt a pulóver meg a patentharisnya. Nem volt már túl kicsi, mégis legszívesebben magával vitte volna kincsét az ágyba, mint valamikor a barna mackót, hogy vele tölthesse az éjszakát. Később valahányszor visszagondolt erre az epizódra, mindig azt hajtogatta magában: gyémántot csak igaz ember adhat ajándékba…
Ez jutott most az eszébe, amikor már a tizedik üvegtáblával is végzett; kicsit lassan, akkurátusan – vagy inkább gyakorlatlanul kente a gittet, simította többször is, mint kellene, és elégedetten nézte, amikor elkészült vele. A gyémánt úgy dolgozott, mint régen, csak a kezére nem tudott vigyázni; ahogy végighúzta az üveg szélén, hogy egyenesen haladjon a gyémánt, rendre elvágta az ujját. Vérzett. Selyempapírral tekerte be, és dolgozott tovább. Gyerekkorában is gyakran előfordult vele ilyen baleset, s olyankor mindig azon töprengett: vajon édesapja miért nem vágja el sohasem a kezét? Megmutatta, tanította, hogyan kell húzni ezt az ékszernek is beillő kést, de olyan finoman, olyan érzékkel sohasem tudta kezelni a gyémántot, mint Ő.
A következő nyáron is kifutó volt a Spiegel-cégnél. S ahogy nőtt, egyre nagyobb feladatokat bíztak rá. Már beállhatott a pult mögé is, ha sok volt a vevő, megkérdezhette: mit tetszik parancsolni?, tisztában volt az árakkal és csomagolni is megtanult. Amikor volt egy szusszanásnyi szünet, apja kihívta a raktárba, és /mert mindig ott volt zsebében a fekete nyelű gyémánt/ vágni tanította. Ilyenkor vérzett mindig az ujja, és édesapja nevetve szokta mondani:
- Majd beheged, kisfiam.
Ha most is láthatná, mennyire vérzik… Erre a gondolatra a férfi mintha fölfedezte volna apja szemének sarkában azt a jellegzetes, huncutkás mosolyt, amely mindig olyan barátságossá tette az arcát: és arra rebbent meg, hogy hangosan mondja, pedig egyedül volt a házban meg a környéken is:
- Legközelebb jobban vigyázok, édesapám.
Munka közben semmiképp sem láthatta, csak érezte, hogy egy kis gyémántszem csillant meg mindegyik szemében. Aztán meglepve fedezte föl, hogy még egyetlen üveget se tört össze. Egyre magabiztosabban, gyorsabban dolgozott; kezdte hinni, hogy mire kivilágosodik, már nem fújhat be a szél a házba. Az meg mintha megérezte volna a gondolatát, visszavonult, elcsendesedett. Amikor úgy éjféltájban kiment elszívni egy cigarettát, már csak a szélvihar utózöngéit, halk, megbékélt susogást hallott a tó felől.
Ilyen enyhe szellő fújdogált akkor is, jól emlékszik rá, amikor apja minden bevezetés nélkül bedobta a mély vízbe. Régi iskolatáskájába csomagolta a szerszámait, és szólt, hogy menjen az üvegraktárba. Az ócska kifutóbicikli ott állt a bejáratnál a falhoz támasztva; mindkét oldalára, a hátsó kerekéhez keskeny üvegesládát kötözött föl szíjjal meg kötéllel az apja, és telerakta őket különböző méretű üveggel.
- Hová mész, édesapám? – kérdezte gyanútlanul a fiú, mert az eszébe se jutott volna, hogy ő indul majd útnak ezzel a rakománnyal.
- Te mész, kisfiam, méghozzá Somogysárdra. Nincs messze, ne félj; ha ügyeskedsz, talán föl is tudsz ülni a biciklire, ha nem, hát tolod.
- És kinek kell leadni az üveget? – kérdezte kissé megszeppenve.
- Senkinek – mondta az apja -, odamész egy címre, és önállóan beüvegezel egy új családi házat. Már várnak. A nagyobb táblákat tegnap kivitték lovasszekérrel. Lesz munkád elég, ügyes légy, kisfiam.
Azzal útjára bocsátotta. Kapott egy cédulát egy címmel, s mint valaha a vándorlegények, nekivágott az útnak. Oda is ért szerencsésen; hol tolta, hol hajtotta a kerékpárt súlyos terhével. Egész nap izgatottan, remegő kézzel dolgozott. Sohase felejti el azt a napot: a harmincöt üvegtáblából hetet összetört. Egy kiesett a kezéből, egyet a kalapáccsal ütött agyon, a többit meg úgy, hogy rosszul tarthatta a gyémántot, mert az istennek se ott tört el az üveg, ahol kellett volna. Kétségbeesve indult haza és igazán nem férfias módon, pityeregve állt az apja elé. Félt, hogy nagyon össze fogja szidni, talán még meg is veri érte, az üvegek árát meg levonják a béréből. Sejtette, hogy holnap majd kimegy valaki más, ezután úgysem bíznak rá ilyen felelősségteljes munkát. Amúgy is rettenetesen szégyellné magát a háziak előtt, ha még egyszer odadugná a képét. Apja azonban békésen, azzal a jellegzetesen huncutkás mosollyal a szemében nézett rá, és megfogta a vállát:
- Nem baj, kisfiam, ilyesmi előfordulhat mással is. Holnap reggel kimész újra, bevágod azt a hét táblát és kész.
Ezzel elintézettnek vélte a dolgot. S a fiú másnap már csak kettőt tört össze a hétből izgalmában, mert azért, mert nagyon jól akarta megcsinálni. Azon már nem is csodálkozott, hogy délután újra Somogysárd felé kell bicikliznie. Csak később tudta meg, hogy apja magyarázatként azt mondta a Spiegel úrnak:
- Így tanul a gyerek, főnök úr, nem attól, ha az első kudarc után kiveszik kezéből a szerszámokat.
Az üvegek árát nem vonták le a béréből, meg se szidták, a verés meg ugyanúgy elmaradt, mint egész életében. Attól a naptól még jobban becsülte a gyémántokat…
Dereka úgy fájt már, hogy alig tudott kiegyenesedni, amikor az utolsó ablakkeretet is felakasztotta a tokra; lábai remegtek az egész éjszakai ácsorgástól. Elszokott az efajta munkától, de most elégedett volt, belső megnyugvást érzett. Egyetlen üvegtáblát se tört össze, s ezen igencsak elcsodálkozott.
Késő ősz volt, fél hét is lehetett már, amikor világosodni kezdett a nagy fák alatt. Az égen egy árván maradt felhő sem látszott; fölkelt a nap is, kemény fénnyel tűzött át a kristálytiszta levegőn. Levakarta tenyeréről a gittet, megtisztította a szerszámait, de a fekete nyelű gyémántot csak akkor tette vissza a barna bőrtokba, amikor már mosóporral, szappannal is tisztára mosta a kezét.
Körbejárta a házat. Egyenként megállt minden becsukott ablak előtt, és kinevette a szelet. Büszke volt a munkájára. És úgy érezte, mintha az öreg most is ott állna mögötte elcsigázottan, fáradtan és huncutkás mosollyal a szemében.
Kiment a ház elé az árok partjára, s a kora reggeli fényben sziporkázni látta az ablaküvegeket. Mint a drágakő csillogása, olyan volt ez a mesebelinek tetsző látvány. A GYÉMÁTRA gondolt, és maga sem tudta, hogy miért /hiszen egész éjszaka együtt voltak/, szinte öntudatlanul, és hangosan azt mondta:
- Jó reggelt, édesapám!
Szerző: Jávori Béla 1982. november