Jávori Béla: Titulusok

Ifjúkor

A legborzasztóbb az volt a számomra, hogy drága óvónénimet is nekem kellett elbúcsúztatnom, „áténekelnem” a túlvilágra. A plébános úr meghallgatta a kérésemet, s egy addig ismeretlen búcsúztatót tanultunk meg Mariska néni tiszteletére, hogy valamivel legalább viszonozni tudjam korábbi jóságát…

Később amikor már zeneiskolába is jártam, néhány esküvőn hegedűn játszottam az Ave Máriát Lendvai Ernőné a templomi kántor harmónium-kíséretével. De akkor már GIMNAZISTA voltam. S ez nagy örömmel, büszkeséggel töltött el. Sohase felejtem el: még iskolakezdés előtti nyár volt, iszonyú hőség. Egy délután színházi előadásra mentünk a nővéremmel. Családom tagjai erőnek erejével sem tudtak lebeszélni arról, hogy fejemre tegyem a Somssich-gimnázium előző nap vásárolt, az iskola kék-fehér címerével ékesített, bársony egyensapkáját. Kérkedés lett volna vagy önmutogatás? Azt hiszem inkább csak az öröm kifejeződése…

Bemutatkozásom azonban nagyon rosszul sikerült. A tanévnyitón – 1942-ben – névsor- olvasás volt. Mint kiderült: háromszor is olvasták a nevemet. Néma maradtam. Csak negyedszerre döbbentem rá, hogy én vagyok a megszólított. (Jó apám, – külső hatásra – talán néhány hete magyarosította meg a nevünket, még nem szoktam hozzá.) A megjegyzés azonban igen csak elkeserített, és talán kissé befolyásolta is további sorsomat. Így hangzott: „Hogy került maga ide? Hát még a nevét sem tudja?” Hiába magyarázkodtam. Az iskola elhagyása óta csak most jutott először eszembe a Kálvária. Lehet, hogy a kis kápolna neve előre jelzés volt jövőmet illetően? Igaz, semmiféle panaszkodásra nem volt okom, pedig elég sok „stációt” megjártam életemben, de tény, hogy semmi sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, ahogy elterveztem…

A gimnáziumnak viszont rengeteget köszönhetek. Igaz, a negyvenkilences létszámú osztályunkban csupán ketten, egy osztopáni parasztfiú és jó magam voltunk kisemberek fiai. A többiek mind értelmiségi szülők gyermekei, akik érthetően más körülmények között nőttek fel, mint mi. Osztálytársaim között azonban ez semmiféle gondot sem okozott. Befogadtak minket. Mégis úgy éreztem: ez a tény hozzájárult ahhoz, hogy fokozza és tartósítsa alapvető kisebbségi érzésemet… Néhány osztálytársam hangos megvetéssel nyugtázta, amikor elengedtek az órákról Gelléri tanár úr kóruspróbáira. „Ez is énekes!” De összeütköztek a hittanárok is, amikor a Szent Imre templomban énekeltem a Passióban, s emiatt állítólag hiányoztam a Kálváriáról…

Eleinte jól ment a tanulás. Teljesítményem azonban fokozatosan elhalványult. S ezért a világért sem az iskolát, – amelynek nyolc évig nyűttem a padjait –, hanem önmagamat teszem felelőssé. Ma sem tudom, hogy mi idézhette elő, de végtére is egész életem arról tanúskodik, hogy mindig túl sokfelé irányult a figyelmem. Elapróztam magamat? Ez ma már nyilvánvaló. Később meg is fogalmaztam magamban: „Mindenben csak fél ember vagyok…” Mintha a sors ezzel a tulajdonságommal is megelőzte volna, hogy valójában sohasem fog sikerülni az, amit szeretnék, amit célul tűzök ki magamnak. De azért valahogy mégis mindig megtaláltam a helyemet. Igaz, nagy akaraterő, néha önszuggesszió is kellett hozzá. Gyakran eszembe jutott az a mondás, miszerint „Ebben a gyerekben valami mozog. Vagy tehetség, vagy kukac”. Gyanítom, hogy az utóbbi kategóriába tartoztam…

Szívesen emlékszem tanáraimra. Beró Pálra, aki nyolc évig az osztályfőnököm volt, irodalom tanárom, és négy évig az angol nyelvet is tanította, Gelléri Emilre, az énektanárra és kórusvezetőre, Ruisz György rajz- és művészettörténet tanáromra, a többiekre; sőt, még a „fejszámoló-művésznek” tartott pedagógusra is, aki akkor tudta végképp megutáltatni velem a matematikát, amikor mosolygó arccal jött be a terembe és azt mondta: „Fiúk! Most egy olyan csodálatos módszert fogunk megtanulni, – az integrálszámítást! –, amivel még a görögdinnye köbtartalmát is ki lehet számítani”. Ezzel végképp betette nekem a kaput… A tudásszerzés élménye azonban ötvenkilenc év távlatából sem halványult el. Végtére is ott nőttem EMBERRÉ!

Kis gimnazista koromban hegedülni is tanultam, mégpedig Soltész Emil igazgató úr magániskolájában. Rövid ideig meg is voltunk egymással. Mindaddig amíg szóvá nem tettem: „Tessék már több feladatot adni”. Másodéves voltam akkor, és egyik óráról a másikra négy-öt kottasort kellett gyakorolnom és megtanulnom. (Negyedórás „erőfeszítésembe” sem került). Nem vette jó néven. De csak akkor döbbentem meg igazán amikor év végén nem adott bizonyítványt mondván: „Ezt az iskolafüzetet év végiig be kellett volna fejezned! Na, majd jövőre folytatjuk…”

Abbahagytam az iskolai zenetanulást. Nagy kár volt! Azóta is bánkódom miatta.
Pótlásként két utcabeli, idősebb barátomhoz, a Várkonyi-testvérekhez pártoltam. Józsi hegedűn Imre csellón játszott, és hozzájuk csatlakozott Flosznik Pali is, a kitűnő tangóharmonikás. Eredeti szándékomtól eltérően tehát TÁNCZENÉSZ lettem. Bálokban, tánciskolákban, sőt, falusi lakodalmakban is játszottunk. Magyarnótázáskor viszont pihentettem a hegedűt… Emellett örömmel töltött el, hogy néhányszor a színház zenekari árkában is szerepeltem a gimnázium együttesében: furulyáztam és hegedültem a táncegyüttes talpa alá. Enyhe túlzással mondhatom tehát, hogy a NÉPZENÉSZ titulus sem maradt ki az életemből. Szégyenkezve viszont azt is be kell vallanom, hogy akkoriban még kikapcsoltam a rádiót, ha operát vagy bármilyen klasszikus zenét sugárzott…
Szétaprózottságom bizonyítékaként, – bármilyen hosszúra is nyúlik emlékeim sora –, el kell mondanom még jó néhány epizódot.

Akkoriban,  – még gimnazista koromban – úgy mondták,  hogy „NÉPMŰVELŐ” lettem. Elvégeztem egy tanfolyamot dr. Kanyar József levéltár igazgató vezetésével. Akkor jártam először Buzsákon, s ez a falu – szinte felmérhetetlen értékű népművészeti kincseivel – egész életemre szóló kíváncsisággal és élménnyel ajándékozott meg. Hálás vagyok érte! Később is hasznát vettem… Nem sokkal ezután, – ha már papír is alátámasztotta igyekezetemet –, „RENDEZŐVÉ” váltam egyesek szóhasználatát idézve. Javarész donneri inasokból és lányokból együttest verbuváltam, (én voltam közöttük a legfiatalabb!), és a Széchenyi-körben műsoros esteket, zenés népszínműveket, (pl. Gyöngykaláris), teaesteket és fagylalt-délutánokat rendeztem – aktív fagylalt-adagolóként is – a városrész új temploma építésének javára. Hegedűmmel házhoz jártam betanítani az énekeket, és talán nem is csoda, nem is tartozik a titulusok közé, de tény: SZERELMES lettem. Ez az első és igazi érzelmi megnyilvánulásom hét és fél évig tartott, mígnem végérvényesen kudarcba fulladt…

Édesapám ez idő alatt, nyolc évig minden nyáron gondoskodott iskolai szünidőm hasznos eltöltéséről. Egy kivételével minden évben KIFUTÓ voltam Atyám munkahelyén, (egy Korona utcai üveg- és porcelánboltban). Árut hordtam fel a pincéből, takarítottam, törölgettem a híres és csodaszép herendi, Zsolnai porcelánokat, csillogó kristályvázákat és nagy puttonnyal a hátamon, ócska kerékpárral hordtam a megrendelt árut a vásárlóknak… Jó érzés volt, hogy itt is szükség volt rám, s még fizetést is kaptam… Közben, – mindenfajta biztatás vagy felkérés nélkül igyekeztem ellesni Édesapám üveges és képkeretező szakmáját. Mégpedig olyan sikerrel, hogy egy idő után néha már ÜVEGESKÉNT foglalkoztattak. Nem hagyhatom ki hát emlékeim sorából, hogy két-három vidéki családi ház beüvegezése után, amikor már álltak az új donneri templom falai tető is volt felettük, akkor – szabadidőmben –, igaz, csak egyszerű, átlátszó és két milliméteres táblákkal, én üvegeztem be először hatalmas ablakait. Izgalmas, fárasztó, de nagy élmény volt ez a számomra…

És akkor, egyetlen nyári szünetben, amelyet nem a Spiegel-cég üveg- és porcelánüzletében töltöttem el, Gálosfára vezetett a sorsom. CSELÉD voltam! Az első napokban majd megszakadtam, amíg fel tudtam emelni és dobni egy-egy hatalmas rozskévét a szekérre. Mire megpakoltam, és kifújhattam volna magam, már ott állt a következő kocsi… Estére kelve víz- és vérhólyagok özöne lepte el tenyeremet. Szállásom a szénapadláson volt, az istálló fölött. Reggelenként így kiáltott föl négy órakor (!) az öreg gazda: „Pógár! A szentségedet. Reggel van. Nem vetted észre?” Két borzalmas erejű és félelmetes bivalyt bíztak rám. Hajtottam őket, trágyát vittem velük a földekre; a föl- és lepakolás se volt éppen gyerekjáték. Aztán szántani kellett velük. Mellettem haladt az ifjabb gazda egy pár lóval, és igyekezett beavatni a szántás tudományába. Később a teheneket legeltettem. Igaz, jó messze volt a legelő, de jámbor jószágok voltak. Velük nem sok gondom akadt. Fejés után viszont minden este kaptam egy nagy csupor friss, meleg tejet, nagy szelet házi kenyerekkel vacsorára, s ez igazán nagy örömmel töltött el…

Csalódás csak akkor ért, amikor két és fél hónap után, egy vézna alkatú városi gyerek számára igazán megerőltető fizikai munka ellenértékeként mindössze egyetlen zsák búzát kaptam…
Utólag mégis azt hiszem: gálosfai emlékeim, a kérgessé edződött tenyerek, a korai tapasztalatok sem hiányozhattak egy felnőttkort igencsak megközelítő fiatalember életéből…
A fentieket, mint mondtam már: gimnazista koromban éltem át. Felmentés ugyan nincs rá, de így talán érthetőbb, hogy nem éppen eminens tanulóként fejeztem be a középiskolát.

Tizennyolc éves voltam.

A felnőttkor küszöbén
FELNŐTT lettem tehát! És mi legyen ezután? Érdeklődésem csúcspontja továbbra is a zene volt. Némi gyötrődés után Budapestre mentem, ahol akadémiai javaslatra meghallgatott Melles Károly, az eredetileg hegedűművésznek készülő, utolsó éveiben karmesterképzőt is végzett főiskolás, (aki később Ausztriában élő, világhírű karmester lett), és egy évre vállalta „bevezető” tanításomat. Akkor döbbentem rá igazán, hogy korábban nagy baklövés volt ifjonti, bár ma is úgy érzem: jogos sértődöttség miatt félbeszakítani gyerekkori zenei tanulmányaimat.
Egyébként remekül mentek a dolgok. Karcsi, aki igazán jószívű, és megértő barátom lett, rábeszélésére még szüleim is újabb áldozatot vállaltak, és mesterem közreműködésével vehettem magamnak egy 1802-ben készült, csodálatos hangú mesterhegedűt, amelyet – sajnos már használaton kívül ma is őzök otthonomban. És egy év letelte után Bihariné Kádár Klára gondozására bízott. Ő akadémiai tanár volt, s az ő óráin játszhattam először előadási darabokat zongora kísérettel… Nagyszerű élmény volt. Előtte még Karcsi hozott össze Kovács Béla klarinétművésszel, akinek közreműködésével új hangszerhez is jutottam – nem éppen véletlenül. A viharfelhők ugyanis vészjóslóan tornyosultak fölém. Azt hitték mindketten, és jó magam is, hogy a kettős hangszerismeret talán megment a közeledő katonáskodástól…

Ez az időszak azonban, – félelmeimtől eltekintve –, igazán nagyszerű volt, de igen rövidre sikeredett… Igaz, albérleteimből rendre elküldtek, mert vagy a tulajdonosok, vagy a szomszédaik nem tudták elviselni a hosszú órákig tartó skálázást és gyakorlásokat, (amely természetszerűleg számomra sem volt könnyű és élvezetes), ráadásul, ha nagyon elfáradtam már, a klarinétomon „pihentem ki” magam, amely melléktanszakommá vált.
Budapesten egyébként nem éreztem jól magam. Meglehet, ez vidékiségemnek volt köszönhető. Csak akkor szusszantam fel, ha félévenként hazamehettem néhány napra. Pedig akkori életem minden mozzanata a Fővároshoz kötött. Melles Karcsi jóvoltából szinte minden szabadidőmet és estémet a zene világában: hangversenyeken, zenekari próbákon vagy éppen az Operaház előadásain tölthettem. Jó ideig az ő vezényletével énekelhettem a Liszt Ferenc kórusban is. Magamba szívhattam hát a zene minden szépségét, örömét és gyönyörűségét. Közben olyan tehetséges, később Európa- és világhírű muzsikusokkal ismerkedhettem meg, mint Kovács Dénes Kossuth-díjas hegedű-, Kovács Béla klarinétművész, Rétit és Simándy József operaénekeseket ki ne felejtsem a sorból, akikkel akkor még együtt énekelhettem a Liszt Ferenc kórusban. Világért se kérkednék ezzel, hiszen az ő zenei képességeikhez közel se jutottam volna soha. De tény, hogy közelségük, megismerésük pótolhatatlan hatást gyakorolt rám. Hátha még azt az élményemet is elárulhatom, hogy egyszer a Liszt Ferenc kórus basszus szólamában Ottó Klemperer vezényletével énekelhettem Beethoven IX. szimfóniáját…

Talán érthető, hogy mindez gazdagította zenei ismereteimet és rajongásomat. De feledtették, vagy valamelyest elviselhetőbbé tették számomra Budapest zajos, őrjítő forgatagát, lakóinak mindenki mást letaposó, önző és „Ki, ha én nem!” magatartását, ami a villamoson, az utcán, még a könyv- és kottaboltokban is szinte elviselhetetlen volt számomra…(És ma is úgy élnek és gondolkodnak, mintha Budapest lenne Magyarország! Pedig „csak” szülőhazám fővárosa…)

Éjszakánként KOTTAMÁSOLÓ voltam, csekély ellenszolgáltatásért. Délidőben pedig EBÉDKIHORDÁST vállaltam egy magán étkezdéből, ahonnan 50 fillért kaptam egy-egy menü negyedik-ötödik emeletre való eljuttatásáért. Éppenséggel mehettem volna lifttel is. Csakhogy azért esetenként éppen 50 fillért kellett volna fizetnem. Márpedig éppen ezek a „mellékkeresetek” tették lehetővé a számomra, hogy gyakran bújva az antikváriumokat, soha annyi értékes kottát, (főként a hegedűirodalomból), és irodalmi művet nem vásároltam magamnak, mint azalatt a rövid idő alatt. S ehhez hozzájárult az is, hogy megint csak Melles Károly közreműködésével, 1950. július 1-től ÍRNOK lehettem az MTH Művészegyüttesénél, (ő volt akkor a művészeti vezetőjük), ahol 600 forintot kerestem havonta, s ráadásul ingyen szobát kaptam a kollégiumukban. Ezzel albérleti gondjaim is megszűntek. Hálából néhány együttes tagot hegedülni is tanítottam…

Végtére is, – bár ezek az események mindössze alig két és fél évig tartottak –, igazán jól éreztem magam a bőrömben. Tanulmányimmal is jól haladtam.
És akkor, nem éppen váratlanul, becsapott a mennykő! Katonai behívót kaptam. Nem volt mentség, nem volt felmentés! Ráadásul egy olyan alakulathoz kerültem, ahol a szokásossal, az átlagossal szemben három év volt a szolgálati idő. 1951 novemberében HATÁRŐR lettem! Az első hetek után azt gondoltam: ezt semmiképp sem fogom túlélni! Kemény telek voltak akkoriban. Jugoszláviát „fasiszta típusú rendőrállamnak” kiáltotta ki a politika, s Titót „láncos kutyának!” Ellentmondásos világ volt ez. A határőrök pesti és ottani mesterlövészei sorra lőtték le egymást, akár kezdeményező, akár megtorló szándékra hivatkoztak is. S mi közvetlen közelről azt láttuk a magasfigyelőkből, hogy odaát hatalmas táblákon modern gépek művelték a földet, s jól hallottuk: a közeli falvakban, vasárnapokon fúvós zenekarok recsegték a „Fel vörösök proletárok” kezdetű mozgalmi dalt, s a többieket…

Állandó készenlétben és életveszélyben voltunk. Őrjítő kínlódás volt számomra (is!) a javarészt éjszakai, 10-12 órás szolgálat, a cipelni való felszerelés, az álmatlanság, a csizmát is „kővé” fagyasztó hideg, a bizonytalanság és halálfélelem. Mondogattam is minduntalan: én egy vézna és erőtlen városi fickó vagyok, nem nekem való ez a kemény szolgálat. Egy idő után be is helyeztek Garára, a zászlóalj-parancsnokságra – írnoknak.
Egy hétre… Akkor ugyanis a politikai tiszt, egy főhadnagy kijelentette: „ennek a katonának érettségije van! Ez megbízhatatlan!” Máris mehettem vissza a határra, Bácsszentgyörgyre portyázni… Azóta sem tudtam fölfedezni, hogy ott ugyan mitől lettem megbízható…? (Csak később értesültem róla, hogy a politikai tiszt civil korában cigányprímás volt. Megtudta, hogy valaha én is hegedültem. És akkor döbbentem rá, hogy abban az időben a katonaságnál még ez is előidézhetett értelmetlen féltékenységet…)

És mióta határőr lettem, ekkor jutott először eszembe állítólagos „népművelői” mivoltom. Összeismerkedtem a falu művelődési házának vezetőjével, aki örömmel fogadta vállalkozásomat, s még közbe is járt az őrsparancsnoknál, hogy engedélyezze kinti tevékenységemet. (Akkoriban még nagyon rossz, szinte ellenséges volt a viszony a javarészt bunyevác lakosság és a határőrség között. Egyedül ki sem mehetett egy katona a faluba). Nos hát újra „rendező és kórusvezető” lettem. Színjátszócsoportot és énekkart verbuváltam katonákból és helyi lányokból, fiúkból. Persze előbb a lányok szüleit meg kellett győznöm és garanciát vállalnom arra, hogy semmi bajuk sem eshet…(Micsoda felelőtlenség volt ez!) De ettől kezdve, – ha gondjaim szaporodtak is –, ha esténként próba volt, éjszakára már nem, csak nappalra oszthattak be szolgálatra. Ez mindenképpen könnyebbség volt a számomra, és veszélytelenebb állapot.

Valamivel később, amikor a nyomozókutyás katona leszerelt, vállaltam az ő utódlását is. A rendkívül értelmes tekintetű, szokatlanul hófehér szőrzetű, magasan képzett és hűséges németjuhásszal, az Astorral rövidesen kialakult, szinte belsőséges kapcsolatomon kívül az is előnyömre szolgált, hogy vele együtt csak hat órai szolgálatra oszthattak be, mert a kutya ébersége csak ennyi időre volt garantálható.

Eközben parancsnokaink is jó néven vették, hogy előadásaink következményeként (is) folyamatosan enyhült a lakosság és a határőrök viszonya. Az emberek rendre megtöltötték a művelődési házat; kíváncsian és örömmel jöttek előadásainkra. Pedig a próbák elején a legények még – nyilván féltékenységből –, fél téglákat dobáltak be a ház ablakán. Ezzel együtt meg kell vallanom:”műsorpolitikánkkal” ma sem dicsekednék, (a kórusműveket kivéve), hiszen csak abból válogathattam, ami akkoriban egyáltalán megjelent, és eljuthatott a déli határszélre.
Közben valamiképp elterjed a híre, hogy valaha muzsikusnak készültem. Váratlanul parancs érkezett a központból, hogy akkor viszont nemcsak színdarabbal, hanem hegedűvel is részt kell vennem a határőrség országos kulturális versenyén. A teljes kétségbeesés határán voltam… Hangszereim odahaza pihentek. Bevonulásom óta nem volt kezemben a hegedűm! És akkor, egy év után (!) először három napra hazamehettem, és elhozhattam zeneszerszámaimat. Az őrsön kaptam egy hét szolgálatmentességet, hogy gyakorolhassak – az istállóban… (A szobákban ugyanis napközben mindig aludt valaki). A politikai tiszt viszont rám ripakodott: „akkor maga most ráér, igaz?”, és kiásatott velem tizenöt méter futóárkot… Igazán jót tett az ujjaimnak.

De ha már végre hazajutottam, szüleink egyetértésével eljegyeztem első nagy szerelmemet. VŐLEGÉNY lettem hát, nem éppen hosszú időre.
Amikor Pesten, a Központi Tisztiház színpadán megmutattam a zsűrinek víz- és vérhólyagos ujjaimat, megértően felmentettek a hegdűlés alól. Így hát elégtételként foghattam fel azt is, hogy sikerrel adtuk elő a „Katja kendője” című „remekművet”.
Alig telt el egy hét, s egy gyufásskatulyába rejtett aranygyűrűt továbbított címemre a posta. Egyetlen sor szöveg, magyarázat és aláírás nélkül. Tudom, hogy menyasszonyom nem szeretett másba, nem ment férjhez, de máig is rejtély, hogy mi váltotta ki a szakítását. S hogy ez milyen hatással volt rám? Nem taglalom.

Rövidesen azonban, a Kálvári emléke nyomán felbukkant bennem a „megváltás” fogalma. Kiderült, egykori hegedűtanárom közbejárásával próbajátékra rendeltek a Határőrség Országos Zenekarához! Boldog és kétségbeesett voltam egyszerre. Pesten, –meghallgatásom előtt egész éjszaka gyakoroltam, majd fölvettek, három hónapos próbaidőre. Arany életem volt! Reggel 9-től 12-ig próbáltunk a szimfonikus- és a fúvószenekarral, délután állandó kimenőm volt. Ugyanúgy hangversenyekre, operába, zenekari próbákra jártam, mint régen. S amikor lejárt a próbaidő, közölték: megfeleltem maradhatok. Egy feltétellel. Ha katonaidőm lejárta után négy év továbbszolgálatot aláírok.

Gondolkodás nélkül nemet mondtam. És mentem vissza portyázni a határra…
Vére aztán nagy nehezen letelt a három év. Sérülés és betegség nélkül megúsztam. Vége szakadt hát ennek a változatos, veszélyes és kínszenvedéses időszaknak…
Huszonnegyedik évemben jártam már. 1954-et mutatott a naptár! Nem élhetek a szüleim nyakán! Ez nagyon fontos döntésem volt. De mihez kezdjek? Választott zenei pályám csődöt mondott.

Az újságírói pályára lépve
Első lépésem, – ha mégis lehet valami közöm a kultúrához – az volt, hogy jelentkeztem a megyei tanács népművelési osztályán. Honfi István osztályvezető: „Jókor jött fiatalember. Vidéken éppen most váltunk le három művelődési ház igazgatót. Adja be az önéletrajzát, a három közül valamelyik állásra számíthat. De legyen türelmes amíg lebonyolítjuk a fegyelmiket…”

Nem volt túl bizalomgerjesztő az ajánlat, de beadtam a papírt. Nem is kellett sokáig várnom. Máig is megfejthetetlen, hogy miért nem onnan, de egy hét sem telt el, szűkszavú levelet kaptam: „Azonnal jelentkezzen a Somogyi Néplap szerkesztőségében, mert magára ott van szükség!” Megdöbbentem. Igaz, néha olvastam újságot is, de eszembe nem jutott soha, hogy azt valakik írják is.

Volt Más lehetőségem? Jelentkeztem. Horváth János főszerkesztő fogadott, és azt mondta… neki most sürgős dolga van. Míg visszajön, addig nézegessek az ablakon. És ott hagyott. Jó félóra múlva papírt és ceruzát adott a kezembe. „Most akkor írja le, hogy mit látott?” (Valószínű, nem ő találta ki ezt a módszert.) Szívem szerint csak annyit írtam volna a papírra, hogy „semmit!” Ez lett volna a színtiszta igazság. Aztán – kényszerhelyzetemben – mégis írtam vagy huszonöt sort. Szégyelltem ugyan magam, de elképzeltem a látványt. Amikor elolvasta így szólt: „Rendben van, akkor holnap reggel jöjjön dolgozni…”

Így lettem ÚJSÁGÍRÓ GYAKORNOK 1954 novemberében. Nem meglepő? Nem borzasztó? Igaz, egy hét után el akartam jönni onnan. Mondtam a főszerkesztőnek: – Azt hittem, hogy itt dolgozni kell. Ehelyett naponta újságkötegeket raktak az asztalomra azzal, hogy olvassak. Minden más útmutatás nélkül. Nemigen tudtam, hogy miért, s valójában azt sem fogtam fel, hogy mit olvasok. Beleuntam ebbe. És akkor kaptam az első feladatott. Menjek el a Nagymalomba, van ott egy lány, beszélgessek vele… És az első, nyomtatásba megjelent írásomnak ezt az igazán „hangzatos” címet adta az olvasószerkesztő: „Egerszegi Györgyi először szavaz.” A kettőnek persze semmi köze sincs egymáshoz, de tény: néhány év múlva, – mások javaslatára –, egy nagyon szorgalmas, kiváló képességű szerkesztőség titkárnőt becsültünk benne!

Gyakornokságom ideje tele volt kétségekkel, kínlódással, a megfelelni akarás örökös belső kényszerével. És újra fel-feltört bennem a kisebbségi érzés, amit a gyermekkorom óta magamba hordozok, s ami miatt rendre nagyobb zavarba voltam, mint azok, akiket kérdeztem, akikkel beszélgetnem kellett. Ezt is el kellett viselnem, bár nem túl sokáig. 1955 márciusában MUNKATÁRSNAK neveztek ki. S bár nem csökkent, inkább fokozódott bennem a feszültség, de végre olyan rovatvezető beosztásába kerültem, akitől tanulhattam a szakmát. Pócza Jánosné igazított el az újságírói műfajok és módszerek sokasága között; szakkönyvek rengetegére hívta fel a figyelmemet, s valójában ő indított el azon az úton, amelyen megkedveltem, megszerettem és rövidesen élethivatásomnak tekinthettem e nem épp önszántamból választott szakmát…

Ez idő alatt három főszerkesztő is volt a lapnál. Jó magam leginkább ifjúsági témákkal, a DISZ rendezvényeivel foglalkoztam; sok apró információt írtam, színes anyagokat a fiatalokról, és voltaképpen akkor jöttem rá, hogy mi idősebbek is rengeteget tanulhatunk tőlük. Ismernünk kell véleményüket, életérzésüket, hiszen csak ezek ismeretében tarthatunk lépést az örökké változó világgal. S hogy még közelebb kerüljek hozzájuk, ajánlatokat, javaslatokat is tehessek közösségi életük javításához: MEGYEI KISZ VB TAGGÁ választottak.

Csakhogy ez utóbbi besorolásom sem tarthatott soká. Nem emlékszem rá, hogy megüresedett e a hely, vagy fölfedezték kulturális érdeklődésemet, de tény, hogy az akkori módszereknek megfelelően, előzetes megbeszélés nélkül közölték velem: „Holnaptól te vagy a kulturális ROVATVEZETŐ.” 1957 volt akkor.

Újabb kétségek sora, és bizonytalanság támadt föl bennem. Úristen! Megmondja hát valaki, hogy mi lesz a dolgom? Nem mondta meg senki. Javarészt a rovat munkatársainak köszönhettem, hogy ezt a változást is túléltem, valamiképp megtaláltam a helyemet. A legtöbb gondot az okozta, amikor nálam sokkal tanultabb, műveltebb értelmiségiekkel, tudósokkal, művészekkel kellett szót váltanom. Soha nem felejtem el azt a „pofont”, amit jó szándékkal kaptam egy világhírű művésztől, Tátrai Vilmostól, aki vonósnégyesével Kaposváron szerepelt. Előző napokban tértek haza amerikai hangverseny-turnéjukról, s a koncert szünetében – butuska naivitással – azt is megkérdeztem tőle: milyen érzés a világ nagyvárosai után Kaposváron játszani? Mosolyogva adta a „pofont”: „Tudnia kell fiatalember, hogy Beethoven, Haydn, Mozart és a többiek mindenütt ugyanazok! Mi akárhol játszunk, ugyanúgy kíséreljük meg hitelesen tolmácsolni az ő zseniális alkotásukat”. Nem tudom, hogy akkor elpirultam e, de most is szégyellem naivitásomat…

Egyébként a rovat irányításán kívül eleinte főképp a műkedvelő művészeti mozgalom eseményeivel foglalkoztam, kulturális szemlékről írtam rendszeresen, majd eredeti indíttatásom nyomán a zenei élet eseményeiről is sok beszámolóm, kritikám látott napvilágot. A színház zenés bemutatóinak is kritikusa lettem, de a könyvtárak eseményei sem kerülték el a figyelmemet. Voltak persze kemény viták, ellenvélemények írásaim nyomán, (főként a színháziakkal), de tartós megorrolás soha sem következett be. S talán nem tűnik dicsekvésnek: akkoriban már volt kellő ismeretanyagom, élményem és véleményem; nem okozott különösebb nehézséget az írás. Gyakran jegyzeteimet sem vettem elő, mert rádöbbentem: jobb, ha mielőtt írógép elé ül az ember, fejben írja meg a cikkeit. A címek megtalálása gyakran tovább tartott, mint az írás elkövetése. Mert az is igaz: ha jó egy cím, és szemléletesen fejezi ki a mondanivaló tartalmát, az kordába szorítja az embert, s a terjedelmet is előírja a számára…

Egyszer aztán magához szólított az akkor már negyedik főszerkesztőnk, akit Kisdeák Józsefnek hívtak, és azt mondta: „Kaptunk egy főszerkesztő-helyettesi státuszt. Adok egy hetet rá, gondolkozz! Szerinted ki lenne közületek alkalmas erre a posztra?”

Meglepett. Miért pont engem kérdez? Hiszen jószerivel én vagyok a legfiatalabb és legtapasztalatlanabb ebben a gárdában? Igaz, akkor már elég jól ismertem kollégáimat, a szerkesztőség belső helyzetét, de szerintem ez semmire sem jogosítja fel az embert… Egy hét múlva, nem kevés kockázatot is vállalva azt mondtam, amit gondoltam: – Szerintem nálunk nincs erre a posztra megfelelő ember! Keresni kell az országban valakit, akinek már kisujjában van a szakma, rengeteg tapasztalatot halmozott fel magában, tehát alkalmas arra, hogy ellássa a szerkesztőség szakmai irányítását…

Válasza meglepett. „Örülök, hogy így látod! Én is így gondoltam, – mondta, és elviharzott. Másnap szerda volt, párt-vb ülés. Dél körül jött vissza a főnököm, behívatott és azt mondta: „Holnaptól te vagy a főszerkesztő-helyettes!”

Tőlem szokatlanul, csaknem kiabálva vágtam vissza: – Nem! Erről szó sem lehet! Nem ebben egyeztünk meg! Hiszen még csak a kezdetén vagyok, most igyekszem megtanulni az újságírást… Hogyan lehetnék a szerkesztőség szakmai irányítója? Különben sem akartam soha semmiféle vezető lenni. Nem is vagyok alkalmas rá. Nem vállalom!

Kitörésemet végigmosolyogta, de nem bírta tovább cérnával. Rám ripakodott: „Ilyen nincs! Így döntött a vb, és kész! Egyébként fegyelem is van a világon, ha még nem tudnád. Végeztem!”, és intett, hogy mehetek. De még utánam szólt: „Holnap azonnali hatállyal küldd el a Póczánét! Igencsak a vezetők bögyében van már! Ha nem tudnád, ezentúl a személyzeti ügyek is a te hatáskörödbe tartoznak. És természetesen te maradsz a kulturális rovat vezetője is…”

Hát… ilyen szerencsétlen és kétségbeejtő módon lettem 1959-ben FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES.
Mielőtt azonban folytatnám az eseményeket, meg kell szakítanom a sort. Nem azért, mintha megfeledkeztem volna arról ami ezután következik. Nem! Csak úgy gondoltam, amiről szólni szeretnék, az nem egyszerűen egy epizód az életemből; sokkal, de sokkal több annál. Pedig kezdetben ez sem nélkülözte a bonyodalmakat.

A család
Huszonöt éves voltam akkor. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy családot alapítsak. Nem keresgéltem sehol, hogy rábukkanjak jövendőbeli élettársamra. Egyszerűen csak kegyes volt hozzám a sors. Egymásra találtunk, és megszerettük egymást. Igazán szép és csinos, hosszú szőke hajú lány volt, de nem a külsőségek, hanem közös érdeklődésű körünk hozott közel egymáshoz minket. A zene imádata! Én hegedűsnek készültem, ő operaénekesnek. Nagyon tehetséges volt! Hangversenyen is hallottam tőle a rendkívül nehéz és gyönyörű Eboli-áriát. Fantasztikus sikere volt… Együtt jártunk hangversenyekre, különböző zenei eseményekre, színházba, moziba,  s a baráti körünk is a zene aktív művelőiből alakult ki. Az én zenei pályám összeomlása ismert már, az övé azért tört derékba, mert megszerettük egymást,  és  hozzám jött feleségül… Egybekelésünk azonban nem ment ilyen simán… Valamivel több, mint egy évi ismeretség után 1956 májusára tűztük ki  az esküvőnket. Szándékunkat (mint-egy „engedélykérésként”) be kellett jelentenem a felsőbbségnek. A megyei ideológiai titkár azonban ellentmondást nem tűrő hangon azt vágta a fejemhez: „Arról pedig szó sem lehet! Majd ha elvégzett Pécsen egy három hónapos tanfolyamot, akkor legfeljebb visszatérhetünk rá!”
Ilyen volt akkoriban a világ. Talán nem is olyan furcsa, hogy megint a Kálvária jutott eszembe...

Végül is augusztus 18-án volt az esküvőnk, ifjú nejem nevenapján. Két fiúgyermekünk született, s mi most több mint két éve túl vagyunk az aranylakodalmon is. Nem csak kiváló énekesre, hanem nagyszerű élettársra, szorgos és önfeláldozó családanyára leltem a páromban. S ha kisebb dolgokban voltak, és vannak is nézeteltéréseink, tetteink és kitartásunk igazolja: szeretjük egymást! Be kell látnom azonban, hogy az otthoni gondok, feladatok javarészt reá hárultak! Szinte ő volt a gondoskodó családfő, nem én. Előre nem láthattam, hogy hivatásom, kötelezettségeim miatt milyen keveset lehetek majd velük. Együtt jártunk ugyan kirándulni a zselici erdőkbe, szabadságunk alatt pihenni az ország csodálatosan szép tájai, hegyei között, néha külföldre is, de valójában kevés időm maradt az együttlétre. Késő este jártam haza, sokszor vasárnapom, ünnepnapom sem volt. Fiaink legtöbbször aludtak, mire hazaértem, s amikor felébredtek, már nem voltam odahaza. Felelőtlenség? Meglehet. Túlzott elkötelezettség hivatásom iránt? Ez sem kizárható. Van öregkori lelkiismeret furdalásom? Van. De visszamenőleg ez már semmin sem segíthet. Tény, hogy odahaza csaknem mindent feleségemnek kellett magára vállalnia. Vívódásaim során gyakran eljutottam odáig is: vagy választanom kellett volna a családom és a munkahelyem közül, vagy sohasem lett volna szabad megnősülnöm. Késő bánat!

Egy viszont tény: ha egyáltalán elértem valamit az életemben, annak legalább kétharmada a feleségem érdeme…!

És ezután már visszatérhetek változatos életem újabb állomásához, amely az eddigieknél is több gondot, feszültséget teremtett.

A hivatás
Tehát főszerkesztő-helyettes és rovatvezető voltam egy személyben. Eleinte nagyon bántott, hogy néhány kollégám elkezdett főnöknek szólítani. Szerencsére gyorsan, meglehet túlontúl határozottan, de sikerült erről leszoktatnom őket. Azt mondtam: – Továbbra is a kollégátok vagyok és Béla a nevem! Úgy szólítsatok, mint eddig, és természetesen tegezzük egymást! Megértették, és újra csak közéjük valónak érezhettem magamat…
Az újabb titulus rám erőltetésével azonban rá kellett döbbennem: csaknem kiütötték kezemből a tollat. Másfajta feladatok özöne szakadt rám, amelyek között eligazodnom is nehéz volt. És megszűnt az írás-kötelezettségem! Igaz, azért „önszorgalomból” írhattam is, ha maradt rá időm és energiám, de jóval kevesebbet. Egy idő után már-már úgy rémlett, hogy az újságírói pálya is kiszaladt a lábam alól. S akkor elhatároztam: nem hagyom magam!

S e kissé keserűen hangzó sorok után, – némiképp oldásként is –, két epizód jutott az eszembe. Az egyik az, hogy amikor a laphoz kerültem, fényképek még nem jelenhettek meg az újságban. Hiányzott a szándék is, de leginkább a technikai adottság.  Kísérletet tettem a változtatásra, és azt hiszem, sikerült. Eleinte saját gépemmel és pénzemen fényképeztem néhány eseményen, csakhogy a nyomdának még nem volt kliséüzeme. Filmjeimet a fényképész-szövetkezetben dolgozó Grábner Gyuszi barátom hívta elő, (aki később kiváló vezető riporterünk lett), és este, besötétített ablakok mögött magam nagyítottam a képeket. Később sikerült „kisajátítanom az alagsori vécét, ahol laboratóriumot rendeztem be; és mivel a nyomda is fejlesztette üzemét és nyomólemezeket, kliséket is tudott gyártani, már nem kellett esetenként Pécsre hordanom a képeket, hogy másnap megjelenhessenek a lapban. Akkor, – ha jól emlékszem 1964-ben tudtuk rendszeresen fotókkal is illusztrálni írásainkat. Lehetőséget, státuszt is szereztünk ahhoz, hogy önálló fotóriportert alkalmazhassunk. Ez azonban nem volt ok arra, hogy lemondjak a fényképezésről, elvégre az a vezetői munka mellett személyes, saját produktumom volt. S ennek nehezen tudtam volna elviselni a hiányát… Elmondhatom hát, hogy a következő huszonnyolc-harminc év alatt rendszeresen, megjelenhettek a képeim.

A másik valós helyzet felemlítését az indokolja, hogy a szerkesztőségben nem volt könyvtár, sőt egyetlen nélkülözhetetlen kézikönyvet sem lehetett megtalálni. Hiányzott többek között a Révai-, az Új Magyar Lexikon, az Idegen szavak-, a Szinonima, – de még a Magyar helyesírás szótára is. Tarthatatlan volt ez az állapot. Az igényesebb újságíróknak a megyei könyvtárba kellett menniük, ha pontos ismeretekre volt szükségük. Először a főszerkesztőt kellett meggyőznöm, majd a kiadót is, hogy teremtsenek elő pénzt a legfontosabb kézikönyvek beszerzéséhez. Akkoriban már többször jártam a fővárosban, s a hivatalos elfoglaltságaim után, – az antikváriumokban viszonylag olcsón –, szinte minden nélkülözhetetlen könyvet sikerült beszereznem. Főnökünk ezután arra a javaslatomra is kimondta az igent, amivel ezután „ostromoltam”.
– Jól van, nem bánom. Akkor legyen arkvium is –. (Így mondta, ahogy leírtam). És lett! Rövidesen önálló vezetője is volt archívumunknak.

Tíz év alatt persze sok más is történt velem. Leírt munkaköri kötelezettségeimet kár volna felsorolni, hiszen amiket elvártak tőlem, az jóval túl mutatott azokon. A belső munka szervezésén és felügyeletén, a vidéki kiszállások előkészítésén és elrendelésén, a munkatársak írásainak értékelésén, javításán, gyakran a másnapi lap tervezésén kívül ki más felügyelhette volna az új szerkesztőségi épület munkálatait, ha nem egy szakképzetlen „építésvezető…” És természetesen az olvasókkal való kapcsolta elmélyítése, az újságírók, olvasók találkozói, ankétjai sem maradtak ki a sorból.
Egyszer aztán váratlanul azt mondta a főnököm: az olvasó-tördelőszerkesztővel együtt tíz napra elutaznak az NDK-ba testvérlap-kapcsolat kialakítása céljából.

Szerencsére te itt maradsz, – mondta derűsen kacarászva. – Majd ellátod a dolgokat… És magamra hagytak.
Tíz napig tehát főszerkesztő, helyettes, rovatvezető, olvasó- és tördelőszerkesztő voltam egy személyben, az utóbbi szakismeretének teljes hiányában… Tapasztalatlanságom kínjainak feloldását újra csak kollégáim megértésének és segítőkészségének köszönhettem. Közös erővel úsztuk meg ezeket a napokat különösebb baklövés nélkül… Akkor határoztam el, hogy fel kell készülnöm az ilyen váratlan helyzetekre is. Beiratkoztam az újságíró-szövetség szaktanfolyamára, hetenként utaztam a fővárosba, sikeresen levizsgáztam, és ezzel már 1959 júniusában a TÖRDELŐSZERKESZTŐ titulust is a nyakamba akasztotta a sors.

Életem első külföldi útja 1957-ben a moszkvai VIT-re vezetett; majd 1960-ban, a római olimpia idején, – ugyancsak magánúton –, Ausztrián keresztül Bécs érintésével Olaszországba utazhattam. Mint egy földíszített karácsonyfa, három géppel a nyakamban jártam Firenze, Velence és Róma utcáit, csodáltam nevezetességeit. Akkor már filmeztem is 8 milliméteres kis kamerámmal. Így hát áttételesen családom is részese lehetett feledhetetlen élményeimnek.

Idehaza egy régi ismerős, Kárpáti Kálmán is megnézte képeimet és „elcsábított”. Nem volt nehéz dolga. „Neked a Kaposvári Fotóklubban a helyed” – mondta határozottan, és eszembe sem jutott tiltakozni. Végtére is akkoriban már szinte szenvedélyemmé vált a fényképezés. FOTÓS lettem hát, és már nem csak a szerkesztőségben. Jól emlékszem 1961-ben „Velence két arca” címmel jelent meg első kiállítási képem a Barátság Hídján. Hamarosan, és szerintem érdemtelenül a Somogyi Fotó- és Filmklub ELNÖKÉVÉ és a művészeti bizottság tagjává választottak. Gyanítom, ezt leginkább hivatásomnak, kapcsolataimnak köszönhettem, hiszen a fotómozgalomban még alig produkáltam valamit. Tíz vagy tizenkét évig láttam el ezeket a megbízásokat. Nem egyszer neves fotóművészeket, esztétákat hívtam meg klubestjeinkre, hogy ösztönös megérzéseinket, alapvető készségünket és megérzéseinket meg-megújuló látásmóddal, esztétikai ismeretek birtokában tudatos alkotásokkal, mondanivalóink gazdagításával egészíthessük ki. Elkeserített, hogy klubtagjaink zöme szinte tüntetően távolmaradt ezekről az előadásokról.

Végképp azonban akkor mondtam le és hagytam el a klubot, amikor az addig serlegekkel, tárgyjutalmakkal kifejezett elismeréseket – nemzetközileg és országosan is – a pénzbeli díjazás váltotta fel! Azt hiszem, ez végzetesen lerombolta a mozgalom öntevékeny jellegét. Oda lett a közösség tisztessége, egymás megbecsülése. A valós értékek elismerését az önzés, egymás munkájának lebecsülése, a féltékenység és acsarkodás váltotta fel. Megszűnt a korábbi szoros összetartozás, a műhelymunka, amikor még őszintén tudtunk örülni egymás sikerének. Nem akartam, nem is tudtam volna asszisztálni ehhez a új módi magatartáshoz…

Pedig abban az időben már jó néhány egyéni kiállításom is volt, sok nyugati országban is kiállították és díjakat nyertek a fotóim. Pedig nem csak kiállításokra készültem. Felsorolni sem tudnám hány Somogyról készült sorozatom látott napvilágot szülőföldem tájairól, népi hagyományairól, jeles és „jeltelen” lakóiról, s emellett külföldi utazásaim élményeiről. Ezek ellenére sem voltam soha elégedett önmagam tevékenységével. Különben is egész életemben az volt a meggyőződésem, hogy az ember elégedetlensége önmagával szemben: nélkülözhetetlen hajtóerő! Most mégis elárulom, (bár ma sem tudhatom: volt e értelme?), hogy minden képemet és filmkockámat megőriztem…

Természetesen sok élménnyel, örömmel és kudarccal fűszerezve, eközben is zajlott a szerkesztőségi élet. Újabb vezetőváltás várt ránk. Főszerkesztőnk a városi pártbizottság első titkára lett. Tanulságos volt számomra, hogy az intervallum idején a szerkesztőség párttitkára „titkos megbeszélésre” hívott, – az utcára!  Suttogva kérdezte: mit szólnék hozzá, ha ezután ő lenne a főszerkesztő? Én persze maradhatnék a helyemen, de a többi funkciót néhányan már elosztották maguk között. Természetesen vannak, akiktől meg is akarnak szabadulni…
Kis híján hányingert éreztem, de csak annyit mondtam, hogy nekem ehhez semmi közöm. És faképnél hagytam. Nem sorolom fel, hogy később emiatt hányszor kreált „ügyeket” körülöttem, és ittam a levét makacs szókimondásomnak.

Szerencsére nem ő, hanem egykori gyakornoktársam, (aki ekkor már a kiadó igazgatója volt), lett a főszerkesztő. (Az „összeesküvés”, mint mindig, ezúttal is kiderült, s a  pártbizottság valamennyi „lázadót” eltanácsolta). Az új főnők, Wirth Lajos viszont nem küldött el senkit, és nem rendezte át a beosztottakat. Vele összesen egyetlen kínos esetem volt, amikor szemrehányást tett nekem. Közölte, hogy kinevezése után minden munkatárs fölkereste őt, gratulált kinevezéséhez és biztosította támogatásáról, csak a helyettese nem…

Nem tudom, kedvére lehetett e a válaszom, de csak annyit mondtam: – Kérlek, a munkámra figyelj és abból ítélj. Nem szoktam hűségesküt tenni… – S egy kézfogással megpecsételve ebben is maradtunk. Összeütközések nélkül dolgoztunk tehát együtt, de észre kellett vennem: egyre többet hagy rám saját feladatai közül is. „Jópofán”, kedvesen és barátságosan viccelődve tette mindezt, talán a megengedhetőnél is nagyobb szabadságot biztosítva önmaga számára…

Akkoriban fölfelé ívelt a balatoni idegenforgalom. Egy idő után a főnököm úgy döntött, hogy a nyári hónapokra költözzek Siófokra. BALATONI TUDÓSÍTÓ leszek, de a beosztásom nem változik… Izgalmas, szép feladatnak ígérkezett, mégsem örültem túlságosan. Családom három hónapig teljesen magára maradt… Amikor visszatértem, meglepetésemre „ügy” lett belőlem a szerkesztőségben. Mintha – önző módon – saját magamat jutattam volna ehhez a fenti „kiváltsághoz”. A mendemonda szerint ugyanis egész nyáron csak nyaraltam. Eszembe sem jutott védekezni, nem volt okom rá. A szerkesztőségben ugyanis – központi intézkedés szerint – normarendszer működött. Naponta sorszám szerint nyilvántartották az újságírói teljesítményeket. (Sosem értettem egyet ezzel a módszerrel, szerintem ugyanis az  újságírók teljesítményét nem lehet, nem szabadna „centire” mérni!) Ekkor azonban segített rajtam ez a módszer. Könnyedén kimutatható volt, hogy azokban a hónapokban a gárdából én írtam a legtöbbet, és fényképeztem is. Végre a szakmámmal foglalkozhattam! Időként az Esti Hírlapot, a Képes Újságot is tudósítottam; és milyen könnyelműség: egyetlen egyszer sem fürödtem a Balatonban… (Gyanítottam: a háttérben már akkor is önjelölt utódaim mozgolódtak).

A személyzeti munka azonban fontosabb volt annál, mintsem hogy ilyesmivel törődjek.  Somogynak azidőtájt a mi szakmánknak se volt vonzása. Az utánpótlás nagy gondot okozott a lap egész története alatt. Talán hitelesen bizonyítja e megállapítást az a tény, hogy három és fél évtized alatt, (velem együtt) – egy kivételével – mindenki itt kezdte, és igyekezett elsajátítani az újságírói szakmát. Így hát pályázatokat hirdettem, javarészt főiskolások számára. Próbáltam fölfedezni érdeklődő, jó adottságokkal rendelkező, főként főiskolás fiatalokat, akik közül a legtehetségesebbek – diplomájuk megszerzése után – szerkesztőségünk nélkülözhetetlen munkatársai vagy vidéki tudósítói lettek.

Szerteágazó figyelmem talán megpihenhetett volna már, de nem! 1963 végén újabb feladat leselkedett rám, aminek már megint nem tudtam, de nem is akartam ellenállni. Már csak azért sem, mert a beosztásom révén javarészt belém fojtott újságírás miatt, (mint már említettem), nagyon hiányzott a személyes produktum, az az öröm és belső kielégülés, amelyet kizárólag a saját munka eredménye idézhet elő. És ezúttal egy új szakmát tanulhattam, csak úgy „mellékesen”.

Ma sem tudom, hogy kinek a sugallatára, de megkeresett az akkor még hazánkban „egyeduralkodó” Magyar Televízió Híradó munkatársa, Sényi Imre. Hosszan beszélgettünk, megnézte munkáimat, és külsősként 1964-től 1975-ig TV-TUDÓSÍTÓ lettem Somogyban. Kaptam egy meglehetősen kezdetleges, 16 milliméteres  kamerát, két háromágú, karácsonyfának nevezett világítótestet 6 darab 500-as izzóval, hosszú kábeleket, később mikrofont és magnetofont is. Tanfolyamra mentem a budai hegyekbe; alapismereteket, gépkezelést és világítástechnikát tanultam, forgatókönyveket írtam, majd tizenegy év alatt összesen háromszázhuszonegy tudósításomat és riportomat közvetítette a TV-Híradó Somogyból és Somogyról…

Ez a munka is felelősséggel járt, figyelmet és frissességet követelt, és rengeteg élményt szerzett, hiszen a lap képviseletén kívül már tévésként is ott lehettem mindenütt, ahol történt valami a megyében. Nem hallgatom el, mert ez is igaz: végtére is ezzel a „mellékes munkával” kezdődött el a televíziózás Somogyban…

Emlékezetes időszak volt. Stáb természetesen nem volt körülöttem; a helyiek gyakran meg is lepődtek, amikor egyedül jelentem meg a nagyobb eseményeken is. Nem is nagyon akartak hinni nekem, amikor elmondtam: ezúttal bizony én magam leszek „a szerkesztő, a rendező, az operatőr, a világosító és a riporter”. Akkor kezdtek csak elfogadni, amikor átkötöttem a biztosítékot, hogy el tudja viselni lámpáim terhelését; egy-egy jelenlévő kezébe nyomtam „karácsonyfáimat” és elkezdtem forgatni. Aztán rohantam az állomásra. Akkoriban még – bármilyen hihetetlen –, a mozdonyvezetők vitték Pestre a filmtekercseket. A Déli pályaudvaron küldönc várta a küldeményt, rohant vele a laboratóriumba, hogy este már láthassák a nézők: mi történt aznap Somogyban. Ha szerencsés voltam, és időben hazaértem, néha még én is meg tudtam nézni, hogy mit követtem el…

S hogy miként fejeződött be tévés tevékenységem? Azzal, hogy felavatták az új kaposvári kenyérgyárat. (Munkahelyemen akkor már más beosztásba voltam). Kamerámmal egész éjjel végigkísértem az új kenyér előállításának folyamatát, a vadonatúj gépek, a kemencék működését, a pékek munkáját. S amikor délelőtt 10 órakor megérkezett a szalagvágó protokoll-közönség, pékek tartotta lámpáim fényénél őket is lencsevégre vettem. Utána magához szólított a megyei első titkár.
– Mi az, hogy te itt filmezgetsz? Neked közöttünk lenne a helyed… – és megtiltotta további tévés tevékenységemet.

Igaz, utána még öt vagy hat tudósításom megjelent a képernyőn, de az utolsó riport 1975. augusztus 19-én, „stílszerűen”, kamerámmal és felszerelésemmel együtt végképp kivitt Somogyból. Az volt ugyanis a címe, hogy Lovasverseny Tamásiban…

Kálvária-járásomnak hát ez a búcsúzás is jellemző epizódja volt. Mégsincs okom a panaszra, hiszen szerettem csinálni! És talán újabb bizonyság volt arra, hogy mennyire szétszórt, de valami értelmes tevékenységet, valami csekélységet mindenképpen tenni akaró emberként éltem végig az életemet. A változatosság, a sokszínűség hajtott mindig, és hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetőségeket teremtett hozzá…

S hogy ezek után visszatérjek munkahelyemhez nem hallgatom el, hogy bizony munkaköri kötelességeimen kívül mennyi feladattal láttak el. Beszédeket kellett írnom különböző potentátok számára, jelentéseket a vezető apparátus beosztottjai helyett, brosúrák sorozatát szerkesztenem; országos lapokban, folyóiratokban megjelent cikkeket írni – mások nevében, sőt, még fényképezni is egyik-másik vezető gyermekeit, hogy megörökítsem: hogyan örültek a karácsonyfának… Azt hiszem: nem volt erőm, (sőt, lehetőségem sem ellentmondani.) De az én dolgom volt szemmel tartani a nyomdatechnika fejlődését is. Aztán helykijelölési tárgyalásokra jártam, amikor megkezdődött a harc egy új nyomda építéséért; tárgyaltam, vitatkoztam a tervezőkkel, igaz nem véletlenül. Hiszen egy épületbe álmodtuk meg az új nyomdát, és felső szintjén a szerkesztőséget. Számunkra az idézte elő a kudarcot, hogy gazdasági főhatóságunk, a Hírlapkiadó Vállalat – előzetes ígérte és megbízása ellenére – nem adott pénzt az építkezéshez. A nyomda elkészült, szerkesztőség nélkül. A felső színtett bérbe adták…

De mindennek mi köze volt az újságíráshoz, a lapelőállítás szakmai szervezéséhez? Igaz, annak sem túl sok, hogy időközben voltam VÁROSI TANÁCSTAG, később a városi, majd a MEGYEI MŰVELŐDÉSI BIZOTTSÁG tagja; sőt, csaknem tíz évig az Újságíró Szövetség OKTATÁSI BIZOTTSÁGÁBAN is tevékenykedtem. Ezt sem szemrehányásként vetem papírra, hiszen azokban az időkben még tudtak őszintén örülni az emberek, ha számítottak rájuk, ha (mindenféle ellenszolgáltatás nélkül!) részt vehettek bármilyen közéleti feladat ellátásában. A bizalom jele volt ez! És bizalom nélkül csaknem elviselhetetlen az élet.

A titulusok sora azonban még ezekkel sem zárult le. 1969-ben újabb megpróbáltatás szakadt rám, amely pontosan húsz évig tartott! Szerkesztőségünkben folytatódott a nálunk oly gyakori vezetőcsere. Főnökünket eltanácsolták. A legújabb kori önjelöltek újra csatasorba álltak, osztogatták maguk között a beosztásokat. Szándékuk kiderült elbocsátották őket. Újabb súlyos létszámhiánnyal küszködtünk. És akkor következett be újságírói pályafutásom legnagyobb csapása. Megkérdezésem nélkül egyszer csak közölték velem: holnaptól te vagy a FŐSZERKESZTŐ. Rövid ideig csak megbízottként (1969. augusztus 1.).

A főszerkesztő
Kis híján teljesen összeomlottam. Nem először. Korábban is elmondtam már: sohasem akartam vezető lenni! Azt hiszem, tisztességgel végigjártam a szakma lépcsőfokait. Egy maradt csak ki közülük. Nem titkolom: főmunkatárs szerettem volna lenni. Mert nem tartozik rovatokhoz. Nincs meghatározott, korlátok közé szorított témaköre. Bármiről írhat, ami foglalkoztatja, amiről van észrevétele, mondanivalója. És nem másokért, csakis önmaga munkájáért felel! Nagyszerű élethelyzet lett volna. Kimaradt. Újabb Kálvária-járás?

A vezetők egyetértésével évekig küszködtem azért, hogy fiókszerkesztőséget alapítsunk Siófokon. És éppen abban az évben, amikor végre sikerült irodát, lakást is szereznem, főszerkesztővé tettek…
Ezúttal is hiába ágáltam ellene. Az „érvek” ismerősek voltak. „Határozat van rá! És fegyelem is van a világon!”
Egyetlen kibúvó jöhetett volna számításba. Az, ha fölmondok és elmegyek. Napokig gyötrődtem ezen. És ha utánam nyúlnak? (Bevett szokás volt ez akkoriban). Ha a szakmában sehol se tudok elhelyezkedni? Mi lesz velem? És a családom? Hova menjek. Akkor már 38 éves voltam, közel a negyvenhez…
Nehéz bevallani vagy sem: azt hiszem, megint csak gyáva voltam. Pedig olyan sok tapasztalat birtokában nekem nem kellett volna kivárnom az önjelöltek gyülekezését, acsarkodását. Igen. El kellett volna mennem Somogyból…

De maradtam! Még két évtizedig! Ott, ahol születtem, ahol dolgozni kezdtem. A Somogyi Néplapnál, amely egyetlen munkahelyem volt az életben.

És ezzel újra csak szaporodott a titulusok száma. Hivatalból, azaz beosztásommal összefüggésben, „titkos szavazással” MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁGI TAG lettem, Később az egyik megyei titkár leváltása után, – szerencsére átmenetileg, rövid időre – a MEGYEI PÁRT-VB tagja is.

Kétségtelen, hogy ez a hosszú időszak nevezhető életem legküzdelmesebb, sok gonddal, sikerrel, eredménnyel, botlással, kudarcok áradásával terhes és örömteli évtizedeinek. Ha visszatekintek, úgy látom:”érdemeim” valós vagy látszólagos elismerésével alapjában véve megbecsült embernek tarthattam magam. S ezzel természetszerűleg együtt járt, hogy személyes hibáim, tévedéseim, vagy az apparátusunkban tapasztalható túlzott megértésem és gyengekezűségem bírálataként a sorozatos elmarasztalást sem nélkülöztem. Nem számoltam össze, hogy hány pártfegyelmit cipeltem magammal egy-egy évig, (aztán eltörölték.) De az is tény, hogy javarészt egy-egy munkatársam hibái miatt kellett elviselnem az ódiumokat. Ez így volt helyes! Elvégre a lapban megjelent minden tévedésért és hibáért, minden betűért én voltam a felelős! Utólag csak arra vagyok büszke, hogy munkatársaim közül – tőlem – soha senki nem tudta meg, hogy mit kellett elviselnem az ő hibáikért…

S hogy változatlanul nagyon szerettem a hivatásomat? Leginkább ez segített át a nehézségeken. És volt néhány igencsak őszinte, megértő, segíteni kész munkatársam, akik gondjaim közepette is hittek bennem és bátorítottak. Akkor még nem voltak, (vagy csukott szemmel nem vettem észre?), belső ellenségeim, pozíciókra áhítozó önjelöltjeink. Nyugodt, kiegyensúlyozott volt a légkör, kollegális a magatartás. Lehetett tervezni, értelmesen változtatni a lap arculatán, új gondolatokat, ötleteket kicserélni. Igazi, szinte baráti „műhelymunka” folyt a szerkesztőségben. Sikerrel. Törődtünk egymással a családi gondok, a lakásszerzések ügyében, közösen és jó hangulatban ünnepeltük névnapjainkat, de miért is folytatnám? Talán kiderül mindebből, hogy jó néhány évig igazán jó volt dolgozni a Somogyi Néplapnál…

S hogy a krónikus létszámhiányt mindig csak átmenetileg tudtuk feloldani, ez is hozzátartozik a tényekhez. Megkísérlem ezt is érzékelhetőbbé tenni azzal,  hogy elmondom: 35 év alatt összesen 129 (!) újságíró ment el önszántából más sajtószervekhez vagy egyéb munkahelyekre. Szinte évente újra kellett kezdeni mindent. Jóllehet a törzsgárda tagjai évtizedekig együtt maradtak. Még ez volt a szerencse. Támaszkodni kellett és lehetett is rájuk. Mélységesen fájlalom, hogy legtöbbjüktől már végleg el kellett búcsúznunk… Pedig az ő tehetségük, munkájuk is megtestesült abban a vitathatatlan sikerben, hogy a Somogyi Néplap napi példányszáma az 1957 évi 13 162-ről 1988-ra 75 084-re emelkedett. Ennél nem létezik nagyobb és ösztönző erő egy vezető számára, bárki is legyen az. Hiszen ebben az óriási fejlődésben nem más, mint az olvasók véleménye fejeződik ki. Tehát ettől a sikerélménytől sem „kímélt meg” az élet…

Akkoriban – a leírtakhoz képest ellentmondásnak tűnhet – amiről most kell beszélnem. Pedig nem az. A szerkesztőség belső életével összefüggésben kell elmondanom sokéves tapasztalatomat. Új beosztásom kezdetén bármennyire örültem is a kiegyensúlyozott légkör létének és ösztönző hatásának, előbb-utóbb csalódások sokasága kellett, hogy foglalkoztasson. Nagy kár! De hiszen semmi sem örök… Hogy milyen volt a lap szerkesztőségének belső élete? Bonyolult, változatos, gyakran felemelő és néha elkeserítően lehangoló. Minden kiegyenlítő, ha úgy tetszik, rendteremtő igyekezet ellenére időnként felszínre tört a háttérben vagy a nyílt színen is  a feloldhatatlannak tetsző csatározás. Egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy ez helyi sajátosság. Leginkább szakmai átoknak, következménynek tekintem ma is. Ki merem jelenteni: különös szerzet az újságírógárda. És nem is egészen önszántából! Mintha a szakma kényszerítené rá. S hogy ez a külső késztetés néha túlzásokra is ragadtatja, nem vitatható.

Az újságíró nem szalagon, nem rutinból és nem automata gépen dolgozik. Naponta, és a legkülönbözőbb témakörökben kell megújítania önmagát, megmutatnia, hogy mire képes. Mindezt természetesen a valóság, a tények hiteles bemutatása kapcsán. De ahogyan közelít a témához, ahogy fölkészül rá, ahogy kialakítja álláspontját, az mindig új feladat és felelősség a számára. Ez pedig állandó és intenzív idegmunkával, a kutató szenvedély feszültségével jár… Meglehet, ez is hozzájárulhat az egymás iránti féltékenység kialakulásához, az önértékelés elburjánzásához, amely különböző fajsúlyú és hatású torzsalkodáshoz vezethet. Persze ez nem mentség, de tény. Így hát a kialakult belső műhelymunka ellenére sincs állandó nyugalom, béke és ideális légkör. Természetesnek tartom azt a belső igényt is, hogy legtöbben mielőbb szeretnének előrejutni a ranglétrán. Csakhogy ennek a képességbeli különbségek és a már betöltött státuszok is útját állhatják. Nem volt könnyű eligazodnom a csatározások szereplői és indítékaik között sem. Próbáltam valamiként enyhíteni ezeket a feszültségeket, de be kell látnom: nem túl nagy sikerrel. A legbántóbb az volt, hogy szinte állandóan a tehetségesebbeket kellett megvédenem a többiekkel szemben. Pedig a jobbak nem feltételezett „kedvencek” voltak, hanem képességeik és produktumaik alapján – természetesen!– anyagilag és erkölcsileg is elismertebbek…

Elődeinktől igyekeztem mindent átvenni, amit jónak tartottam, és örökre elkerülni azokat a módszereket, amelyeket korábban a saját bőrömön is tapasztaltam: a fölényt, a lebecsülést és semmibevevést, s a megalázást. Nem dobtam papírkosárba a kifogásolt kéziratokat; megbeszéltük, közösen kijavítottuk, vagy egyetértés után át kellett írnia. És ha egyáltalán menthető volt, megjelenésre alkalmassá téve jutott tovább. S ha valamiben bárki is hibát vétett, nem vitatom: szenvedélyes, kemény kritikával kapta meg érte a magáét. De tudták: öt perc múlva ugyanúgy dolgozhattunk együtt, mintha mi sem történt volna. Írásban egyetlen fegyelmit sem osztottam ki, (lehet, hogy túlzott és elhibázott engedékenységből?), és pályafutásom alatt összesen egy gyakornokot tanácsoltam el a szerkesztőségből, aki erkölcsi botrányt okozott. Mindezek ellenére rövidesen be kellett látnom, hogy egy főnököt  nem lehet, nem illik és nem is kell szeretni. Már csak azért sem, mert „nemet!” is kell mondania. Ezzel szemben sokkal nehezebben viseltem azt a tapasztalást, miszerint közvetlen munkámon kívül bármihez fogtam, (fotó, film, klubvezetés, társadalmi tevékenység stb.), házon belül és kívül is rögtön gyanússá váltam! „Ugyan. Már megint mit akar ez itt???” Semmit sem akartam. De azért nehezen nyeltem le az értelmetlen gyanúsítgatásokat.

Jól tudom: mindezeknek nem sok közük van a TITULUSOKHOZ. (Vagy mégis?)
A már-már „örökösnek” és feloldhatatlannak látszó, gyötrő írás-hiányérzetemnek egy váratlan hivatalos kötelezettségem vetett véget. Tizennyolc megyei kollégámmal együtt rendszeresen részt vettünk a párt kongresszusain. A X. kongresszuson hallottak egy része acélozta meg bennem a további újságírás szándékát. Hiszen ez a politika nagy, aktuális és üdvös változtatásának, megújításának, a nyílt és őszinte beszédnek, a hibák feltárásának igényét vetette fel. Ott és akkor született meg egy sorozatom gondolata, amely 1971 szeptemberétől 1982 júniusáig minden hét szerdáján helyet talált a Somogyi Néplap 3. oldalán, (akkor is, ha szabadságon, vagy hosszabb ideig külföldön voltam.) A csaknem 11 év alatt összesen 527,– általam társadalompolitika jegyzetnek nevezett – írásom jelent meg azokon a hasábokon…

Nem volt célom, hogy cikkeim mondanivalója minden olvasó egyetértésével találkozzon. Egyébként különböző, a közvéleményt is foglalkoztató vagy vitatott témákra igyekeztem felhívni a figyelmet, és saját álláspontjuk kialakítására serkenteni őket. S mert írásaim csaknem egyharmada kritikai jellegű volt, számíthattam is rá: számos bírálót és ellenséget is szereztem magamnak, leginkább a politika alsó vezetői körében. (Ez idézte elő későbbi megszűnését is!) A sorozat azonban „Őszintesége, nyílt és bátor véleményalkotása, mondanivalójának tiszta szándéka” révén… (E megállapítások és jelzők nem tőlem, hanem egy közvélemény kutatás kapcsán dokumentáltan az olvasóktól származnak, akik névvel és lakcíműkkel is vállalták észrevételeik hitelességét!)… csakugyan népszerűvé vált.

Örültem, hogy írhattam végre, s hogy talán nem is hiába; jól lehet rendkívül nagy kötöttséget és nehézségeket okozott. Munkám mellett jó volt, ha az anyaggyűjtéshez szakíthattam időt. Kapcsolataim révén informátorokban nem volt hiányom, de hosszú évekig minden vasárnap délelőttömet kora reggeltől a szerkesztőségben töltöttem. Akkor nem csengtek a telefonok, nem nyitották rám percenként az ajtót; zavartalanul mélyedhettem el témáim megírásában.

Különben ez az időszak sem volt felhőtlen az életemben, de voltaképpen, – főként az olvasók sokaságának visszajelzése és biztatása nyomán – büszke vagyok erre a sorozatra!

Az aranykor
És most újra fellélegezhetek egy kicsit. Végre olyan időszak következett, amelyet – azt hiszem – okkal és joggal nevezhetek a Somogyi Néplap ARANYKORÁNAK. Régi kollégáim munkájának elismerése és nagyrabecsülése mellett is ki kell jelentenem: mindeddig soha nem tudtunk annyi kiváló képességű, magas műveltségű, tehetséges munkatársat alkalmazni a lapnál, mint abban az időszakban, (a 70-es években). Nemcsak a belső erőlködés, hanem a szerencse is hozzájárult ehhez. Talán a többiek sem veszik, vagy vennék zokon, ha megemlítem a nevüket: Leskó László, Csupor Tibor, Szapudi András, Lengyel András, Varga István, Faragó László, és még néhányan. Javarészük később, és más, országos sajtószerveknél is megállták a helyüket. Azt hiszem: témaválasztásban, sokoldalúságában és színvonalában is története során akkor volt a legjobb és legkeresettebb a Somogyi Néplap.

Végtére is ennek köszönhettem, hogy – javarészt az ő közreműködésükkel – megvalósíthattam régi álmomat. Előzőleg már évekig kutattam, fölkerestem a legszebb és említésre méltó somogyi tájakat, ismereteket gyűjtöttem neves és kiemelkedő tehetségű szülötteikről és azokról, akik megyénkben szerezték jelentős érdemeiket, elismerést önmaguk és a Balatontól a Dráváig terjedő, szépségesen szép szülőhazám számára. Munkatársaim megértéssel és örömmel fogadták szándékomat. A sorozatnak, amely kéthetenként egy egész oldalon jelent meg öt-hat fotóval illusztrálva, azt a címet adtam, hogy SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK.

Felhőtlen egyetértés végül mégsem alakult ki a kollégák között. Nem vették szívesen néhányan, hogy csak a legtehetségesebb újságírókat igyekeztem megbízni ezzel a munkával. (Ez indokolta, hogy önmagam számára csak az előkészítés, a szervezés és a fotózás munkáját hagytam meg. Bár e mögött is lehet némi önzés, belátom; mert így ott lehettem, ott kellett lennem minden anyagfelvételnél, és nem maradtam ki az eredendő élményből sem.)

Szándékom nagyrészt megvalósult. Igaz, akadt néhány kolléga a kijelölteken kívül aki, saját ötlettel állt elő; semmiképp sem volt szívem kedvüket szegni. De alapvetően így is magas színvonalú írások, irodalmi riportok, novellák jelentek meg ezeken az oldalakon, amelyek a helyi rajongóikon kívül országos figyelmet és elismerést váltottak ki, és nemcsak a sajtószervek dolgozói és irányítói körében…

Talán még a számokkal is hozzátehetek valamit ehhez a sikerhez. 1978 és 1989 között összesen 281 (!) SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK című írásmű jelent meg lapunk hasábjain. És megint csak olvasóink levelei közül idézek egyetlen mondatot: „Az újság ezzel a sorozattal is igyekezett elmélyíteni bennünk szülőföld iránti szeretetünket”!

De hiszen ez volt a cél! Mondjam ezek után, kissé dagályosnak tűnően, hogy boldog voltam? S ezt a két szót csak azért nem húztam alá, mert igazán nem tartozik a titulusok sorába…
És csak ezután, a közös siker birtokában kezdtem érzékelni, hogy mesterségesen érlelve, és nem is életkorom miatt, leszálló ághoz közeledek. De hiszen még fontos feladat várt rám. Elő kellett készítenem a lap ofszet-technikára való átállását. A téma nem volt új a számomra, hiszen, – mint korábban szó volt róla – ennek részleteit tanulmányoztam az NDK-ban. Ott csodálkoztam rá a gép és módszer áldásaira. Csodálatosan tiszta lapkép, mindenütt ragyogóan olvasható betűk, elfogadható, tömör és foltmentes színek, és szinte az eredeti fotó színvonalát is felülmúló képek megjelenése mutatta óriási fölényét az előző technikával szemben. Hogyne követtem volna hát el mindent, hogy mielőbb megszerezhessük mi is ezt a technikát. Az előkészítés nem is okozott gondot mindaddig, amíg el nem jutottam a nyomdáig. Az akkori igazgató azonban fölényesen és ellentmondást nem tűrő hangon így fogadott: „Már pedig, amíg én vagyok itt az igazgató, ebben a nyomdában nem lesz ofszet-technika!” És nem is lett! A fejlődést azonban ő sem állíthatta meg. Igaz, elég hosszú idő telt el, amikor végre nyugdíjba küldték, s miután a szerkesztőségben is felkészültünk a változásra, ami a belső átállás, szervezés és előkészítés módszereinek módosítását is megkövetelte, még átélhettem azt az örömünnepet is, amikor vadonatúj ruhába öltöztetett újságot küldhettünk olvasóinknak…

Szomorú, de ebben az időben kezdődött meg legemlékezetesebb, évekig tartó kálvária-járásom. Mégpedig azzal, hogy egyszerre öten (szerkesztő és fotóriporter is) hagytak el bennünket. Ha nem is túl hosszú életű címen de új lapot indítottak, a Somogyországot. Akkor már érezhető volt a levegőben a rendszerváltás közeledésének előszele… S ha már újra, – nem is tudom, hányadszor – személyzeti gondjaimhoz jutottam, hadd zárjam le végképp ezt a témakört azzal, hogy ebbéli erőfeszítéseink mégsem voltak hiábavalók. Ez azért megnyugtató… A nálunk kezdő újságírókon – a Somogyi Néplapnál maradókon kívül – nyolcan (!) később országos sajtószerveknél is megállták a helyüket. Király Ernő (Magyar Ifjúság) Csákvári János, Molnár Erzsébet (Népszabadság), Polesz György, Pintér Dezső, Faragó László (Kossuth Rádió), Sali Géza (Nimród), Leskó László (Szabad Föld). S hogy tovább dicsekedjek: a rendszerváltás után, (ha más körülmények között is) hosszabb, rövidebb ideig, kilencen (!) főszerkesztői feladatokat is vállalhattak. Varga István, Troszt Tibor, Kercza Imre, Pintér Dezső, Izményi Éva, Bencsik András, Leskó László, Luthár Péter, Bekes József. Tehát mégsem lehetett olyan nagyon rossz „iskola” a Somogyi Néplap! Ez világért sem az én érdemem. Azoké a megnevezett fiataloké, akik éltek a lehetőséggel, és adottságuk, szorgalmuk révén nálunk készültek fel erre a nem éppen könnyű, de igazán szép szakmára…

S hogy közöttük felnőtt egy-két „kaméleon-típusú” ember is, arra csak később döbbentem rá. És nem vigasztalt, hogy nem az ő köpönyegforgató kétarcúságukat kellett először, és kizárólag fölfedeznem Somogyban…

A felhők vészjóslóan tornyosultak a fejem fölött. Újra át kellett élnem egy olyan „belső háborút”, amilyennek helyettes koromban kétszer is tanúja voltam. Ezt azonban furfangosabban, látszólag kulturáltabban készítették elő és bonyolították le a szövetkezők, akik engem tűztek fel céltáblájuk közepére. A módszerek: a hazudozás és rágalomhadjárat, a gyakran kétarcú, ocsmány és hosszú huzavona olyan érdemtelen és méltatlan volt hozzám,(és bárki más számára is az lett volna), hogy elhatároztam: nem beszélek róla! Magammal viszem emlékeimet, mint annyi más keserű tapasztalatot… Csupán csak a végkifejletről annyit: ugyanaz történt, mint az előző „lázadásokkor”. A vádak bizonyíthatatlanok voltak, a főkolomposokat eltanácsolták, vagy bukásuk láttán maguktól mentek el.

Nem éppen örömmel, de én maradtam a helyemen. Még három évig! Újabb gondok rengetege között. Igen ám, csakhogy az a 3-4 alacsonyabb beosztású városi és megyei pártvezető, akikről tudtam, hogy ott voltak kínlódásaim és meghurcoltatásom hátterében; felbujtották, biztatták és fedezték a bajkeverőket, a szerkesztőség szétverőit, táborokra szakítóit, nem nyugodtak bele a döntésbe, s most már a nyílt színen, kipróbált eszközeikkel igyekeztek lehetetlenné tenni. És akkor, – még időben – döntöttem úgy, hogy 58 éves koromban kérem korengedményes nyugdíjazásomat. Kísérletem, amit soha nem bántam meg és nem bánok meg, sikerrel járt.

A nyugdíjas évek
A következő titulusom tehát 1989-ben az lett, hogy NYUGDÍJAS! A sorozatnak azonban még ezzel sem értem a végére. Azért nem, mert új szakmát, új hivatást választottam…

Csak mellékesen jegyzem meg: az újságírók között az a felfogás, (vagy hiedelem?), hogy ha nem gyötri őket súlyos betegség, vagy nem hülyülnek el egészen, akkor megöregedve is, életük végéig gyakorolhatják hivatásukat. Nos, én a helyi körülmények ismeretében és élettapasztalatom alapján megéreztem: az én munkámra, (netán valamelyest hozzáértésemre) idehaza már senkinek sem lesz szüksége… Ezért már nyugdíjazásom előtt három évvel készültem a jövőmre, ha még lesz olyan. A szépségesen szép Ivánfahegyen vettem egy nagy, ötszáz négyszögöles kertet, később építettem rá egy kis házikót, pincét, és egyáltalán nem szégyellem, miért is tenném: PARASZT lettem! Előzménye nemigen volt, hiszen odahaza szinte udvarral sem dicsekedhettünk, nem hogy kertünk lett volna. Tanulnom kellett hát új szakmámat. Szakkönyvekből, igazán jó szándékú és segíteni kész szomszédaim tapasztalataiból és saját baklövéseimből gyűjtöttem ismereteket. Több, mint harminc gyümölcsfát és szőlőt telepítettem, nagy konyhakertet alakítottam ki, fáim alatt lucerna terem, amelyből kiváló komposztot tudok hasznosítani. És megtanultam ásni, kapálni, kaszálni, permetezni, növényeket gondozni és minden mást, amit nem nélkülözhet a föld. (Persze jól tudom: egy egész élet is kevés lenne minden fontos módszer és mozzanat elsajátításához…)

De már itt élek 22 éve! Szinte remeteként. Hétfőn hajnalban, mintegy öt kilométeren gyalogolok föl a meredek horhón, főzök magamnak egy hétre való ebédet, aztán szombatig kora reggeltől sötétedésig dolgozok a földemen, jó kedvvel, nem is eredménytelenül. Itt lettem teljesen önálló és szabad. Rá tudok csodálkozni a növényeim fejlődésére, önfeledten simogattam meg Vilmos-körtefám első gyümölcsét; tudok gyönyörködni a gyümölcsfák virágzásában, de abban is, amint kibújnak a földből az elvetett magok hozadékai. És szomorkodom, ha nem kap esőt a föld, vagy kiszárad egy-egy fám. Értékelem, élvezem a természet szépségét, értéket teremtő képességét, a csendet, s tiszta, friss levegőt…
Igazán jól érzem itt magam!

A fentieknél talán csak az szerez még nagyobb örömet, amikor év közben és különösen ősszel két tizenöt kiló termést befogadó szatyrokban három családnak, öt unokámnak vihetem haza munkám eredményét, köztük – nem túlzás – mázsaszám a legkülönfélébb gyümölcsöket…

Jó tudni, hogy valakiknek még mindig szükségük van rám. S az is, hogy sok más kortársammal ellentétben, nem munka nélkül, és nem utcai sétálásokkal kell leélnem utolsó éveimet…

Ezernyi tapasztalatot, élményt szereztem már itt a hegyen is. S hogy nem akarok többet beszélni róla, ennek egyetlen oka van: az, hogy az írást nem tudom, nem lehet abbahagyni! S ha besötétedik vagy esik az eső, villany hiányában gyertyafénynél rendszeresen írok, s mindent megírtam már, ami megragadta érdeklődésemet, (nyitva tartottam mindenre kíváncsi szememet) de, élményeimet és örömeimet is. Mert – bármilyen furcsa – még ma is vannak gondolataim, véleményem mindenről, ami körülvesz, ami történik az országban, a világban, s amit magammal hoztam múltamból: jó és keserves tapasztalataimból. Hogy miért és kinek írok? Önmagamnak! Csak azért, hogy kiadhassam magamból mindazt, ami foglalkoztat. S mert írni jó…
Hetvennyolcadik évemet taposom már! Még mindig kaszálok, kapálok naphosszat, bár meg kell vallanom: többször meg kell állnom már rövid pihenőkre, s hogy levegőhöz jussak azon a meredek domboldalon, amely életem értelme lett… Néha – némi iróniával – el is mondom ismerőseimnek: Somogyban Ivánfahegyen van a legjobb, a legtisztább levegő! Csak mire fölérek a meredek horhón, nem kapok belőle…

Azt viszont tudom: már csak egy titulus van hátra az életemből. Az, amikor kimondják majd, hogy ELHUNYT!
Köszönöm hát a sorsnak, hogy megélhettem ezt a változatos életet…

Szerző: Jávori Béla Ivánfahegy, 2008. január 20.