Jávori Béla: Több, mint szomszéd a hegyen
Ha tudnék, se adhatnék más címet ennek az írásnak, mint ami az elődjét vezette be. Amazt csaknem tíz éve vetettem papírra. Azóta jóval többnek tartom, mint egyszerűen csak szomszédnak a hegyen. Ezúttal is róla, János bácsiról szól majd ez a munka, aki változatlan tisztelettel emlegetek, bárhol is szóba kerül a neve. Igaz, egyre ritkábban találkozom vele, de ha megjelenik Ivánfahegyen, legalább van, akivel szót válthatok magányomban, s akinek hiánya szinte az éhségnél, a szomjúságnál is ke-servesebbnek tetszik.
Nem sokat változott az öreg. Csak az évek röpülnek felettünk. Bizonyára ennek következménye, hogy egészségünk romlik, gyorsabban fáradunk, s a türelmünk, a tűrőképességünk sem a régi, hogy hangulati ingadozásainkról ne is szóljak. Mégis. Ha az idő múlása került szóba közöttünk, azzal vigasztaltam:
- János bátyám! Hiszen egy évtizede is pontosan annyi volt a korkülönbség közöttünk, mint most. Semmi sem változott. Akkor meg miért keseregnék?
Kétezeregyet mutatott már a naptár. Februárban túlélte a nyolcvanadikat, én meg egy hónappal a hetvenediket, s bár az is szóbeszéd, hogy szerencsére egyikünk sem látszik többnek kilencvennél, azért szentigaz: kicsit lassabban mozgunk már, gyakrabban pihentetjük meg a kapa nyelét, de mun-kakedvünk, - ami szerintünk az élet valódi értelme, - az ma is a régi. De azért, ha megkérdezem tőle, mikor jön legközelebb, most is úgy válaszol, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor megismertem:
- Majd hétfőn. Ha megérem…
És hál’ istennek, mindig megérte a hétfőt, de még a szombatot is…
Hanem egyszer kétségbeesetten figyeltem föl rá, amikor fölfelé baktattam a domboldalon. A szőlője előtti konyhakertjében pillantottam meg, ahol négykézlábra roskadtan rajzolódott ki alakja a hagmaágyás közepén. Azt hittem, rosszul van. Odarohantam:
- Mi történt magával? Segíthetek? Rosszul van? – kérdeztem ijedten.
Lassan felemelte, felém fordította a fejét, és a tőle megszokott, kesernyés iróniával azt mondta:
- Nem látja? Legelek…
Valahogy akkor egyikünknek sem volt kedve hozzá, hogy elnevessük magunkat. Szóba sem került, hogy dereka nehezen bírja a hajladozást, hogy szeme igencsak megromlott már, s hogy nem éppen szórakozásból vagy valamiféle rosszulléttől kényszerült négykézlábra ereszkedve kiszedni a földből a dughagymát. Értettük egymást.
Másról beszélgettünk inkább.
- Hogy van az Annus néni? – kérdeztem hites feleségéről, akiről tudtam, hogy súlyos beteg.
- Az Annus? Csak megvan. Hogyan lenne egy agyvérzés után? Menni alig tud, a bal forgója oda van. Még jó, hogy az esze nem ment el egészen…
- Hát pedig – mondtam oldani igyekezve a keservét – egy asszonynak nemigen kell ahhoz agyvér-zés…
Úgy nézett rám, mintha örök életben cinkosok lettünk volna. Elmosolyodott fogatlan szájával, (Mert a műfogsora igen töri az ínyeket, inkább otthon hagyja), és hozzátette:
- Éppenséggel rosszabbul is járhatott volna. Hogy magamról ne is beszéljek. Mert hogy mindig azon jár a szája, hogy mi az istennek járok állandóan a hegyre? Hát tudja, magának mondom. Mostanság leginkább csak azért, hogy nem legyek otthon…
Ezzel aztán le is zártuk a témát
Egy másik alkalommal meglestem, amikor szokásához híven két nagy zsákot, egy teletömött háti-zsákot és még két színültig telt vödröt is fölpakolt a biciklijére, megrakva terménnyel. Odasetten-kedtem:
- János bátyám! Segítenék, ha megengedi. Föltolnám a dombon ezt az istentelenül kihasznált kerék-párt. Legalább odáig, az egyenesig…
- Még csak az hiányozna! – ripakodott rám. – Mit képzül? Hát akkor én mibe kapaszkodnék?
Akkor döbbentem rá: nemcsak szállítóeszköznek, hanem mankónak is használja ezt az elárvult jár-gányt, amely nélkül mostanában se a hegyen, se a városban nemigen lehet látni az öreget.
Visszautasított hát, mint mindig, amikor megpróbáltam valamiben segíteni. Ő már csak ilyen…
Tőle és másoktól is tudom: évtizedek óta szabadulna már a birtoktól, ami nem is egészen az övé, de nem tudja eladni.
- Csak jól élni, de dolgozni nemigen akar a mai fiatalság – mondta egyszer nekikeseredve. – Nekem meg már minek? Hatvanhárom év éppen elég volt belőle. Azóta mászom a hegyet… - De azt a vilá-gért sem hagyná, hogy tönkremenjen minden, amíg ő a gazda. A valamirevaló embereket így beflyásolja a lelkiismeret.
Szerencsémre kifogtam egyszer egy olyan alkalmat, amikor jó hangulatban találtam rá. Azt mondtam neki:
- Emlékszem, egyszer elmesélte, hogy mióta van meg, és hogyan alakult ez a birtok. Megvallom, nem tudtam megjegyezni a részleteket. Megismételné, János bátyám? Olyan kíváncsi vagyok rá…
Arca felderült, kényelmesebben helyezkedett el a farönkön, s szeméből azt olvastam: mi másról beszélne szívesebben, mist arról a földről, ahol leélte az életét… S már hozzá is kezdett.
- Úgyse hinné el, 1862-ben épült ez a pince. A dédapámé volt. Négyezer négyszögöles birtok tarto-zott hozzá. Amikor a másvilágra költözött az öreg, Riba János nevű nagyapámé lett a föld, aki 1898-ban született Igalban. Az ő örököse lett Riba Katalin, az én édesanyám, akit Nebrek János, az apám vett feleségül 1920. május 8-án. A ő utódaként szakadt mám minden…
Hosszú csend telepedett közénk. Meg nem zavartam volna a világért sem. Néhány perc alatt – gon-dolom – évtizedek történései, eseményei peregtek le a szomszédom emlékezetének filmkockáin. Közben néha elkomorult az arca, aztán kisvártatva mégis csak megszólalt:
- Apám művelte akkoriban a birtokot, én meg fizettem utána az adót meg a beadást. S ahogy örege-dett, egyre több szakadt rám a munkából is. Hiszi vagy nem: 17-től 42 éves koromig Ivánfa volt az életterem. A viszonyok aztán úgy alakultak, hogy 1970-ben 2300 négyszögölt eladtunk a birtokból, de maradt még 1700. S amikor meghalt apám, 600 négyszögölt a húgomra, Nebrek Katalinra jussolt, 110 meg az enyém lett, de mind a két darab föld az én nyakamba szakadt. A bevételből én csal küldtem a pénzt a húgomnak Hévízre. Jó testvérek voltunk… De a birtokkal rajtam kívül senki sem törődött.
- Érdekli tovább?
Bólintottam.
- Akkor elmondom. Akkoriban volt állásom, dolgoztam. 1963-tól 1970-is a fonodában voltam ker-tész, mert hogy már 1941-ben Darázs József mellett kertészeti végzettséget szereztem. A textilmű-vek után meg 1982-ig a termálfürdő főkertésze voltam. Azt mondták a főnökeim: „Ez aztán leg-alább olyan legyen, mint az agárdi strand!” Megtettem. De alig maradt időm a hegyre. 1985-ben el is adtam belőle 750 négyszögölt…
- Mondjam még? – kérdezte kíváncsiságot színlelve, s tudtam, van még mondanivalója. Biztattam hát.
- Tíz év múlva, 95-ben meghalt a húgom is. Örökösei, Cséplő András és Ágnes messze is laknak, meg nem is törődnek a birtokkal. Évente egyszer meghívtam őket a szüretre. Jól érezték magukat, alaposan fölpakoltak, aztán „Isten áldja, János bátyám!” Hát ennyi a történet. Nem sokáig bírom már…
- De azért ezt még hallgassa meg! Halála előtt azt kérdezte tőlem az apám: „Mit csinálsz fiam a birtokkal, ha én meghalok?” Gondolkodás nélkül vágtam rá: Eladom! Majdnem elájult, olyan rosszul lett. És 1977-ben el is költözött közülünk. Azóta árulom a birtokot. Mihaszna? 600.000-et kérek érte, de nem kell senkinek…
Ezekkel a szavakkal, szomorú felhangokkal zárult ez a beszélgetésünk. Mégis. Meglehet, önzőnek látszom, mégis őszintén örültem annak, hogy ennyire megnyílt az öreg.
János bácsi egyébként 1982-ben ment nyugdíjba. De már korábban is akadt egy rátermett segítőtársa. A mellette lévő Martin-féle birtokot a már említett Pungor Laci vette meg, hát beleszeretett. Azt mondta: feliből vállalná a szőlő művelését, és János bácsi ráállt. Odaadta. Laci egy jó svádájú, munkabíró fiatalember volt, aki örömében saját szőlőjét, gyümölcsfáit ki is vagdosta. Persze mun-kahelye is volt, ráadásul még annyi más munkát is vállalt a hegyen, hogy alig maradt ideje az öreg szőlőjére. Pedig a metszést ki nem adta volna a kezéből, és azt is megmondta:
- Tudja Laci? Amennyit permetül, annyi lesz a hordóban…
Sok vitájuk volt, de végtére egyikük sem járt rosszul. Ezt már személyes élményei, tapasztalataim alapján is megállapíthattam.
És akkor váratlanul „becsapott a ménykü!”. Pungor Laci, mindkettőnk tisztelt és szorgos munkája láttán is megbecsült szomszédja 54 éves korában váratlanul meghalt…
Egyetlen epizód kívánkozik ide életet utolsó napjaiból. Súlyos szívbeteg volt, de a hétvégére haza-engedték a kórházból. Senki se hinné, pedig igaz: kora hajnalban már itt volt a hegyen. Hiába pró-báltam lebeszélni róla, János bácsi is mondta: ne tegye, de ő hajthatatlan volt. Mert megígérte, hogy szombaton gépével fölkapálja az öreg szőlőjét…
Néhány nap múlva csak a temetőben búcsúzhattunk el tőle. Se engem, de az Ivánfahegyiket nem tudta megvigasztalni, hogy abban az évben hatan vagy heten intettek végső búcsút Ivánfahegynek, az életnek. Öregek voltak. De Laci még fiatal…
János bácsi hetekig, hónapokig nem tudott belenyugodni a megváltoztathatatlanba. Összetört, szinte megrokkant, mintha legközelebbi rokonát veszítette volna el.
- És mi lesz most velem? A földdel? A szőlővel?
Az élet azonban ment tovább. Szomszédom gyakrabban jött, rátett még egy lapáttal, ahogy mondani szokás, és Annus néni, hites felesége jogosabban mondogatta már, hogy „mi az istennek mész már megint a hegyre?”
Hanem másfél év telhetett el vagy annyi sem, amikor a magasságos öreg lenézett a földi öregre, és némi közvetítés után megjött a segítség. Jóska, a negyedik-ötödik szomszéd ott fönt, a gerincen, vállalta Laci utódlását. Pont olyan megtermett, ötven év körüli, nagy munkabírású férfi, mint elődje volt. Nyugdíjas, itt is lakik a hegyen és szentigaz: csodát művel János bácsi földjén. Nem tudom, milyen megállapodás született közöttük, de felesről már aligha lehet szó, hiszen a kukoricaföldet is neki adta művelésre, s ő már csak a szőlő között termel zöldséget, hagymát, karalábét, amit aztán egész télen árul a piacon. A szőlőből vagy hat sort kivágatott vele, a beton oszlopokat is neki adtam hogy tudjon kerítést építeni a saját birtoka körül, s ahogy hallottam: már az első évben több, mint 600 liter bort is adott munkájáért cserébe…
Szomszédom késő ősszel már nemigen jár a hegyre. Mondtam is neki egyszer, amikor meglátogattam a piacon, hogy olyat még nem látott, mint amit a Jóska művelt a birtokán.
- Képzelje el, János bátyám, fölásta az egész szőlőjét! Sőt, még a kukoricaföldet is kézzel készítette elő a tavaszi vetésre…
Hunyorgott egyet és azt mondta:
- Jól van. – És másra terelte a szót, mintha nem is érdekelné, pedig láttam a szeméből, hogy büszke új segítőtársára.
Korábban volt még, amikor messziről megláttam, hogy permetez az öreg. Nem volt már Laci, nincs, aki motoros permetező-gépével igyekezne védeni szőlőjét a kártevőktől. Szomszédom meggörnyedt, nyomogatta a pumpát, csal futtában nézett rám.
- Gyűjjön majd két órakor, akkor ebédülök…
Mentem is, talán két perccel kettő után. A pincén zárva volt a lakat, János bácsi nem volt sehol. Csalódottan baktattam lefelé, és harmadnap, amikor újra jött, szemrehányóan mondtam neki:
- Maga aztán jól átvert, János bátyám! Ide rendel két órára, de még előtte fogja magát, és elmegy haza mielőtt láthatnám…
- Még hogy én? Órám az nincs, de olyantájt éppen ott feküdtem a diófa alatt. Elfáradtam. Talán aludtam is. Ki tudja?
- De hiszen a pincéje zárva volt…
- Aztán kinek hagytam volna nyitva, mit gondul?
Ezzel a téma le volt zárva. Inkább komolyra fordította a szót:
- Azt mondja meg inkább: lesz eső vagy nem ebben a rohadt kánikulában?
- Lesz! – mondtam tudálékosan, miután föltekintettem a beborult égre. – Tegnap is ilyenkor, három óra tájt kezdett el esni…
- Az semmi se volt! – vágta szemem közé az öreg. – Eső? Nézze meg, milyen kemény ez a föld…,- és beletapogatott. – Inkább arra válaszoljon: lesz eső vagy nem?
- Mondtam, hogy lesz.
- De mikor?
- Azt nem tudom.
- Hát akkor magával is sokra mehetek – háborgott vagy évődött inkább, s ettől kedvet kaptam a folytatásra:
- Miért nem kérdezi meg a jóistent? Maga jóban van vele…
Elgondolkodott, s néhány másodperc múlva azt mondta:
- Nem beszél az velem… Csak én szólongatom minduntalan.
Akár a szemrehányásra hallgatott az Úr, akár nem; néhány perc múlva csöpögni kezdett az eső. Az öreg megemelte a kalapját, fölnézett a magasságos égre, de mire megszólította volna a Mestert, a szél elzavarta a felhőket és kisütött a nap.
- Na látja!
Csak ennyit mondott a szomszédom, a hegyen.
Másszor, megint csak ebédidőben beszélgettünk a pincéje előtt. Jóízűen falatozott. Mentem volna már én is, hogy bekapjak odalent néhány energiát termelő falatot, mert még ma be kell gyűjtenem a délelőtt lekaszált lucernát, hogy jófajta komposzt váljék belőle. Tartóztatott, pedig mondtam:
- Ma akkor már nem találkozunk. Isten áldja…
Utánam szólt.
- Pedig fölgyühetne! Pontosan háromkor!
- Értetlenül néztem rá.
- Hát nem érti? Eső aligha lesz, de megint be van borulva. Nem láthatom a napot. Akkor meg miből tudhatnám, hogy mikor induljak hazafelé…
Pontosan háromkor ott voltam. De a megérzése csalhatatlan. Akkorra már fölpakolta a bicikliijét…
Kétezer nyarán ugyanolyan elkeseredett és türelmetlen volt, mint a többi szőlősgazda. Tagadhatat-lanul kedvét vesztette. Iszonyú kánikula, talán még soha nem tapasztalt szárazság volt; négy hónapja nem esett egy csepp eső sem. Csakugyan! Minek járunk mi is ide? Öntözni lehetne, kellene is, de miből? Mivel? A ciszternák már rég kiapadtak. Nemcsak a kerti növények mentek tönkre, hanem még a gyümölcsfák is elsárgultan hullatták le leveleiket, s értetlenül szórták le magukról a korábban gazdagnak ígérkező termést.
Nem is igen találtam rá az öregre. Ha mégis kitolta a biciklijét, vagy leterített zsákon horkolt a diófa árnyékában, vagy átment a szomszédasszonyhoz, aki vagy húsz éve megvette földjének egy darab-ját, s ott elüldögéltek, beszélgettek.
Erre is csak akkor jöttem rá, amikor már nehezen viseltem hiányát, s a pincelakatról láttam, hogy valahol itt kell lennie a közelben. Átkutattam a birtokát, Benéztem minden szőlősorba, a gyümölcs-fák alá, de János bácsi nem volt sehol. A szél azonban ismerős hangot hozott. A szomszédba ettem az utamat.
- Csakhogy magára leltem János bátyám! – mondtam egy tisztességes Jó napot! Után.
- Hát maga? – kérdezte csak úgy a kerítésen át, s a vendéglátója engem is betessékelt. Mitagadás, jó egy órát elbeszélgettünk a hűvösön, délidőben, amikor egyszer csak azt vettem észre az öregen, hogy elálmosodott vagy rosszul van, e valami nincs rendben vele. Mondtam is neki:
- Nem kellene elmennünk, János bátyám?
Ahelyett, hogy válaszolt volna, már föl is állt, búcsúzkodott, Amikor kiértünk az útra, pironkodva azt mondta:
- Hát tudja, magának megmondhatom: már régóta igencsak görcsölt a hasam. Szellentenem kellett volna… De hát egy asszony előtt? Igencsak bajban voltam. Mondhatta volna előbb is, hogy men-jünk a fenébe…
Már a pincéjéhez értünk; - előtte persze biztatásomra sorozatlövésekkel hangosította be a hegyge-rincet -, leterítette a zsákot, hogy el ne menjek még. Akkor mondtam neki évődve:
- János bátyám? Hát maga nem ismeri az ideológiát? Állítólag Lenin már a tízes éves évek elején kijelentette, hogy „Már pedig, ami ki akar jönni, annak ki kell jönnie!” Ezentúl ehhez tartsa magát…
Nemigen emlékszem, hogy valaha is hallottam volna olyan jóízűen kacagni, mint akkor. Mintha pincéjének vastag tömésfalai is megremegtek volna. Pedig akkor már nyoma sem volt a görcseinek.
Meg kell vallanom azonban, hogy kapcsolatunk nem volt mindig ilyen felhőtlen. Kezdtem észre-venni, hogy szomszédom egyre türelmetlenebb, ingerlékenyebb, és pillanatnyi hangulata, idegálla-pota változóan befolyásolja tetteit, mondanivalóját. Tudtam, korábban írtam is róla, hogy sokan amolyan kacifántos, bakafántos, gyakran elviselhetetlen modorú embernek tartják a hegyen, nem-igen tudnak kijönni vele. Pedig igazán jó ember… Tartózkodó is meg akkurátus, kemény és ellent-mondást nem tűrő. Megéreztem persze jómagam is ezeket a vonásait, de kettőnk kapcsolatában so-hasem fedeztem fel ezeket az elidegenítő tulajdonságokat. Igaz, előfordult, nem is egyszer, hogy rossz hangulatban találtam, de ilyenkor rögtön elköszöntem tőle, és viccelődve azt mondtam:
- Majd újra feljövök szomszéd, ha megérzem, hogy jobbik lábával szállt le az ágyról…
Sohasem neheztelt érte.
Az első komolyam összeütközés akkor alakult ki közöttünk, amikor a tavasz kezdetén – szokásomtól eltérően, kivételesen kocsival igyekeztem a hegyre. Öt zsákra való tűzifával kaptattam fölfelé a horhón, amikor összeakadtam a biciklijébe görcsösen kapaszkodó, fölfelé igyekvő öreggel. Megálltam mellette.
- Adjonisten, János bátyám! De jó, hogy találkozunk.
Ő is megállt. Meglepődve nézett rám. Én meg kihasználtam az alkalmat:
Így legalább megkérdezhetem, lemehetnék-e az autóval a maga pincéjéig? Merthogy hoztam néhány zsák tűzifát. Ha megengedné, mégiscsak nyernék százötven métert. Még onnan is elég lesz lecipelnem a zsákokat…
- Hát aztán az meg ne történedjék! – vágta a szemembe. – Még csak az hiányzik! Miért nem akkor gyün, amikor le van kaszálva az én szolgalmi utam?
Haragos, és ellentmondást nem tűrő volt a hangja. Megértettem a jelentését. Udvariasan elköszön-tem, mentem tovább, és természetesen megálltam az ő útja bejáratánál. Először levittem a pincémhez az élelmiszereket, személyes dolgaimat, s mire visszamentem a kocsihoz, már ő is odaért a ta-nyájához. Amikor már az utolsó zsákot emeltem ki az autóból, láttam, hogy jön fölfelé az emelke-dőn. És messziről kiáltotta:
- Majd én leviszem a zsákokat, ha maga nem bírja…
- Kölcsönvettem szóhasználatát:
- Hát aztán az meg ne történedjék! – mondtam, és mielőtt odaért volna, sebtében visszapakoltam mindent a kocsiba, bezártam, és indultam lefelé. Akkor azt mondta:
- Maga mégse olyan rendes ember, mint az apja volt…!
Visszaszájaltam:
- De maga sem ám! Mert az én apám soha senkit nem teremtett le ok nélkül…
Akkor nem szóltunk többet egymáshoz.
Este, amikor már hazament szomszédom a hegyről, akkor cipeltem le a zsákokat onnan föntről. De a kocsi el sem mozdult a bejárattól. Mert az öreg így akarta…
Nem tagadom, bántott a dolog. Szokásomhoz híven nem is hagytam szó nélkül. Legközelebb, ami-kor találkoztunk, azt mondtam neki:
- Ha nem kérdezem meg, hogy lemehetek-e a maga útján, akkor jogosan háborog. Ha megtiltja, é én azértis lemegyek, akkor még inkább. De megkértem az engedélyét, és betartottam a tilalmát. Akkor mitől lett olyan dühös?
Rámnézett bágyadt tekintetével, és szokásához híven, hiszem is, hogy őszintén csak annyit mondott:
- Nem haragszom én magára…
Harag csakugyan nem volt köztünk sohasem. Kölcsönös neheztelés azonban – ahogy teltek az évek, egyre több. Nem tudom, miért, de a világért sem engedné meg, hogy valamiben segítsek neki. Talán nem hiszi, hogy képes lennék rá? Pedig a hegyen tőle kaptam a legnagyobb elismerést a munkámért, Amikor egyszer lejött hozzám, körülnézett a területen, - egykori birtokán -, és azt mondta:
- Hát, hallja szomszéd, azért maga csinált itt valamit az elmúlt években…
Ennél nagyobb elismerést tőle aligha lehetett begyűjteni… Mégse bízna bennem?
Amikor krumplit szedett, mentem, hogy lesegítsem hozni a zsákokat. Nem engedte. Majd ő! Bírja még! Amikor szüretelt, ott jártam, csak egy vödröt akartam kimosni, amire már nem volt szükség, éles hangon rámripakodott:
- Csak nem gondolja, hogy magára bízom…?
Megsértődhettem volna, de annál sokkal közelebb áll hozzám. Legközelebb azért fölemlítettem neki.
Szokásos stílusában, szinte csodálkozva azt mondta:
- Nem haragszom én magára! Ha így volt, hát elnézést érte…
És szent volt a béke. Mint mindig, ahányszor csak beletaposott az önérzetembe… Észre kellett ven-nem, hogy szomszédomnak egyre jobban elmegy a kedve a hegytől, talán még az élettől is. Sok a gondja, megtörtebbnek látszik, mint bármikor, ezért horkan föl, kiabál rá az emberre akkor is, ha semmi valódi oka sincs rá. De azért teszi a dolgát. Hozzáértően és fáradhatatlanul, mintha nem is a nyolcvanegyedik, hanem a negyvenedik évét taposná…
Az a gyanúm: az ő önérzetét meg éppen az bántja, ha segíteni akarják a munkájában. Nehezen viseli, hogy fogy az erő, a tenniakarás készsége, hogy lassan odalesz a lába, a szeme, a dereka; hogy megszédül néha, hogy – mondja vagy nem – kétségbeesik amiatt, hogy mi lesz a heggyel…? Segí-tőkészségével mintha bárki is az idő múlására akarná figyelmeztetni. Pedig erről szó sincs…
Panaszkodtam neki a múltkorában:
- Nézzen már le oda énhozzám, János bátyám! Április elején kaszáltam le az egész területemet. Lát-ja? Három hét telt el. Mintha évek óta nem lenne gazdája ennek a mindössze ötszáz négyszögöles kis birtoknak. A növényeim kiszáradnak, a fű meg nő, mint a bolondgomba…
- Hát maga nem tudja? – vont kérdőre gondolkodás nélkül. – Nem tudja, hogy május 20-a előtt nem szabad kaszálni? Mert hogy addig nő a fű…
- Ezt azért megmondhatta volna nekem már tizenegynéhány évvel ezelőtt is, nem gondolja? – vála-szoltam tettetett sértődéssel, de arra a világért sem válaszolt volna, hogy hogyan érezném magam egész tavasszal egy méteres fűvel benőtt, elhanyagolt és gondozatlannak látszó területen…
Később aztán kiderült: ezt a dátumot csak azért mondta, mert május 20-a után tud igazán szénává száradni a fű…
- De hiszen én nyersen, zölden akarom komposztálni…
- Az a maga dolga. Akkor azt csinál, amit akar. Felőlem bármikor kaszálhat…
November végefelé jártunk már, de még mindig meleg volt, bár szakadatlanul esett az eső, amikor megérkezett.
- Fejteni jött? – kérdeztem kíváncsi érdeklődéssel. – Segíthetek valamiben?
- Ugyan már, miben? Hordókat mosok…
- És nem kell fölhozni a hordókat?
- Kimosom én azokat odalent is, ha már nincs a Pungor Laci – mondta sok évtizedes szakértelméről árulkodva, s ezzel csak elutasította segítőkészségemet. Pedig ő, ha teheti a lelkét is kiteszi értem, másokért…
Soha nem felejtem el, egyszer „kényszerhelyzetembe” hozzá fordultam segítségért. Keserves kínok közt szedtem rá ugyan, de végülis vállalta a „megbízást”.
Telepítettem egy téli körtefát-. Nem tudtam, milyen fajtát kérjek, a faiskola vezetője meg nem tudta, milyet ad. De téli, az biztos! – Mondta. Amikor már termett, kiderült, hogy szinte ehetetlen. Fanyar, íztelen és élvezhetetlen. Egy másik, szakértő gyümölcstermelő szomszédomnak panaszkodtam róla. Az meg adott oltóágakat az ő remek téli körtefájáról, de a világért sem vállalta volna a műveletet mondván: ő bizony nem szereti a kockázatot… Egész télen át a hűtőszekrényemben őriztem az ága-kat, mígnem János bácsi végre ráállt a „szervátültetésre”.
- Na jól van, akkor legközelebb majd kihozom a szerszámot, az ókulát meg a még Horty-korszakból megmaradt viaszt.
Amikor megnézte a fát, rámszólt:
- Most akkor forduljon el, érti? Ne nézzen ide…
Volt már velem kapcsolatos élménye. Amikor korábban „megnyirbálta” a pincém elé telepített dió-fámat, csaknem fölordítottam a fájdalomtól. Még emlékezett rá. És most, mire visszanéztem, az ötször három ágból csak öt maradt… De azóta kétféle téli körtét terem a fám. Alul a régit, fölül a csakugyan élvezhető új fajtát.
Az utóbbi időben azonban valahogy semmi sem sikerült. Tudtuk, hogy János bácsi 2001. februárjá-ban tölti be a 80. életévét. De hogy mikor, az titok maradt. Néhányan összebeszéltünk: meghívjuk, megvendégeljük, megköszöntjük majd az öreget. Nem jött. A vasárnapok kivételével az egész feb-ruárt a hegyen töltöttem. Naponta kétszer, háromszor is fölmentem a pincéjéhez, de ő nem volt se-hol. Pedig máskor, tavaly is ilyenkor már metszette a szőlőt. Most nem. Mintha megérezte volna és tiltakozna ellene, hogy kezet rázzunk vele a nem mindennapi évfordulón…
Márciusban akadtam csak rá. Nagy örömmel köszöntöttem, s azt mondtam neki:
- János bátyám! Maga kerül engem? Több, mint egy hónapja hiába keresem, ide se nézett a hegyre.
- Minek gyünnék? Talán inni járok én ide? – mondta felháborodottan, és mintha ingerültebben csat-togatta volna meg a metszőollóját. Agresszívnek mutatta magát, fölényesen magabiztosnak. Mégis meg kellett éreznem: voltaképpen nem velem, hanem önmagával háborúskodik.
- Én pedig akkor is elmondom, amit akartam: Isten éltesse soká János bátyám, nyolcvanadik szüle-tésnapja alkalmából…
Félrefordult, nem válaszolt. Mintha megsértettem volna.
Szó nélkül odébbálltam.
És nem telt el egy hét, újabb ármány akaszkodott közénk. Az utolsó sort metszette, amikor fölmen-tem hozzá. Nem vittem magammal semmit, csak néztem egy darabig, ahogy dolgozik, meresztgeti megfáradt szemét, aztán kissé bátortalanul megszólaltam:
- Elhoztam a gépet János bácsi. Csinálnék egy fényképet magáról metszés közben…
Mintha megöltem volna az anyját, úgy nézett rám. Azt kiáltotta:
- Menjen innen!
Megdöbbentem, gyökeret vert a lábam. Ellenséges és elutasító volt a hangja, mintha valami nagyon rossz fát tettem volna a tűzre. Aztán újra a fejét:
- Menjen innen! Nem érti?
Szó nélkül oldalogtam el a birtokáról, és hazudnék, ha azt mondanám: nem bántott meg, nem gázolt bele ok nélkül az önérzetembe. De hiszen elmúlt nyolcvan éves, mentegettem. Mit nem bocsátanék meg bárkinek is, ha megérhetném ezt a kort…
Már messzebb jártam, amikor még utánam küldött egy mondatot az északi széllel:
- Engem csak ne örökítsen meg senki! Megértette?
Napokig foglalkoztatott ez a kis történet, míg végül – azt hiszem – megfejtettem a titkot. Szomszé-dom, aki számomra több mint szomszéd a hegyen, elbizonytalanodhatott, szégyelli, hogy mér nem úgy mozog, nem úgy dolgozik, mint húsz évvel ezelőtt. Nem tudja elviselni, ha nézik, ha észreve-szik, hogy alig látja a rügyeket, sajog a dereka, és különben is unja már az egészet, menne a mesz-szeségbe… S e felfedezéstől valahogy még közelebb került hozzám.
Hiszem, hogy lesz folytatása kettőnk találkozásainak, róla szóló emlékezéseimnek. Talán még papírra vethetem e remek öregember példaadó életének mozzanatait.
Ha megérem…
Szerző: Jávori Béla 2001. május.