Jávori Béla: Szomszéd a hegyen

A kukoricaföld felől pirospozsgás, napbarnította öregember közeledett. Éppen lenézett a völgybe, a katlanszerű szőlőoldalba, amikor váratlanul érte a megszólítás: - János bátyám! Maga meg hol járt mostanában? Egész héten nem láttam a hegyen… Megállt. - Mert én nem vagyok olyan szerelmes belé, mint maga! Ha majd ötven éve járná az Ivánfahegyet, mint én, maga is meggondolná, mikor gyün ide. Csak ha muszáj…

- Jól van na, azért nem kell megharagudni.
- Én? Magára? Ha jól emlékszem, még nem ártottunk egymásnak, talán nem is fogunk. Bár ki tudja?
Kopott sapkáját fölnyomta a feje tetejére, kivénhedt kerékpárját letámasztotta a pince elé a széltördelte öreg kajszifa törzséhez. Akkurátusan leakasztotta válláról a hátizsákot, és ezzel megkezdődött a délideji szertartás.

Jónéhányszor végignéztem érkezését. Külön rítus volt, ahogy zsebéből előkotorászta a lakatkulcsot, kinyitotta a présház ajtaját, de mielőtt körülnézett volna odabent, betolta és nekitámasztotta biciklijét az óriás fakádnak. Arra gondoltam: ha beszélni tudna ez a jobb sorsra érdemesült járgány, elmondhatná, hogy évek, évtizedek alatt hányszor tíz mázsa termést tolt le rajta az öreg a hegyről, aztán föl a másikra, a Pacsirta utcába, ahol a háza, kertje, három hatalmas fóliasátra van, hogy aztán hajnali négykor újra fölpakoljon rá; irány a piac, mert Annus néni, a felesége a korai busszal megy árusítani, addigra mindennek ott kell lennie a standon…

János bácsi ezen a napon is megjárta már a piacot. Utána borbélyhoz ment, „kiglancoltatta” magát, vásárolt is valamit a boltban, aztán hazament, bepakolt egy kis hideg élelmet magának ebédre, és úgy tizenegy körül elindult a hegyre. Egy darabig kényelmesen taposta a pedált, majd hosszan, meg-megállva egy kis szusszanásra, tolta fölfelé a meredek, kanyargós horhón.

Ott álltam a pince előtt, nem zavartatta magát. Komótosan átöltözködött a présház melletti kis szobában. Sokszor foltozott, szürke munkásnadrágot húzott magára, egy helyen a térde is kilátszott belőle: zubbonyt vett patyolattiszta kockás inge fölé és belelépett ócska bakancsába, amelyet még sohase láttam befűzve a lábán. Ahogy jött kifelé, üres zsákot hozott a kezében, leterítette a pince előtt felrakott betonkövekre ő meg az ajtó másik oldalán egy vastag hengerfára telepedett.

- Na, üljön le szomszéd – mondta barátságosan. – Ha meg nem sértem, én közben megebédülök. Addig beszélgessünk. Maga evett már?
- Még nem. Később szoktam, ha eszem egyáltalán. Inkább este.
- Aztán volt-e eső a hegyen, amíg nem jártam itt? Mert a városban volt, de az semmit sem jelent. Attól még itt száraz lehet minden…
- Volt bizony, végre volt eső egész nap szépen. Tegnapelőtt 46 milliméter esett, megmértem.
- Pedig az én ciszternámban kevesebb a víz, mint volt.
- Az meg hogy lehet? Elfolyik talán?
- El a rossebet. Nem szivárog az. Amikor lementem, ledugtam a gereblenyelet, megmértem, tudom, mennyi volt benne. Most meg annyi sincs.
- Akkor hova lett?
- Biztos leszíta a Laci.
Laci a másik szomszédunk; jóval fiatalabb, mint mi. Erős, magas, munkabíró ember. Sokat dolgozik az öreg földjén, kapálja, permetezi a szőlőt, de a metszést a világért sem bízná rá a gazda. Azért jól megvannak egymással. Laci néha maga is elcsodálkozik, munkájáért mennyi mindent ad neki az öreg…

Most kicsomagolta kívül újságpapírba takargatott elemózsiáját, előbb még szőlőt hozott a szalámihoz paprika meg paradicsom helyett, és falatozni kezdett.
Az időjárásról beszélgettünk, az iszonyú szárazságról, a betörőkről, hogy jártak-e errefelé, meg a politikáról, hogy miféle élet az ilyen? Váratlanul azt mondta az öreg bölcs megérzéssel a rendszer összeomlását sejtve:
- Közeledik a vége. – És hozzátette: - Látja szomszéd, ez a Jani (mármint a Kádár János) leszoktatta az embereket a munkáról, most aztán baszhati…
Ezzel a gondolattal zártuk a napi politizálást.
- Hát akkor, ha meg nem sértem… - mondta és felállt. – Igazis, meddig marad?
- A hét végéig.
- Akkor még találkozunk. Ha megérem.
Kihozott egy másik zsákot a présházból, leterítette a padlásajtó előtti fűbe a diófa alá; elfeküdt, a fejét a karjára fordította, s már aludt is békésen, pótolni igyekezve az éjszaka kimaradt pihenést. Mert ugye, aki korán kel, keveset alszik…

Ő a szomszédom. Hiányát érzem, ha nem látom a hegyen. Kapálás közben is föl-fölnézek, nem bukkan-e elő a szőlőm fölötti úton. De ha lent vagyok az aljban, a konyhakertben bajlódom, és meghallom pinceajtajának csapódását, nem állhatom, hogy meg ne másszam a dombot, ne menjek föl hozzá még akkor is, ha csak annyit mondhatok neki, hogy adjonisten János bátyám!
- Hát maga itt van? – kérdezi ilyenkor színlelt csodálkozással, s ha nem beszélünk többet, valahogy megváltozik a hangulatom. Nem érzem magam olyan végtelenül magányosnak ebben az önként vállalt remeteségben. Jó tudni, hogy itt van, nem történt semmi baja, egészséges, megérkezett, tehát minden rendben. Mert ha megjelenik a hegyen – talán észre sem veszi -, tiszteletet parancsol maga körül. Jelenség az öreg…

S hogy miért került egycsapásra ilyen közel hozzám?
Amikor megvettem ezt a darab földet, megkérdezte Nagy Lajost, a volt tulajdonost:
- Hát akkor sikerült eladni a szőlőt?
- Eladtam.
- És kinek, ha szabad kérdeznem? – kíváncsiskodott az egykor volt birtokos féltő felelősségével.
- A Jávori Bélának.
Az öreg elcsodálkozott. Fölkapta a fejét.
- Ez annak a Jávori Bélának, annak az üvegesnek a fia?
- Az.
- És mondja csak, szomszéd! Van ez olyan rendes ember, mint az apja volt?

Nem sokkal később hallottam ezt a kis történetet, és megvallom, az öreg egycsapásra belopta magát a szívembe. Maikor aztán közelebbről is megismertem, már nem ez a kis epizód alakítgatta érzelmeimet. Sok mindent megtudtam róla, gyakran beszélgettünk, láttam is, amit csinált. Okos, bölcs öregembert tisztelek benne, aki érti a föld szavát, kívánságait, aki csak beleszagol a levegőbe, körülnéz, és tudja, mi a tennivaló. Kertész végzettséget is szerzett, ezernyi tapasztalata van, de sohase okoskodik. Kissé rátarti – mondják róla -, többen mogorvának, magának valónak, befeléfordulónak tartják. Nem tudom, minek köszönhetem, de velem nem ilyen. Kinyílik egycsapásra, mint a nárcisz bimbója présházam előtt, amikor kisüt a koratavaszi nap, s bár a világért sem lenne önmutogató, szépen, lassan minden előbuggyan belőle, amit csak megélt.
Tudom, hogy övék volt valamikor ez az egész vidék, amelyen most legalább tizenöten osztozunk. Kiderült, hogy még ő ültette cseresznye-, szilva és őszibarackfáimat: hogy valamikor kocsiút vezetett keresztül a domboldalon, s odalent kukoricaföld terpeszkedett, Volt hát ideje, alkalma belefáradni a hegyi munkába. Pedig a szőlőt leginkább az apja művelte, aki itt is aludt éjszakánként, mint én – a csend, a nyugalom miatt, meg hogy megkíméljem magam a sok gyaloglástól.

- A tejtermékekre allergiás vagyok – mondta egyszer, amikor megtudta, hogy tejet reggelizek lekvároskenyérrel.
- De hát mitől lett allergiás? – kérdeztem
- A sárgaságtól?
- Csak nem kapott sárgaságot a tejtől?
- Nem, azt a becsináltlevestől kaptam. De hát nem érti? Egyszerűen nem bírja a természetem a tejet. Ennyi az egész. A lekvároskenyeret nagyon szerettem. De arról hatvannégyben leszoktatott az Annus. Azt mondta, nem embernek való. Azóta csak szilvát főzünk be, azt is csak tésztákba…
Tudom róla, hogy ötvenhárom évesen házasodott meg, mert ifjú korában azt mondta az anyja:
- Nősülhetsz fiam, amikor csak akarsz. De a lánynak tíz holdja legyen, azt megmondom!
Gyötrődött miatta, sokáig csak belül hordozta fájdalmát, míg egyszer aztán bátorságot vett.
- Tudja édesanyám, mikor nősülök meg? Majd akkor, ha maga már meghalt…
Állta a szavát.

Van már vagy nyolc éve, de arra pontosan emlékszem, hogyan kezdődött a kapcsolatunk. Illett megkérnem a hozzájárulását, mivel csak az ő szolgalmi útján közelíthettem meg a „birtokot”. Leültetett, már akkor is hozta a zsákot a pince elé. Apámról kezdett beszélni, akivel együtt katonáskodott a második világháború idején, igaz, ő fiatalabb volt, tényleges, apám meg tartalékos, de úgy látszik, jól kijöttek. Emlékeket idéztünk, aztán másra fordítva a szót, egyszer csak azt mondta:
- Idehallgasson, szomszéd! Maga most új ember itt a högyön. Mindenki megkeresi majd, és sorolják igaz jóindulattal, hogy mit hogyan köll csinálni. Hogy mikor mit vessen, hogyan palántázzon, mit kell öntözni, mit nem, mivel permetűjön és mikor szedje föl a sárgarépát. Maga csak hallgassa meg őket, legyen bizalommal hozzájuk, bólogasson, köszönje meg a segítségüket, aztán gyorsan felejtsen el mindent! Úgyis mindenki másképp mondja, beleőrülhetne, ha adni a szavukra. Felejtsen el mindent, ha mondom. Aztán vegye elő a szakkönyveket. Abból köll megtanúlni a tudományt…
Megköszöntem, de az ő tanácsait sohase felejtem el. Néha elmosolyodok, amikor igen határozottan ellentmond a könyvből szerzett ismereteimnek, vagy csaknem lehülyézi a Bálint-gazdát, aki
- Azt mondta a televízióban, hogy a paradicsomot, ha már mutatkozik rajta termés, nem szabad permetűni? Látja, szomszéd, ezért lett kolerás a maga paradicsomja! Mire megy az ember, ha a levelet permetüli, a termést meg el köll dobni, mert beteg…
Érdekes ellentmondás ez. Esküszik az öreg a szakkönyvekre, komolyan veszi őket, tiszteli a tudományt,  de sok évtizedes tapasztalata gyakran eltér útmutatásaitól. És meg kell vallani, mindig neki van igaza. Így aztán – tudomány ide vagy oda – igen sokszor kérem a véleményét apró dolgokban is. Leginkább ilyenkor fedezem föl egyéniségében a humorra, iróniára való hajlamot.
- János bácsi! – mondtam egyszer -, tudom ám, hogy a sütőtök akkor jó igazán, ha már megcsípte a dér. De hát november vége felé járunk, dér meg még sehol. Mondja csak, meddig hagyhatom kinn a tököt a földön?
- Amíg el nem fagy – mondta határozottan, s csak akkor húzódott mosolyra a szája, amikor hozzátette:
- Ha addig el nem lopják…
Nem sokkal lettem okosabb, de mi a fenének is kérdez az ember ilyen marhaságot. Honnan tudná, hogy mikor lesz dér vagy fagy? Ha meg a fagy jön előbb, akkor úgy járok, mint az a bizonyos Jani a rendszerrel…
Egyik este azt mondta az öreg a pince előtt, amikor hirtelen felálltam:
- Most meg hova siet, szomszéd?
- Megöntözöm a paprikát, a dinnyét meg az uborkát – mondtam.
- Jól van, jól teszi! Legalább később szárad ki – szólt belenyugvóan, hogy elmegyek, és nem tartóztatott tovább.

Egyszer eldicsekedett vele, hogy a szőlőmet még ő telepítette, éppen negyvenhárom évvel ezelőtt. Annyit tudtam csak róla, hogy javarészt csemegeszőlő, ezért is vettem meg. Családomban ez a legkedveltebb gyümölcs, gondoltam megesszük. Borászatra, préselésre igazán nem gondoltam. De hát már az első évben kiderült, hogy nem bírunk vele, így aztán lett vagy hetven liter borom. Később egyre kevesebb szőlőt ettünk és egyre több eszközt, edényt kellett beszereznem. Már csak így jár a hegyi ember.

Valamiképpen azért izgatott, hogy végtére is nem tudom, milyen fajta szőlőket termelek. Egyszer aztán vettem a bátorságot, megkérdeztem tőle.
- Hát nem tudja? Akkor idehallgasson… A legtöbb saszla; van fehér, piros meg rózsaszín is. Néhány tüke szlanka, aztán Madlein angevin, az a zöldes színű, a Madlein royal pedig sárga. Azt a rózsaszínt ne kérdezze, az istennek se jut eszembe a neve. Majd megnézem magának a katalógusban.
- Van ott néhány tő nagy szemű, ovális szőlő, ami a legkésőbb érik; rózsaszín meg majdnem fekete is van belőle…
- Azt se tudja? Hát az a Rose mina de vacca. Olasz.
Elámultam. Most már nemcsak a tudásán, hanem a memóriáján is. Negyvenhárom év után így emlékezni… Gondoltam jókedvűen, egy kicsit tetemrehívnám az öreget.
- Kérdeznék ég valamit, János bátyám!
- Csak kérdezzen.
- Tudja, tavaly, amikor kordonosítottam a szőlőt, észrevettem, hogy nem egyforma szélesek a sorok. Szélesebb, keskenyebb, aztán megint szélesebb. Korábban ez föl sem tűnt, de az oszlopoktól most jobban látszik. Miért így telepítette?
Furfanggal válaszolt.
- Tudja, észrevettem már akkor, amikor ásta be az oszlopokat, láttam, hogy nem jó helyre rakja őket, csak nem akartam szólni…

Nem is tudom, mit mondhatnék a kapcsolatunkról.  Tulajdonképpen úgy tisztelem, mint az édesapámat. Keveset beszél, magvasan; de figyelni kell rá csakúgy, mint a tetteire. Példát ad. Magamban öreg barátomnak is neveztem már, de el nem mondanám neki, még megorrolna érte. Csakugyan úgy érzem, hogy vele mindent megbeszélhetek, és neki sincs titka előttem. Fölnézek rá, de nem az életkora miatt, hiszen alig tíz év a korkülönbség köztünk. Mindketten megőszültünk, s ráncainkat tekintve még ő látszik fiatalabbnak. Talán csak a járása lassúbb az enyémnél, de tartása egyenesebb. Végülis nem titkolom: szeretem az öreget, aki szellemileg és fizikailag sem öregebb nálam.

Mondom neki egyszer: - János bácsi! Baj van. Öt hete már, hogy a cukorborsó helyére vetettem két sorcéklát, de az istennek se akar kikelni…
- Na akkor gyüjjön vele.
Kivezetett a földjére a szőlő elé, ahol a takarmányrépa mellett céklát is vetett.
- Tudja, mikor raktam a földbe magot? Március közepén. Látja, mi lett belőle? Maga még jól jár. Ha egyszer nem kel ki, legalább nem tud kiszáradni…
Nevettem volna, de keserűség szántott végig az arcán. Beláttam, bánkódott, s inkább vigasztalni akart, dehogyis kigúnyolni.

- Már megint megelőzött! – mondta máskor, ahogy jött lefelé az úton, és rálátott a megkapált szőlőre. De rám is szólt nemegyszer, ha rosszat csináltam:
- Minek gereblézi ki a gazt, szomszéd? Abból trágya lesz, ha nem tudná. Meg aztán ha elegyengeti a földet, lefolyik róla a víz, nem tudja beszívni az esőt.
- Csakhogy én szeretem, ha szépen mutat a szőlő, hiszen sokat bajlódtam vele.
- Jól van. Akkor csak szeresse – nyugodott bele, pedig tudta, hogy már alaposan rá is fizettem erre az esztétikai örömre. Hiába figyelmeztetett a Somhegyről erre botozó másik öregember, a Pista bácsi is, amikor gereblyézni látott:
- Parkírozunk? Már megint parkírozunk, szomszéd? Mi készül itt, mintagazdaság?
Jött az iszonyú zivatar, kétszer egymás után, felhőszakadásnak is mondhatnám. A víz mély árkot vágva zúdult le a domboldalról, mindent eltakarított az útjából. Terményeimről lehordta a földet, s a falon, a padlásdeszka résein át ömlött be a pincébe, a présházba, barnára festve a hófehérre meszelt falakat, és öt-hatcentis iszapot hagyva a ház padlózatán. Azóta nem gereblyézek, csak ha mag vagy palánta alá készítem elő a földet.

Jobb lesz hallgatni az öregre – gondoltam magamban, aki azóta is többször a dombtetőn; csendben, szótlanul nézte egy darabig, hogy mit csinálok, Volt, hogy észre se vettem. Most is nem tudom, meddig állhatott ott, csak arra riadtam föl, amikor megszólalt:
- Látja, ezt jól teszi. Le köll tépni a levelet a fürt elől, hadd érje a nap, jobban érik a szőlő…
Lehet, hogy úgy tekint rám, mintha a fia lennék?

Hozzám az istennek se akar lejönni, pedig hányszor hívom. Nem tivornyára, az nálam nem szokás, csak beszélgetni, meg hogy egy kicsit eldicsekedhessek odalent a kertemmel. De nem jön. Hiába csináltam lépcsőt is, nem szereti mászni a dombot, járta eleget. Meg nehezére is esik, nem titkolja. Talán ha háromszor tudtam rávenni egy rövid látogatásra (egyszer meg is metszette a fiatal diófámat, fájt is a szívem egy ága miatt), ami egyébként se úgy zajlik, mint sok helyen itt a hegyen. Az öreg egyszer kínált meg egy pohár borral, mert éppen mások is voltak nála, de az ő kezében akkor se volt pohár. Én meg hiába kínáltam, nem iszik egy kortyot sem. Ezt aztán egészen másképp képzeltem róla, amikor megtudtam, hogy allergiás a tejtermékekre.

Igencsak meglepődtem, amikor egyszer hívás nélkül beállított. Késő este volt, már javában sötétedett. Rendszerint kint alszom a hegyen még októberben, november elején is. Azon a napon igen hideg volt. Napközben – ha jól emlékszem – a konyhakertjében szöszmötölt valamit az öreg. Öt óra körül befejeztem a munkát, begyújtottam a kályhába, magamra zártam az ajtót. Kopogtak.
- Ki az? – kérdeztem összerezzenve, mert a betörőkön kívül ilyentájt senki se járerre, azok meg nemigen szoktak kopogni.
- Én vagyok! Beengedne?
Megismertem a hangját, pedig szokatlan volt, reszketett,
- Ne haragudjon már – mondta szinte egy kisgyerek félszegségével. – Annyira összefáztam, hogy remegek, nem merek így hazaindulni – mondta, s odaült a kályha mellé, a heverőm végébe. Szóltam, vesse már le a kabátját, mert rámelegszik.

Gyertyát gyújtottam. Úgyéreztem, mintha restellné a késői látogatást, pedig ha tudta volna: akkor éreztem meg igazán, hogy bizalommal van irántam.
Lassan fölengedett. Talán fél órát is elbeszélgettünk. Sok minden szóba került a változó világról, a reformistákról meg arról, hogy mi várható ezután. Az öreg rettentő tájékozott: citálta az újságokat, a rádió, a tv híreit, s azt mondanom sem kellene, hogy mindenről volt véleménye. Ahogy fölmelegedett, váratlanul bökölődni kezdett velem. Enyhe kajánság villant meg a szemében, amikor hirtelen rámkérdezett:
- Hát akkor? Hogy van ilyenkor, maga fundamentalista…?
Úgy látszik, tetszet neki ez a fogalom, s mert csak mosolyogtam, nem volt mit válaszolnom, ok nélkül elnézést kért:
- Meg ne haragudjon ám, szomszéd!
Még akkor is jóízűen nevettünk, amikor elemlámpával fölkísértem a pincéje elé a lépcsősoron.

János bácsi szolgalmi útjának bejáratánál nincs kapu, a sorompót is csak ígérgetjük egymásnak. A környéken pedig igen nehéz kocsival megállni, kitérő is alig van, nem hogy parkolóhely. Többen kihasználják ezt a kapunélküliséget, még többen szeretnének itt várakozni. Az öreg nem szívesen veszi, ha egyszer nem idevalók; álljanak ide, ahol a földjük van – szokta mondani.
- Hanem tudja-e, mi történt a minap? – kérdezte egy alkalommal, de a folytatás sehogy se akarta elhagyni az ajkát, annyira nevetett. Aztán mégiscsak erőt vett magán, és elmondta a történetet.
- Tudja maga is, hogy ez a Dezső odaát eladta a birtokát valakinek, én ugye meg nem tudom mondani, hogy hívják az illetőt. Idejött tegnap az asszony. Azt mondja nekem, hogy János bácsi: megtudtam a szomszédoktól, ez az út a magáé. Azt szeretném kérdezni: megengedné-e, hogy néha itt álljunk meg a kocsival egy rövid időre a bejáratnál? – Semmikor és semeddig! – mondtam neki igencsak határozottan. Meglepődött ugyan, de azért csak próbálkozott. – Az a helyzet János bácsi, hogy az én uram beteg, kórházban is volt. Szívbajos meg asztmás… - Én meg epilepsziás vagyok – vágtam hangosan a szeme közé. – Aztán, ha rámjön a roham, mindent összetörök a nagyfejszével, kiváltképp, ha idegen autót látok az utamon…

- Hát tudja, szomszéd, ez az asszony úgy elrohant innen köszönés nélkül, mintha seggbelőtték volna. Nem gyün az ide többet soha, az biztos. Tudnám, hogyan jutott eszembe ekkora marhaság? Csak úgy kipattant belőlem, mint tűzből a szikra…
Jót kacagott az elmés megoldáson. Most láttam rajta először, hogy elégedett volt önmagával.
Azóta ezt a történetet meséli, ezen derül a környék minden szőlősgazdája.

Már éppen lementem volna egy kicsit pihenni délidőben, amúgy is kegyetlen hőség volt, amikor zörgést hallottam odafentről. Nocsak, megjött az öreg? – kérdeztem önmagamtól, de már szedtem is a lábamat fölfelé. Csak annyit kellett várnom, amíg letette a biciklit, meg kihozta, leterítette a zsákot.
- Hát akkor máma mit csinál, szomszéd? – kezdte a beszélgetést?
- Vettem két ötvenliteres hordót, mert most terem először az új telepítésű szőlő, kevés lenne az edény. Hoztam festéket is, minimumot, mert a Laci azt mondta, hogy forrázás előtt kell befesteni az abroncsokat. Magának mi a véleménye?
- Jól mondja a Laci, igaza van.
- Igenám, de a Géza meg azt mondta odaát, hogy marhaság! Majd jól végigfolyik rajta a barna lé, ha kiforrázom a hordókat, fröcskölni fog belőle a víz, aztán kezdhetem előröl.
- Akkor nem fösti be?
- Nem én!
- Jól teszi! Igaza van a Gézának. Jobb lesz utána…
- Meg kellett volna néznem a szakkönyvet, János bácsi?

Nem válaszolt.
S mert János bácsi présházában ott volt Laci katlanja meg üstje, tüzelője is volt bőven az öregnek, vizet se engedett felhordani, mert még mutatott valamennyit a gereblyénél, ott és vele együtt forráztuk ki a hordóimat kétszer is.
Vágtam a fát, raktam a tüzet: a ciszternából ő emelte ki a vizet én meg hordtam az üstbe, de amikor lohogott a víz, világért se engedte volna meg, hogy én merjem ki az üstből, még leforráznám magam.
Szertartásosságából, mozdulataiból is tanulhattam. Jó volt együtt dolgozni. Különben sem tudom, hogyan forraltam volna meg kétszer száz liter vizet egyetlen, négyliteres fazekamban…

Régóta terveztem, hogy egyszer lefényképezem az öreget. Megnyerően fiatalos, karakteres arca, kiegyensúlyozottak a vonásai, ránc alig barázdálja a homlokát; szóval jó ránézni, jellegzetes figura. Tartottam tőle, hogy ellenkezni fog, ezért lopakodva közelítettem meg, amikor éppen kalarábét palántázott a szőlősorok között. El volt merülve a munkában, mégis észrevette, hogy valaki közeledik, felkapta a fejét. Ráköszöntem.
- Maga meg mit akar azzal a masinával?
- Lekapom magát.
- Engem? Minek? Az újságnak?
- Nem, azzal már nem vagyok kapcsolatban. Csak úgy magamnak.
- Engem ugyan le nem fotografál – mondta, nem túlságosan meggyőző hangon, de addigra már el is kattant a gép, aztán hamarjában még egyszer. Nem neheztelt, vagy legalábbis nem mutatta. Egy hét sem telt el, fölvittem megmutatni a színes képeket. Ami azt illeti, nem sikerült rosszul. Néztem, forgatta a kezében, láthatóan elcsodálkozott, a jól ismert mosoly ott sündörgött a szája szögletében, és nagysokára azt mondta:
- Nem, ez nem lehet igaz.
- Micsoda, János bácsi?
- Az, hogy maga így engem… Ez nem lehet igaz.
Azt hiszem tetszettek neki a képek. Kissé bizonytalanul kérdezte meg:
- Akkor ezeket nekem adja?
- Csak az egyiket. A másikat megtartom. Haza is vihetem?
- Hát persze.
Erre kitört belőle a nevetés.
- Ha tudná, mit mond erre az Annus, ha meglátja. Mintha hallanám: „Ezt meg melyik kurva csinálta rólad?”
- Örüljön, hogy még ilyen jó hírben áll odahaza – évődtem, és alig vártam, hogy kikérdezhessem az otthoni hatásról. De harmadnap, mire fölmentem, már mélyen aludt a diófa árnyékában. Leültem mellé, jó félórát néztem erősen, mint aki ébredésre akarja szuggerálni, de nem mentem vele semmire. Egyszer aztán köhögnöm kellett, nem tudtam visszatartani, akkor felemelte a fejét.
- Fölébresztettem, János bácsi?
- Egy kismadár. Az. Éppen beleesett szegény a ciszternába, ott vergődött, nem tudtam kimenteni. Arra ébredtem.
- Az álmát már elmondta, de mit mondott az Annus néni a képre?
- Hagyja – legyintett. – A kurvákat nem emlegette.
- Hanem?
- Jól megy a sorod hallod-e? – ezt mondta. – Azért járkálsz te a hegyre, hogy fényképezkedj?
- És maga? Semmit se válaszolt?
Egy darabig töprengett az öreg, aztán bizonytalanul megszólalt.
- Nem is tudom, mondjam-e magának?
- Mondja csak – bíztattam, mert valami cinkos mosolyt láttam a szemében.
- Azt válaszoltam neki? Ha kigyüssz a hegyre, téged is lekap.
Belementem a játékba.
- És mikorra várjam az Annus nénit? Csak azért kérdem, hogy kihozhassam a gépet addigra.
- Várhatja! Nem jár az ide. Hogy kigyünne mégis? Tudja, az aztán meg ne történedjék…!

Sokszor beszél a halálról, az elmúlásról, őszi falevélhullás se kell hozzá. Úgy tesz, mintha várná a halált, mintha sohasem bízna abban, hogy megéri a holnapot. Pedig szeret élni, a mosoly is csak munka közben hervad le az arcáról. Annyi életerő, magabiztosság és munkakedv szorult belé, meg kötelességtudat, mint másik három emberbe a hegyen. Ahogy szedi a hagymát, a krumplit, ahogy töri a kukoricát vagy metszi a szőlőt, azt látni kellene. S ahogy hetvenkétéves derekával órákig hajladozik a palánták fölé… Ha kérdezem, mikor jön legközelebb, azt mondja:
- Szerdán vagy csütörtökön.
És sohasem mulasztja el hozzátenni:
- Ha megérem…
Üres lenne a hegy nélküle.

Szerző: Jávori Béla 1993. augusztus