Szijártó István: „1956 - Magyarország védjegye!”
„1956 - Magyarország védjegye!”
Elhangzott az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján Kaposváron, Nagy Imre miniszterelnök szobránál.
Polgármester Úr, tisztelt Kaposváriak!
„Ez a nemzet hittel vallja, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett. Mi nem szentelhetjük meg ezt a földet. Azok a bátor férfiak (és nők) élők és holtak, akik e földdarabon harcoltak, már fölszentelték. A világ nemigen veszi majd észre, s jegyzi meg, mit mondunk e helyen, de azt sohasem fogja elfeledni, hogy ezek az emberek mit cselekedtek. Nekünk élőknek inkább az a dolgunk, hogy erőinket ama még befejezetlen műnek szenteljük, amelyet az itt harcolók olyan nemes lélekkel segítettek.”
Tisztelt Emlékezők, kedves Barátaim, Ábrahám Lincoln mondta ezeket 1863 novemberében gyászbeszédében a polgárháború legvéresebb ütközete a gettysburgi csata elesettjei felett. 1956 örökségéről beszélni félszáz évvel a forradalom után - tudva, hogy a város lakosságának nagyobb része 1956 után született - azért is nehéz, mert a nyitott szemű hajdani fiatal kortárs múltidéző történeti nézőpontját meghatározza a jelen is, a hetek óta lázas ország közállapota, a folyamatos tüntetések, az erkölcsi válság, mely mára gazdasági és politikai válságot eredményezett.
Nagy Imre, Király Béla, Fónay Jenő szülővárosa az 1956 őszi „Somogyi összegzés” színhelye és persze a Zrínyi Köré, de Viski György, Köbli József, Vigh Jenő és a többi 56-os halottunk városa is.
Nagy Imre és mártírtársai emlékét idézve a megtorlás során kivégzett közel félezer, a harcokban elesett több ezer halottra is emlékezünk, külön tisztelettel azokra a kivégzett szovjet katonákra, akik nem lőttek magyarokra, a Szibériában tönkretett fiatal életekre, a menekülni kényszerülő kétszázezer többnyire fiatalra, az itthon 33 évig megfélemlítetten lapuló milliókra, a kivégzett bebörtönzött erdélyi magyarokra, az 1956-os forradalmárok mellett tüntető grúz felkelőkre, a tüntető fiatal litvánokra, s persze a lengyelekre, Bem apó népére, akik egyedül több népi, társadalmi segítséget küldtek 1956-ban, mint az összes többi nemzet együttvéve.
A köztereken álló szobrok mindig a jelenlétet bizonyítják. Nagy Imre - a Haza hőse, a Párt áldozata - félszáz éve jelképezte a nemzeti összefogást. Ennek jelképe volt haláláig. Így tekintették Hruscsovék, így Gomulkáék és Kádár Jánosék. Aztán igyekeztünk még szülővárosában is elfelejteni. Az eltiport forradalom romjain Széchenyi hitével reméltünk reformerré válni. Ahogy lehet. Hittük hogy a világban a kényszer és halál erőivel szemben, amelyek besötétítik a történelmet, kibontakozik a meggyőzés és az élet ereje, amit kultúrának nevezünk. Bethlen Gábortól, Sütő Andrástól tanultuk, hogy a tölgyeket kicsavaró szélben a fű lehajlik - és megmarad. Megmaradtunk. Csak közben elvesztettük az egymásra találás örömét, a kivívott szabadságból sugárzó boldogság felemelő érzését. Nem a jobb életért, hanem a szabadságért kelt fel a nemzet. 1956 hősei életüket, ifjúságukat adták a szabadságért, s most sokan a rájuk büszkén emlékezők közül még a lelkiismeretüket is odaadják üveggyöngyökért. Tizenhat éve ugyan rendszert váltottunk, a harmadik Magyar Köztársaság demokratikus többpártrendszer lett, de közben a magyarság elvesztette a XX. századot. S ami a legnagyobb veszedelem: közel áll ahhoz, hogy lelkét is elveszítse. És ez nem pártpolitika kedves Barátaim. A népek nagy vizsgájának óráiban megmaradni nem jog, hanem erő kérdése. Anyagi hatalomé és szellemi erőé. A történelem arra tanít, hogy minden erőnket a haza szolgálatába kell állítanunk.
Egy társadalom erejének vagy erőtlenségének a meghatározója mindenekelőtt a lelki élet színvonala és csak másodsorban az iparé. A piacgazdaság, sőt még az általános jólét sem lehet önmagában az emberi lét koronája. A társadalmi viszonyok tisztasága fontosabb, mint a bőség. Ha egy nemzet lelkierői elapadnak, nem menekülhet a pusztulástól. A társadalom tiszta légkörét sajnos nem lehet a jog eszközeivel megteremteni. A mögöttünk hagyott félszázad legszörnyűbb öröksége a lelkek szétrombolása volt.
„Van-e ember, aki nincs tisztában bajainkkal, bárhogy kendőzzék őket a hazug statisztikák? Vánszorogtunk a torzszülött hamis marxi-lenini utópia után. Elpusztítottuk a paraszti osztályt, kőkori iparunk hulladékaival bemocskoltuk a városok környékét, kiirtottuk erdőinket. Egészségünk a végsőkig elhanyagolva, százezrek kallódnak hajléktalanul, milliók munka nélkül. A nemzet és Isten szitokszóvá vált. Mindezt elviseltük volna, ha nem hazudnak jólétet. A XX. századot újra meg újra megrengette, szétzüllesztette a minden erkölcsöt nélkülöző politika.” (Szolzsenyicin írta mindezt 1990-ben Hogyan mentsük meg Oroszországot? c. művében.)
Tisztelt emlékező Barátaim!
Az értékek nem jobb és baloldaliak. Ahogy a hitványság sem. Ha a hazugságokat elfogadjuk tettestársak leszünk a jövő elzüllesztésében. Az értelmiség igazi történelmi felelőssége, hogy az értékeket soha nem szabad cserbenhagyni.
Látjuk, napjainkban éppen ez történik. S látjuk, milyen sokan nem ismerik az afrikai közmondást, a népet becsapni olyan, mintha a parazsat papírba csomagolnák. Ezért nincs ma 1956 örökségéhez méltó, a nemzetért felelős magyar kormány, ezért hiányzik a közbizalom. „Megvetném azt a nemzetet, amely kapaszkodó újgazdagok lázas eufóriájában, de akár a penészfoltként terjedő szegénység savanyú szagában is hátat fordítana kisemmizett testvéreinknek a kíméletlen diktatúrákban, jogfosztottságban megsemmisítő szándékok nagy felhői alatt élő magyar nemzeti kisebbségeknek” - 2004 december ötödike óta mindnyájan láthattuk Csengey Dénes szellemisége kioldalgott nemzetünkből. Csak másfél millió honfitársunk vállalt közösséget határainkon túl élő magyar testvéreinkkel. Fontosabbá vált mára a jobban élni, mint az emberebbül élni. Szívre tett kézzel is lehet hazudni. „Törvényünk háborús még - írta József Attila - és szebbek az aranykarikák.” A megszerzett pozícióikat, esetleg kenyerüket féltőkhöz szólva: kérem, gondolkozzanak el azon, hogy az igazság, a becsület mégiscsak fontosabb a pénznél, hatalomnál.
Ötven éve a Szabad Kossuth Rádió első adásában hallottuk először Örkény István írásában az önkritikát: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”, s olvastuk Devecseri Gábor versét „Ifjú elvérzett, nő elhullt / és füstbe fúlt a kisgyermek, / hogy harminc órával tovább /lehessetek miniszterek.”
A magyarság 50 éve ilyenkor valóban emelkedő nemzetnek érezte magát. A szovjet csapatok által levert forradalom után is még hónapokig. „és én most arra kérlek benneteket, véssétek szívetekbe és elmétekbe, hogy ez így történt, s miután könnyeitekkel már megöntöztétek e sírokat és őszi lombokkal is beborítottátok, vagyis a gyászoló szív parancsainak eleget tettetek, menjetek most némiképp megenyhült szívvel haza. S majd meglátjuk, hogy mi lesz.” - írta Füst Milán: (Emlékbeszéd Thukydidesz modorában az elesett hősök felett) ”Egy szegény nép karácsonyfája / a Csendes Éjben égni kezdett-/ És sokan vetnek most keresztet.” Márai Sándor angyala hírt vitt a csodáról. 1956-ban az év legfontosabb eseménye volt a magyar forradalom, a névtelen fiatal harcos volt az év embere.
Ilyennek látott bennünket az egész világ.
Folytatva Lincoln beszédét: „szentül megfogadjuk, ezek a halottak nem haltak meg hiába, hogy e nemzetnek Isten segedelmével megújult szabadság jusson osztályrészül.” A szabadság azonban csak az igazságosság talaján növekedhet. Kétezer éve minden szabadságküzdelem ebből az evangéliumi mondatból nőtt ki: „Az igazság szabaddá tesz benneteket!” (János 8,32) bizonyítva, nemcsak Európa keresztény gyökereit, de a hit erejét is, hiszen Isten a legfontosabb értékeket emberi közösségeinkre bízta. Igen. Ne féljetek! Karol Wojtyla intése nemcsak a zsarnokság ellen tiltakozó gdanski munkásoknak, vagy a harmadik világ éhezőinek, de a szabadság és igazság iránt mindenütt sóvárgó százmillióknak szóló üzenet. Folytatva a gondolatot: miként az igazság szabaddá tesz, - „a hazugság, gyűlölködés, jogtalan erőszak rabbá”.
Kedves Barátaim, tanár vagyok, akinek fontos minden tanítványa, fiatal és idős barátja gondolata, s azért nem lettem soha politikai párt tagja, mert mindig hittem, s ma is hiszem: alapkérdésekben a nemzeti egység megteremthető. Ötven éve ezeken az utcákon kaposi gimnazistaként ezt megtanultam, és azóta is akadtak kivételes pillanatok (sajnos többnyire a katasztrófahelyzetekben ), amikor érezhettem, sokan emlékezünk a diákkorunkban tanultakra: „szükségben egység, kételkedésben szabadság, - de mindenben szeretet.” Emlékszem a Petőfi szobornál összegyűltek boldogságára, Kunszabó Ferenc szavaira, Vidovics volt somogyi főispán a megyeház erkélyéről mondott szavaira: „ezekkel a bilincsektől meggyötört kezeimmel kérlek benneteket: ne ontsatok vért!”, a székesfehérvári diák halottakra emlékező néma tüntetésünkre, a Szabadság-parki „Vaszil” szobor ledöntésének kísérletére, arra, hogy Kaposváron megőrizték tisztának és erőszakmentesnek azokat a napokat. Köszönet érte. Hallgattuk a börtönből kiszabadított Mindszenty hercegprímás beszédét: „figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart, a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Ennek az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre! Maga a politizálás is ma másodrendű ügy, a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk”. November 4- én milliókkal együtt Nagy Imre rádióbeszédére ébredtem, s láttam reggel a postánál és a Táncsics Gimnázium előtt a Szuez Kanált kereső szovjet tankokat, hallottunk a Pártház előtt őrségben álló gimnazisták és technikumi diák nemzetőrök hidegvérű lemészárlásáról, emlékszem a tüskevári temetőre, s a tankoktól riadt futásunkra a Szokola berken át. Azokban a hónapokban büszkén hordtuk a diáksapkát, riadtan, mégis derűsen viseltük el a pufajkások motozásait a gimnáziumban, hangosan nevettünk a Csiky Gergely Színházban a „ruszkik haza” ritmusára tapsolva, melyet a jelenlevő szovjet katonatisztek is átvettek, ők is felállva tapsoltak. Nem gondoltunk arra, hogy majd egyszer Albert Camus a Nobel-díjas francia író arról ír, hogy „a magyar vér olyan nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét” .
Most köszönöm meg régi tanáraimnak, az akkori bölcs felnőtteknek, hogy élek, élünk, s most morzsolok el lélekben egy könnyet szülővárosom halottaiért, s azokért az ipari tanuló srácokért, napköziben nevelkedett apró kamaszokért, akik a pesti utcán odadobták életüket a szabadságért. „Úgy született a szabadság, hogy hullt a könny és hullt a vér” (Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán) s azzal a fogadalommal zárult: „..Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz és egyedül így válhatunk a későbbi nemzedékek érdemes hőseivé.” A Magyar Írók Szövetsége - akkor a forradalom erkölcsi központja - vezetői nyilatkozatuk után (Gond és hitvallás 1956 dec.28 - Tamási Áron fogalmazása) mentek évekre a börtönbe. Kevesen, nagyon kevesen maradtak a hűségesek és ők is megbélyegzettek voltak. A gyönyörű őszi napok emlékét sokan őriztük, de 33 évig kevesen mertek emlékezni azokra a napokra, amikor „üde volt a leheletünk, nem rohadtak szánkban kimondatlan szavak. Micsoda társak, micsoda játszma, ahogy a térre dobtuk, kihívó mozdulattal, esélytelenül a kockaköveket - öt oldalukon jelével a halálnak” (Papp Árpád: Aszinkron 1972) ”a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben”- írta Albert Camus. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták és soha, sehol - még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat. - 76 októberében írta Kaposváron a fiatal somogyi alkotók antológiája, a Vaspróba előszavaként Papp Árpád: „Élőszó szerzőkhöz, olvasókhoz: Vakotás, gyerekkori vásárfia tükröm, semmi köze tükrökhöz, trükközéshez. Dugdostam, s elejbéd tartom népem: Bepárásodik-e?” (Arany János walesi bárdok-ja óta nem írtak ilyet mondta akkor egy kitűnő író, szerkesztő barátunk.) Figyeljék az ünnepségeket, a tribünök rangsorait, a beszédmondókat. Ezekben a napokban mindenki 1956 forradalma örökösének tekinti magát, sokan felejtést hirdetnek, mások bűnbánat nélküli feloldozást sürgetnek, - bár tudják a forradalom eseményeiről mennyi hazugságot fogalmaznak meg még ma is tankönyvek és történelmi szakmunkák, hazai és külhoni emlékezések. Lenne mit megbeszélnünk egymással. Ennek azonban feltétele a Bizalom. Akik átéltük 1956 gyönyörű őszi napjait, tudjuk, hogy ez mindennek az alapja. És ma ez hiányzik. Pedig a becsület, a tisztesség, az őszinteség évezredek óta mindnyájunk alapvető, jogos - mert mélységesen emberi - igénye.
Tisztelt emlékező Barátaim!
Tizenöt éve nincsenek idegen csapatok Magyarországon. „Közhelyet mondok csak, de ilyen az igazság: legyetek okosak, megfontoltak. A jó múlt legyen példa most. Lelketek istene kéri számon tetteiteket” - írta Keresztury Dezső. Ne engedjük, hogy az önzés, irigység, hazugság, gyűlölködés, pénz-és hataloméhség, irányítson bennünket. Ady szavaival: „hallj meg bennem, te civódó magyar! Nézzünk immár nagyobbakra is!”
1956 forradalmának és szabadságharcának igazi öröksége, a méltányosság, őszinteség, igazságosság, egymás megbecsülésének vágya, a nemzeti összefogás parancsa. És ne feledjük: 1956 Magyarország védjegye!
„Teremtsünk hát különbet önmagunknál, teremtsünk angyalt!”
Szerző: Szijártó István
Kaposvár, 2006. október 23.