Lőrincz Sándor: In memoriam Falusi Béla
„Ímé, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben” – olvashatjuk a Szentírásban Jeremiástól. Igen, valóban formálásra váró, ám törékeny cserépedények vagyunk mindannyian. Egy díszes cserépedény azonban most végleg eltörött. Újból összeállítani nem lehet. Erre még a legrangosabb restaurátor sem képes.
Pihen a fazekaskorong, szárad az ecset, szikkad a máz, repedezik az agyag. Kemencéért kiáltanak a félkész munkák. A csupafény szerdahelyi műhely, amelyben kézművescsodák születtek, néhány napja félárva lett… Pedig még mennyi titokról tudnának beszélni a falak! A fel-felfakadó kétségbeesésről és az újrakezdés reményéről. Arról a szent tűzről, ami csak a nagyokban, a legnagyobbakban lobog.
Tisztelt Gyászolók!
Szörnyű kimondani, de ki kell: Béla nincs többé…
Nehéz a szó, botladozik a nyelv, elakad a gondolat. Elveszünk a fel-fel villanó képek, az emlékek özönében. A megmagyarázhatatlanra keressük a választ, ám nem találjuk. Evilágban nehéz felfogni-feldolgozni a hirtelen halált, de bízhatunk a kegyelemben, amit az Úr tartogat mindannyiunk számára, hiszen Falusi Béla népi iparművész, a Népművészet Mestere nemcsak az életét, hanem kiemelkedő tudását, páratlan tálentumát is a Teremtőtől kapta. Mint ahogy az utat is az Úr jelölte ki számára. Ő határozta meg e meglehetősen szűkre szabott élet minden mozzanatát, minden kudarcát és minden örömét. Vele pedig nem hadakozhatunk, nem perlekedhetünk. Bármennyire is nehéz, bármennyire is fáj: el kell fogadnunk a Teremtő akaratát.
Béla villanyszerelőnek tanult, de első dolga volt, hogy vizsgái után a Fazekas Háziipari Szövetkezetbe menjen dolgozni. Tudatos e pályakorrekció, hiszen tisztában volt azzal, hogy senki sem térítheti el a kerámiától. A Somogy élő népművészete című, két éve a Somogy Megyei Népművészeti Egyesület gondozásában megjelent, reprezentatív kiadványban is olvashatjuk tőle: A szakmai tisztességet és tudást Tamás Lászlótól kapta, akinek fekete-fehér fotója a műhely központi helyén található ma is. Azt már csak a Bélához közelebb állók tudják: a szövetkezetnek köszönheti élete párját is, hiszen a festőműhelyben találkozott Évával. Szerelem volt az első látásra…
S nem is tágítottak. Sem egymástól, sem pedig a habántól. No meg komolyan vették II. János Pál pápa intelmét is, aki azt mondta: Kincseket bíztak rátok, talentumokat ajánlottak fel nektek, amelyeket felelősséggel kell forgatnotok, hogy bőséges gyümölcsöt hozzanak.
Az elmúlt negyed században összenőtt a Falusi-Terjék név. Egymást erősítendő, s kifejezendő azt a tudást, azt a szent köteléket, azt a talpig nehéz hűséget, ami a fazekassághoz fűzte őket, hiszen beleragadtak az agyagba. Szépséges habán motívumkincset gyűjtöttek, hogy újraálmodott formákon mutassák meg a nagyvilágnak, mire képes egy keramikus házaspár.
Béla is jól sáfárkodott a tehetséggel, és díjak, elismerések sora érte utol. Termett tehát a gyümölcs, ám egyre bizonytalanabb lett a lét. Hónapról hónapra pengeélen táncolva, erőlködve, kínlódva, hogy ne maradjon kifizetetlen számla. A kerámiapiac beszűkült, elgiccsesedett. Sajnos, egyre kevesebben választják az eredeti, kézi munkával készült tárgyakat. Azokat a fazekas munkákat, amelyek gazdag népművészetünk igazi reprezentánsai, s amelyeket a kemence tüze ugyanúgy kipróbált, mint ahogy a Szentlélek tüze a mi életünket, és egyáltalán nem mindegy, hogy mivé égünk ki. Életünkkel, alkotásainkkal, szavainkkal, tetteinkkel botránkoztatunk-e, vagy pedig védőoltást jelentünk korunk szellemi, kulturális, politikai vagy lelki járványai ellen.
A Bélával készített interjúk, riportok sora, a családhoz fűződő két évtizedes barátság – gondolom, ezzel sokan vagyunk így -, arról győzött meg: művészetével valóban védőoltás lehetett mindenféle járvány ellen.
A felfoghatatlan valósággal szembesülve gyászol most a család, s gyászolnak mindazok, akik ismertek, szerettek, és barátságodat élvezték. Gyászol Kaposszerdahely, gyászol Somogyország, amelynek színeiben oly hosszú idő óta, s oly sok helyen bemutatkozhattál, s gyászol a magyar kézművesek nagy családja is. A veszteség óriási, hiszen a fazekasok kiválósága költözött el közülünk. Oly hirtelen, s oly fájón.
Kedves Béla! Hadd búcsúzzak tőled Máraival, aki azt mondta: …ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf-áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Lao-cénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, és ugyanaz a lélek fogad vissza. Ez egészen bizonyos.
Kedves Béla! Köszönjük, hogy művészeteddel, szépséges habán kerámiáiddal, barátságoddal, szókimondásoddal vagy éppen beszédes hallgatásoddal sokunkat megajándékoztál. Köszönjük, hogy velünk voltál, köszönjük, hogy veled lehettünk!
Nyugodj békében, legyen könnyű az álmod! Isten veled!
Lőrincz Sándor búcsúbeszéde Falusi Béla temetésén hangzott el 2008. augusztus 25-én a kaposszerdahelyi temetőben