Győrfi András: Novella Mohács emlékezetére

Tomori hátralökte a sisakrostélyt. Körötte a vérgőzös vasasok, mint megannyi csillogó bogár káromkodva és

éljenezve várták a parancsait.
Nem volt parancs. Azaz csak egy.
Addig igencsak jó munkát végeztek, hullott csapásaik alatt a török. De Tomori tudta, hogy ez még csak a munka eleje. A török fősereg még nem is mutatkozott. Tőlük ötszáz lépésre csillogott a sokezernyi lándzsahegy messze a löszfal tetején.
Vagy ők jönnek le, vagy Tomori megy fel oda.
Mindegy. Ma minden eldől. Több csata nem lesz. Csak vágóhíd.
Még bízott az övéiben és Istenben.
Jó időt adott az Úristen a halálhoz. Az augusztusi meleg a tetőfokára hágott.
Némelyik legénye nem is a sebektől, hanem a hőségtől kóválygott. Nem baj, majd a folyó lehűti őket. Vagy a halál.
Tomori nem volt nagy hadvezér.
De úgy érezte, hogy itt most nem is erre van szükség. Csak erőre és kitartásra.
Újra körbenézett és intett a lovasainak.
Elkiáltotta azt az egyetlen parancsot, amit tudott.
Utánam!
A tízezer vasas megindult.
Neki a csillogásnak.

Félóra múlva Tomori a fűben feküdt és a gyerekkori lányra gondolt.
Arra akit még Isten előtt szeretett. Nem jobban, csak másképp.
De ő Istent választotta, nem a lányt. Ő lett Isten embere.
Még volt ereje felnézni az égre, hátha meglátja Istent a fellegek közt.
A nyári zivatar úgy érkezett meg, durrogva és villámokat szórva, mint a topcsik ágyúi, amire nem számított a messzi csillogás mögött.
Mellette feküdt a tízezer legény. Valamennyien már csak Istent keresték.
De Isten aznap délután, ezerötszázhuszonhat Kisasszony havának huszonkilencedik napján elfordította fejét és valamerre másfele nézett.
Tomori visszafordult a vértől iszamos mohácsi föld felé és várta a halált.
És a halál hamarosan meg is jött.

Nemcsak neki, hanem az egész nemzetnek is.