Győrfi András: A színész utolsó repülése

Az öreg Shakespeare-színész a halálra készült.
Régen a színpadon számtalanszor meghalt és tudta, hogy ha egyszer eljön az idő, akkor nem lesz fény és nem lesz reflektor, csak hosszú, örök sötétség.
A színház pincéjében élt már hosszú évek óta, ott ahol rajta kívül csak a patkányok járkáltak. Kis régi öltözőasztalát és egy ágyat rakott be abba a sufninak sem nevezhető helységbe, aminek egyetlen előnye, hogy a mellette lévő kazánhelység jó melegen tartotta. Szinte alig fért el ebben a szobácskában, amibe belezsúfolta hosszú életének összes jelmezét és kellékét. Mint egy ősöreg színházi archívum, úgy élte ott életének utolsó napjait. De ezek a napok már lassan elfogytak, ugyanúgy mint a szerepei és az előadások utáni taps. Még fel-felpislákolt az életnek némi foszlánya, de már lassan nincs tovább és érkezik a sötétség.

Minden éjjel, mikor számításai szerint vége lett a színpadon az aznapi darabnak, felóvatoskodott a pincelépcsőkön és a függöny mögött, ahol akkor már senki sem látta, eljátszotta életének nagy szerepeit. Némán, csak magában mondva a szöveget.
A nagy William valamennyi férfiszerepe az övé volt, ő volt Shylok, ő volt Tybald, ő volt Lear, ő volt Prospero, ő volt a királyok, hercegek, intrikusok és hősök valamennyije. Egyszerre és külön-külön.
Mind egy személyben.
A halálának a napján még utoljára fellépdelt a színház koszos lépcsőjén és a sötét színpadon eljátszotta A velencei kalmár Shylok-ját, azt a szerepet, amit legjobban szeretett és úgy érezte, hogy akár róla is írhatta volna ezt Shakespeare. De most vége volt a csöndnek, az utolsó szavak, az utolsó pillanatok nem maradhattak némák.
Fennhangon kiáltozta az öreg zsidó nagymonológját, egy késsel hadonászva és utolsó erejével a függönybe kapaszkodott.
Azt hitte, már senki sincs az épületben és így fogja befejezni életét.
De Thália megkönyörült rajta és szép halált osztott ki neki, mert megérdemelte.
Mikor végére ért a monológjának és szívéhez kapott, és kapaszkodó karjával esés közben leszaggatta a függönyt, valaki felkapcsolta az üres nézőtéren a világítást.
Így az öreg színész nem sötétségben halt meg, hanem életének utolsó pillantásával még láthatta az üres nézőteret, ahol egykoron százak ünnepelték őt, a páholyokat, ahol a nők integettek és csókokat dobáltak neki és a nagy kristálycsillárt, ami úgy ragyogott és akkora fényességet sugárzott, amit azelőtt még sohasem látott.

És ez az isteni fény megmutatta neki az utat, hogy merre kell repülnie.