Czene Attila: Végül oda mennék, ahol zöld az árnyék

Mindig nagyon szerettem az ablaknál állni, amikor úgy hullt a hó, hogy gyönyörű függönyt font a ház és a látóhatár közé – ezt is az édesanyámtól örököltem. Csak az nem tetszett, hogy amelyik a bádogpárkányra esett, az gyorsan elolvadt, s olyan lett, mintha nem is az égből való csoda volna, hanem víz, ami a csapból folyik. A szépségük mellett azt irigyeltem a hópihéktől, hogy a földgolyóbison beleshetnek minden lakásba. Ezért az ablak előtt én nem is csináltam hóeséskor semmi rosszat.
„Mire rám mutatnál: nem vagyok. Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.”* *(Füst Milán: Este van, részletek *)

Gyermekkoromban sokszor töltöttem a Karácsonyt Zicsben, ebben a valamikor jobb sorsú Koppány-völgyi faluban. Örültem ennek, hiszen a nappali sarkában állt egy óriási fekete hangverseny zongora, ami alatt jó kis kuckót lehetett építeni (növekedvén aztán persze jobban érdekeltek a fekete-fehér billentyűk billentése által keltett hangok, harmóniák), pár lépésnyire meg olyan ágy terpeszkedett cifra fejfával, hogy megfelelt nekem templomi oltárnak, ami előtt eljátszhattam, hogy én vagyok a pápa (később rájöttem: amiatt tetszene ez nekem, mert ő tudhatja a legtöbb titkot a világról, Istenről).

A nyarak barátokkal, néha meggyszedéssel teltek errefelé, a tél azonban a várakozásé volt: vajon mit hoz a Jézuska? S vajon mikor jár errefelé Maczkó úrfi? Őket vártam a hóesésben.
Maczkó úrfiról először a nagymamámtól hallottam: gyönyörű, szőke hölgy volt, a családi anekdota szerint egykori nemes kisasszony, aki aztán hozzáment feleségül a faluban kántortanítói állást pályázaton elnyert nagyapámhoz, Czene Józsefhez. Gyakran szerepelnek ma is az álmaimban.

Amikor utoljára Zicsben jártam a két felnőtt fiammal – hogy lássák, merre élt a családnak ez az ága, s megmutattam a központban lévő kopjafát is, amit a papának állíttatott a falu –, megpillantottam magamat kisgyerekként. Akkor még sok hajam volt, aranyszőke, göndör. A kocsmába mentem éppen az árokparton, kóláért. Három forint volt az ital plusz három forint az üveg is, így amikor a papa adott pénzt nyolcra, akkor megiván az összeset előbb négyre, aztán kettőre, majd végül egyre váltottam vissza a betétet. A kocsma fölött magasodott a temető. A temető megvan ma is, sűrűn telik, az a kocsma már nincs. Ez is jelzi, hogy milyen inségessé váltak a sorsok a somogyi vidéken.

A papa gyakran fejtett keresztrejtvényt: olyan szavakat írt a rubrikákba, amikről még nem is hallottam. Amikor kérdezősködni kezdtem azt mondta – letéve a ceruzát és teljes figyelmét rám fordítva –: Létra benned is van, mássz föl rajta! Még hosszú évek teltek el, amire megértettem, hogy miről beszélt. Mire megköszönhettem volna a jó tanácsait, sajnos meghalt, elütötte egy kamion amikor hozzánk igyekezett.

Maczkó úrfi – akiről később egy nagy pofonnal felérően kiderült, hogy Sebők Zsigmond mesehőse– nem jött el hozzám Zicsbe. Pedig olyan sokat hallottam róla, hogy mennyi mindenfelé járt! A Balatonnál is, ami Zicshez már nincs olyan nagyon messzire, még a Volán buszokkal is elérhetett volna hozzám ötven perc alatt. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy mi is a helyzet a Jóistennel. Őt sem láttam még akkor, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. (Például azért, mert nagyon szerettem a halat sütve, s hallottam egyszer a templomban, hogy a halászok csónakját Jézus – mert olyan kedve volt – tele rakta hallal, hadd lakjanak jól.) Arra gondoltam egy pillanatban, hogy majd én elmegyek hozzá: nem meghalni akartam persze, hanem észrevettem, hogy a templomtorony olyan mint egy rakéta, hozzá kapcsolódva pedig a szentély mint egy kilövőállomás – ez nem lehet véletlen, csak azt nem tudtam, hogy hol lehet jegyet váltani az utazásra.

Jóval később történt, tán három évtized is eltelt azóta, amikor Jézus jött el hozzám. Leült az ágyam végébe, Húsvétkor. Aztán mivel nem hallgattam rá, Karácsonykor is. Elmesélt egy történetet, hogy írjam meg. Mivel erre nem lett volna másképp időm a munkám miatt (már akkor is a Somogyi Hírlapnál dolgoztam), kivetettem a mandulámat a siófoki kórházban (Tóth Ákos volt a legjobb orvos akkor e téren, így őhozzá mentem, pedig alpolgármesterként nem nagyon szerette a kritikus cikkeimet…). Nagy tályog volt az egyik mandulám alatt, lehet, nem is élnék már, ha nem szánom rá magam a műtétre. A könyv megszületett amíg fölépültem. Nem adtam ki. Az az én történetem, pénzre nem váltható.

Jézust 2013 évvel ezelőtt eladták ezüstért. Egy magyarázat szerint ő maga akarta ezt, Júdás nélkül nem valósulhatott volna meg önfeláldozása az emberekért. Nem tudjuk, hogy mi az igazság, s meglehet, soha nem derül ki.

Az igazán lényeges dolgokban a tudomány sem segíthet: nem lehet leírni, mérni számokkal, vegyjelekkel, grafikonokkal, képletekkel, költségvetésekkel az életünket. Különösen nem a szeretetet. Ma már tudom: Maczkó úrfit nem azért vártam nagyon, hogy kisvasutat, csokit vagy narancsot (ó pedig akkoriban ez milyen irigyelt ajándék volt!) hozzon. Úgy értettem ki a történeteiből: Maczkó úrfi bárdolatlan és ügyetlen volt, aki az emberek között forgolódva jobbá vált – ezt tudtam én értékelni kisgyermekként is.

Tavaly Karácsonykor azt mondta a feleségem, miközben egymás mellett állva, a vállunkkal is összenőve néztünk ki az ablakon, hogy nincs két egyforma hópehely. Meglepett, de nem olyan nagyon, hiszen nincs két egyforma ember sem. De a legvégén majd mindnyájan eggyé válunk, akárhová születtünk, s akárhogyan éltünk is. Mint ahogyan a hópelyhek is vízzé folynak össze, s egymáshoz simulva sodródnak egyre messzebb, patakba, folyóba, tengerbe, óceánba. Miért bántjuk addig egymást?

„A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán, S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán Akiről álmodék, elémbe fut.Már várnak ott... s ez jól esik. Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz"

Szerző: Czene Attila

Megjelent a Somogyi Hírlap 2013.10.01. számában