Czene Attila: Az én anyámnál nincs jobb a világon
Az én anyám a legszebb a világon. Ma már sajnos ritkábban látom mint szeretném, mint jó volna, de úgy érzem, örömömben és bánatomban is mindig velem van. Ha behunyom a szemem, s visszagondolok az időben, a legtovább nem is látok, hanem inkább érzek; meleg illata volt sokáig az otthonom.
Ő hozta életembe az első szívdobbanást. Aztán könyveket adott a kezembe (ő akkoriban Passuth László sötétbarna hangulatú, a spanyol királyi Madridban szövődő történeteit olvasta leginkább), és kirándulni vitt (nyomában járva én is útinaplókat írtam hosszú éveken át). Nagyon hamar kisiskolássá váltam mellette, mert a nagyszülők pár faluval odébb laktak, s ezért amikor tanított, beültetett az utolsó padba a somogymeggyesi általános iskolában (hú, de sok kislány szeretett engem egyszerre). Jól is írt: már felnőtté váltam, amikor megmutatta papírra vetett kalandjait, melyeket akkor élt át, amikor az 1956-os forradalom idején pécsi főiskolásként gyalog hazaindult szülőhelyére, Karádra. Naca – így hívták akkoriban s így emlékezik rá arrafelé mindenki, de Siófokra költözve már Ancinak, hivatalosan meg Czene Józsefnénak szólították. Karádra egyébként mindig visszavágyott – ha csak meghallja a falu nevét, manapság is azonnal könnybe lábad a szeme.
Apám szerint is ő volt a legszebb lány messze földön, s apámnak bizony jó ízlése volt. Egy színdarabban kerültek össze, merthogy akkoriban Karádon nagy kulturális élet folyt; hímeztek, kórusban énekeltek (anyám a népdalt gyűjtő Vikár Lászlónak is segített, aki Kodály Zoltánt és édesapját, Vikár Bélát követve járt az egykor mezővárosi rangban élő faluban), és néptáncoltak. Ők voltak a főszereplők, szerepük szerint is szerelmesek. Apám akkoriban Karádon tanított, Gárdonyi Géza íróasztalát örökölte. Később anyámat nem csak apósa-anyósa, hanem a Zicsre hozzájuk lejáró Galgóczi Erzsébet, Fekete Gyula és Szabó Pál is elfogadták. Esküvői ajándékként belépőjegyet kaptak a híres balatonfüredi Anna bálra. Itt készültek tán a legszebb fotóik, no meg az még a legemlékezetesebb, ami a Népművelés című újság címlapjára került.
Gyerekkoromban szinte minden reggel meleg, habos cikória kávéval kínált engem no meg Csaba öcsémet. Nemrég történt, hogy elkezdtem nyomozni, s végül nagy nehezen ráleltem a cikóriás dobozokra egy áruház polcán. Izgatottan főztem meg, de nem volt olyan finom, mint amit ő készített. Ételből pedig hirtelensült került legtöbb az asztalra, ezt váltotta föl sok évvel később a fasírozott – szerintem nincs még egy olyan nő e honban, aki akár csak fele annyi hirtelensültet és fasírozottat készített volna, mint ő.
Nagyon szerette a diákokat, bár a tanórákon szigorú volt. Mindig mindenre felkészült, nem csoda, hogy munkaközösség-vezetőnek is megválasztották. Földrajz szakos diplomát szerzett, de egy évre bevállalta az alsó tagozatot, aztán ott maradt, mozdulni sem akart a kisebbek mellől, annyira megszerette őket. Azt, hogy tehet életük megalapozásáért. Egykori tanítványai (sokan már nagyszülők) rendszeresen keresik.
A haja őszül, mint ahogyan a szülei is őszültek, s miként én is őszülök már régóta. De a szíve és a szeme fiatal. Még érdeklik a világ változásai, még vannak vágyai. Nemrég megtanulta kezelni a laptopot (így hálóingban és papucsban is tud kirándulni), tud már szkájpolni is, és nem fekszik le a képernyő mellé, ha fektetve kap egy fotót, hanem helyesen állóra forgatja. Szerintem még mindig szeretne egy kastélyt, aminek kertjében patak futkos – a rendszerváltás környékén lehetett kapni 1 forintért is (patak nélkül), „csak” vállalni kellett volna a teljes felújítást. Gyerekparadicsomot, magániskolát képzelt bele, de ebből nem lett semmi, s ezt biztosan máig sajnálja.
Egészségesen ért hetvenegyedik életévébe, s látom rajta, hogy már nagyon várja a tavaszt. Amikor többet süt a nap, melegebben simogat a szél. Addig is gyakorolja anyaságát, nagymamaságát: mindig aggódik, és mindig mindent megbocsát. Az én anyámnál nincs jobb a világon.
Szerző: Czene Attila
(megjelent a Somogyi Hírlap 2013.02.18. számában)