Baláta
A Kaszó és Szenta között elterülő Baláta Somogy legféltettebb természeti értékei közé tartozik. Kevesen tudják, hogy védettségét már 1942-ben rendeletben mondták ki. Az ősláp kialakulása ugyan a jégkorszakig nyúlik vissza, a tudomány számára csupán az 1920-as években fedezte fel Boros Ádám, aki a Tisza István Társaság megbízásából a tőzeg kitermelésére alkalmas lápvilágot mérte fel. A Kaszó melletti Balátát 1922-ben és 1923-ban vizsgálta. A két évvel később megjelent munkájában azt írta: "Vegetáció szempontjából az egész somogyi síkság legérdekesebb helye." Boros professzort újabb és újabb kutatók követték. 1927 áprilisában három zoológus - Dudich Endre, Éhik Gyula és Vásárhelyi István - az állatvilágot tanulmányozta. Ők találták meg a keresztes vipera fekete változatát is. Híre ment a Balátának, "amely ki nem apadó forrása a törekvő természettudós kutatásainak" - ahogy Földváry Miksa erdőtanácsos fogalmazott. Földváry a hazai természetvédelem előfutárának számít. Kevesen tudják róla, hogy ezernyi szállal kötődött a megyéhez, bár Siklóson született 1877. július 24-én. A selmecbányai erdészeti akadémia elvégzése után állami szolgálatba lépett. Volt erdőőri szakiskolai tanár, erdőgondok, majd erdőfelügyelő. 1925-ben a debreceni erdőigazgatóság vezetője lett, két év múlva pedig mint minisztériumi tanácsos a kaposvári erdőigazgatóság élére került. E minőségében járt a Balátánál is. 1929-ben ő volt az első lelkes szorgalmazója annak, hogy a Balátát védett területté nyilvánítsák. Ezt az elképzelését próbálta megvalósítani akkor is, amikor 1938-ban az Országos Természetvédelmi Tanács ügyvezető alelnöke lett, ám a védelmet kimondó rendelet csak 1942. január 19-én jelent meg. (Amikor Földváry Miksára emlékezünk, ne feledjük azt sem, hogy Balatonfenyvesen hunyt el 1945. január 6-án.)
Földváryn kívül is akadtak lelkes patriótái a Balátának. Mint azt Marián Miklós is leírja: Nattán Miklós lepkész 1937 és 1940 között többször járt a környéken, egy alkalommal a lápon is. Több ritka lepkefajt gyűjtött a területen, így például az Iglice bagolylepkét, amely hazánkban már csak Sopron környékéről ismeretes. Vasvári Miklós ornitológus a tó környékének madárvilágát tanulmányozta 1937-ben, Halász Márta botanikus 1941-ben a láp algavegetációját vizsgálta. Homonnay Nándor ornitológus 1955-ben és 1956-ban több alkalommal járt a védett területen és az Országos Természetvédelmi Tanács megbízásából madármegtelepítési kísérleteket végzett. A Baláta igazi népszerűsítése dr. Marián Miklós érdeme. Ő volt az, aki a régi megyei múzeumban helyet biztosított az őslápot bemutató anyagnak, s 1957-ben a Somogy megyei Művészeti Tanács segítségével kiadta a Somogy Almanach első köteteként A Baláta gerinces állatvilága című munkáját. Ez alapműnek számít a Baláta megismeréséhez. Tőle tudunk részleteket az Aldrovandáról, a húsevő növényről, melyet az átlagember egyfajta tátikaféleként képzel el. Az Aldrovanda, hivatalos nevén Aldrovanda vesiculosa, 7-10 centiméter hosszú, a vízszín alatt 5-10 centire lebegő növény, amely időnként megjelenik a felszínen is. A rovarok, melyekkel táplálkozik, 0,5-1-2 milliméteresek, vízi rovarok és mikroszkopikus rákok. Amikor megjelennek a növény körül, akkor a hólyag bezáródik körülöttük és a növény váladéka - akárcsak az állatok vagy az ember gyomornedve, - fölbontja, felszívja az áldozatot.
Borhidi Attila professzor megfogalmazásában az Aldrovanda vesiculosa tehát egy vízben lebegő, rovarfogó hínárnövény, amely jellegzetesen szubtrópusi. Európában ennél a szélességi foknál északabbra nem fordul elő, délebbre viszont igen: például Brassó mellett a szászhermányi lápon, illetve az Al-Duna árterében és a Duna torkolatánál. Először Boros Ádám írt a húszas évek elején az előfordulásáról. A tó a negyvenes évek végére az egymást követő aszályos évek és az 1929-ben elvégzett árkos vízelvezetés miatt majdnem teljesen kiszáradt. Az Aldrovanda hosszú évekre eltűnt a tó flórájából. 1955-ben, amikor a csapadékos évek hatására a Baláta újra feltöltődött, ismét megtalálták. A Baláta úgy látszik, periodikus életet él. Időnként szinte teljesen kiszárad, eltűnik a flórájának egy része, aztán a csapadékosabb periódusokban újra feltöltődik, a kipusztultnak vélt élővilága ismét feltámad. Így történhetett meg, hogy a kilencvenes évek elején a pécsi egyetem természettudósai olyan ritkaságokat is leírhattak, mint a szíves levelű hídőr. Ez a Balátán kívül csak a Nyírségben fordul elő, Kálósemlyénnél. A tőzegeper, a Comarum palustre ugyancsak ritkaság. Az ötvenes években nem sikerült megtalálni, most viszont ismét jelen van a Baláta növényvilágában.
Világviszonylatban csökken a vizes, mocsaras, lápos területek nagysága. Az UNESCO azért hirdette meg a Wetland programját, hogy figyelemmel kísérjék milyen változások történnek ezeken a területeken, s az új ismeretek birtokában intézkedéseket tegyenek az állapot stabilizálására és fenntartására. Ennek a programnak a keretében térhettek vissza a Balátához a pécsi tudósok is diákjaikkal. A nyolcvanas évek végén megállapították, hogy a lápvíz savanyú lett a savas esők hatására, s ennek következtében megjelent a tőzegmoha. A láp medencéje összeszűkült a természetes feltöltődés következtében, megkezdődött a lápmedence erdősülése. A tó és környékének vízgazdálkodása megjavult, a kiszáradóban lévő láperdők regenerálódtak. A mostani vizsgálatok azt igazolták, hogy bizonyos tendenciák stabilizálódtak. Rohamosan folyik a láp erdősülése. Az utolsó tíz évben nagyobb területet foglalt el az éger, mint a megelőző harminc év alatt. Folytatódott a feltöltődés. Ugyanakkor a tó vízgazdálkodása tovább javult. Olyan értékes, védett növényfajok terjedtek el, melyek korábban két-három helyen voltak fellelhetőek. Az osztrák pajzsika 1958-ban egyetlen helyen tűnt fel a Balátánál, ma negyven előfordulást írtak össze. A lápi csalán negyven éve ismeretlen volt, ma húsz helyen látható. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a terület természeti értéke jelentősen megnőtt.
Érdemes figyelmet szentelni a Baláta állatvilágára is. A halakról azt mesélik, hogy a negyvennyolcas nagy kiszáradás előtt méretes pontyok, kárászok és csukák fickándoztak a vízben. Amikor az ötvenes évek közepén Marián Miklós a tó állatvilágát tanulmányozta, csupán néhány pontyot látott, ám azokról is kiderült, hogy valamelyik erdész telepítette be őket. A mocsári teknősről mesélik, hogy a harmincas és a negyvenes években kosárszám hordták innen a pesti éttermekbe. Mára megfogyatkoztak. A vízállás változása és a borzok pusztítása tizedelte őket. Érdemes szólni a Baláta madarairól is, melyeknek hatvannyolc faját figyeltek meg. Olyan ritkaságokat is, mint a holló, a fekete harkály, vagy a fekete gólya. Elsősorban a háborítatlan környezetnek köszönhető, hogy ez a csodálatos természeti kincsestár még ma is létezik. A zártság megőrizte a zajongva kíváncsiskodó, flakonokat, üvegeket eldobáló turisták elől. Így aztán ne búslakodjunk amiatt, hogy nem nézik jó szemmel az egyedül bóklászó idegeneket a láp környékén. Az erdészek és a természetvédők nemcsak attól tartanak, hogy az avatatlan vendég kárt tesz a növényzetben és az állatvilágban, hanem a kiszámíthatatlan láptól is óvják az embert. Az errefelé szép számban megtalálható vipera marása halálos lehet, s aki nem ismeri a zsombékot az könnyen a foglyává válhat. A kaszói kisvasúttal bárkit elvisznek a balátai madárlesig, innen éppen elegendőt láthatunk belőle ahhoz, hogy megértsük: olyan kincs ez, amit valóban óvni kell.
Forrás: Somogy Megye Kézikönyve, 1998 SZÜV-CEBA Kiadó