Barcs és térsége
TERMÉSZETFÖLDRAJZ
Szerző: Fenyősi László
Barcs és térsége települései természetföldrajzi szempontból 3 kistájhoz sorolhatók: a Közép Dráva-völgy, a Kelet-Belső-Somogy és a Dráva-sík kistájakhoz. A kistérség területének nagyobb részén a Kelet-Belső-Somogy kistáj fekszik. E jellegzetes hordalékkúp síkság felszínének kialakításában – a folyóvízi tevékenység mellett – az időszakonként felerősödő szélmozgásnak is meghatározó szerepe volt. E kistáj jellemzői a többnyire észak-déli irányú homokbuckavonulatok, illetve a közöttük meghúzódó, mély fekvésű, gyakran lefolyástalan láperdők, láptavak. A Közép-Dráva-völgy a Dráva bal partján 1-4 km szélességben húzódó, egykori medrekkel, alacsony- és magasártéri szintekkel jellemezhető terület. A Közép-Dráva-völgy éles határ nélkül az Alföldet idéző Dráva-síkban folytatódik. A felszín nagyobb része ártéri síkság, de gyakoriak a természetes vagy mesterséges eredetű holtágak és mocsarak is. A térség éghajlatának alapvető vonása, hogy kelet felé haladva a hőmérséklet nő, a csapadék mennyisége csökken.
TÁJ ÉS EMBER
A Dráva völgye és a belső-somogyi táj természeti erőforrásai kedveztek a halászó, földművelő és pásztorkodó életmódnak. A folyó menti árterek hasznosítása során az árvizet mintegy szétterítették a területen, hogy a halászatot, a legeltetést és az ártéri gyümölcstermesztést szolgálja. A hagyományos ártéri gazdálkodás visszaszorulása a folyószabályozások és vízrendezések időszakára tehető. A XVIII. században megkezdődött a Dráva szabályozása, ami elsősorban a Barcs alatti szakaszt érintette. A szabályozások a hajózást (is) elősegítették, melyre jellemző, hogy az áruszállítás mellett az 1860-as években gőzhajóval már a személyszállítás is megindult. A drávai hajózást később számos tényező nehezítette, ezért – és politikai okok miatt is – a második világháború után lassan megszűnt. A Dráván az üzemszerű halászati tevékenység nem volt jellemző, a belső-somogyi vízfolyások elgátolásával kialakított halastavakban lényegesen több halat tenyésztettek. A térség erdősültsége a honfoglalás idején még 60-80 %-os lehetett, később, az erdőterületet az irtások fokozatosan csökkentették. A keményfás erdők méretes és kiváló faanyagot adtak. Ezt a végvári időkben palánkvárak építésére és megerősítésére használták, illetve hatalmas mennyiséget termeltek ki és égettek el hamuzsírfőzés céljaira. A kiirtott erdők helyén megjelentek a szántóterületek, illetve helyenként kaszálással és legeltetéssel hasznosított rétek is kialakultak. Az itt élő népek ősi foglalkozása volt az állattartás, amit a településeket kísérő fás legelők is igazolnak. A homokhátakat mezőgazdasági műveléssel (pl. szőlő- és dinnyetermesztés) és erdőgazdálkodással hasznosítják évszázadok óta.
NAGY MÚLTÚ TÖRTÉNELEM
E táj természeti értékeire már a XIX. század elején figyelem irányult, többek között Richard Bright angol orvos 1815-ös keltezésű útinaplójában gyönyörű Dráva menti erdőket említ. A különösen értékes területek védelme több évtizedes múltra tekint vissza. 1942-ben Barcs határában egyebek mellett védelmet kapott a Rigóc-patak egy szakasza és a 6-os főközlekedési út mentén álló „Patkó Bandi fája”. 1974-ben megalakult a Barcsi Ősborókás Tájvédelmi Körzet, mely homokpusztáival és láperdeivel a sajátos belső-somogyi táj reprezentánsa. 1977-ben létesült a Csokonyavisontai Fáslegelő és a Babócsai Basakert Természetvédelmi Terület. Előbbi a gazdag élővilág mellett egy feledésbe merülő gazdálkodást, utóbbi a nárciszállomány mellett kultúrtörténeti értékek védelmét is szolgálja. 1984-ben a hazánkban erősen veszélyeztetett rétisas állomány megóvása érdekében alakították ki a Rinyaszentkirályi-erdő TT-et. 1996 tavaszán avatták fel a Duna-Dráva Nemzeti Parkot, mely közel 50.000 hektárnyi területén e két nagy folyó élővilágát és természeti értékeit hivatott megőrizni.
VÉDETT TERÜLETEK
Duna-Dráva Nemzeti Park
E térségben a Duna-Dráva Nemzeti Park (DDNP) területe a Bélavár és Szentborbás között található 19 település határában 11 493 hektár.
A Nemzeti Park Dráva-menti szakaszának növényvilága a változatos élőhelyek következtében e területen is igen gazdag. A folyami kavicszátonyokon megtelepedő növényközösségek általában közönséges fajokból állnak, de megtalálható itt pl. a Magyarországon ritka, védett csipkeharaszt (Saleginella helvetica) is. A folyót bokorfüzesek és puhafaligetek kísérik. Mivel az áramló víz a növények terjedést szolgáló képződményeit messzi tájakra sodorja, a rendszeresen víz alá kerülő ligeterdők aljnövényzete rendkívül buja. A szinte járhatatlan ártéri erdőkben a fehér fűz (Salix alba) és fekete nyár (Populus nigra) legnagyobb méretű hazai példányait is megcsodálhatjuk. A számos közönséges növényfaj mellett előfordul itt a védett kígyónyelv-páfrány (Ophioglossum vulgatum), a helyenként tömeges téli zsúrló (Equisetum hyemale) és a többnyire erdőszegélyeket, tisztásokat kedvelő magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare). Ligeterdők kavicsos aljzatú tisztásain él az orchideák közé tartozó agár- (Orchis morio) és vitézkosbor (Orchis militaris). A puhafaligeteknél magasabb térszín már nem kerül víz alá, ez a keményfaligetek termőhelye. Ezen állományokat elsősorban a kocsányos tölgy (Quercus robur), magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), vénic szil (Ulmus laevis) és gyertyán (Carpinus betulus) alkotja, a keményfaliget elnevezés is erre utal. E ligeterdőkben kora tavasszal nyílik a védett nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) és a kockásliliom (Fritillaria meleagris).
A Nemzeti Park drávai szakasza mentén a mérsékelten hűvös és üde mikroklímájú területeken a keményfaligetekhez hasonló fajösszetételű, üde lomberdők is feltűnnek. Ezek elsősorban gyertyános-tölgyesek, ritkán bükkösök. Védett növényeik közül a rendkívül dekoratív keleti zergevirág (Doronicum orientale) és turbánliliom (Lilium martagon), továbbá a pirítógyökér (Tamus communis), a szártalan kankalin (Primula acaulis) és a borostás sás (Carex strigosa) érdemel említést. Az évszázadokkal ezelőtti erdőirtások nyomán mocsárrétek alakultak ki, melyeket gyakran napjainkban is kaszálással és/vagy legeltetéssel hasznosítanak. E réteken általában sárga, vagy fehér virágszőnyeg fogadja a látogatót és számos ritkaság is megtalálja életfeltételeit. A helyenként tömegesen nyíló nyári tőzike (Leucojum aestivum) és kockásliliom (Fritillaria meleagris) mellett, a mélyebb, vízállásos foltok a pompás kosbor (Orchis laxiflora ssp. elegans) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) élőhelyei.
A holtágak és mocsarak egykori folyókanyarulatokból természetes úton lefűződött, vagy emberi beavatkozással kialakított élőhelyeknek tekinthetők. A nyíltvizű holtágakban a lebegő hínárt békalencsék (Lemna sp.) és rucaöröm (Salvinia natans), a gyökerező hínárt vizitök (Nuphar lutea), sulyom (Trapa natans) és tündérfátyol (Nymphoides peltata) alkotja. A partmenti szegélyzóna a nád (Phragmites communis) és gyékény (Typha angustifolia, T. latifolia) hazája. A Nemzeti Park rendkívül érdekes területe a „barcsi borókás”, ahol a savanyú homokon sajátos vegetáció fejlődött. A nyílt homokon elsőként különböző moha- és zúzmófajok (Cladonia spp.), vékony egércsenkesz (Vulpia myuros) és ezüstperje (Corynephorus canescens) telepszik meg. A fajokban gazdagabb homokpuszta-gyepben él a magyar csenkesz (Festuca vaginata ssp. dominii), az élesmosófű (Chrysopogon gryllus) és a kékcsillag (Jasione montana). Védett növény a fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans), a szalmagyopár (Helichrysum arenarium) és a hazánkban csak néhány lelőhelyről ismert rejtőke (Teesdalia nudicaulis).
A homokbuckák közti mély, lefolyástalan területeken láperdők tenyésznek. E pangó vizű élőhelyeken a mézgás éger (Alnus glutinosa) vénic szillel (Ulmus laevis), kocsányos tölggyel (Quercus robur) és a védett szőrös nyírrel (Betula pubescens) elegyedik. A láperdőkben számos védett növényfaj él, többek között tőzegmohák (Sphangum spp.), szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana) és a virágzáskor nagyon dekoratív békaliliom (Hottonia palustris). A hazánkban csak néhány helyről ismert tarajos pajzsika (Dryopteris cristata) és fűzlevelű gyöngyvessző (Spiraea salicifolia), illetve a Magyarországon csak itt élő királyharaszt (Osmunda regalis) a legjelentősebb természeti értékek közé tartoznak. A láperdőket és a legmélyebb részeken csillogó láptavakat magassásosok kötik össze, melyeket az év nagyobb részében víz borít. Uralkodó növényfaj a zsombéksás (Carex elata), a védett gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa) már ritkább. A mélyebb részeken a növényzet ritkábbá válik, itt a sötét színű lápi vízben már csak hínarak láthatók. A víz jellegzetes színe és szaga alacsony oldottoxigén-tartalmának és egyes gázok felhalmozódásának köszönhető. A hínárnövényzetet békalencsék (Lemna spp.), rencék (Utricularia spp.), rucaöröm (Salvinia natans) és a rendkívül szép fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) alkotja. Láptavak szegélyének nedves iszapfelszínein él a tóalma (Ludwigia palustris) és a gázló (Hydrocotyle vulgaris).
A Nemzeti Park Dráva menti szakaszának állatvilága – az élőhelyek sokféleségének is köszönhetően – rendkívül gazdag. A folyóvíz fontos élettér a vízminőségre érzékeny állati szervezetek számára is. A tiszta vízű, gyorsan áramló vízben él a hazánkban csak itt található Amphimelania holandi nevű csigafaj, illetve itt fejlődik a fokozottan védett drávai tegzes (Platyphylax frauenfeldi). E tegzesfajnak feltehetően Földünkön egyedüli élőhelye a Dráva-mente. A folyó menti területeken hazánk egyik legértékesebb szitakötő-közössége találja meg életfeltételeit. Különösen a védett erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia) és sárgalábú szitakötő (Stylurus flavipes) jelenléte figyelemre méltó. A Drávában és mellékvizeiben a hazai halfajok több, mint 2/3-a megtalálható. A ritka halak közé tartozik a fokozottan védett galóca (Hucho hucho), illetve az időnként felbukkanó sima tok (Acipenser nudiventris). Természetvédelmi szempontból a Dráva legértékesebb halainak tartjuk a Duna vízrendszerére endemikus magyar bucót (Aspro zingel), német bucót (Aspro streber) és felpillantó küllőt (Gobio uranoscopus). Továbbá, fontos természeti érték a botos kölönte (Cottus gobio), kőfúró csík (Sabanejewia aurata), leánykoncér (Rutilus pigus virgo) és selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer) jelentős egyedszámú, stabil állománya. A folyóban a paduc (Chondrostoma nasus), márna (Barbus barbus) és a különböző keszegféle a leggyakoribb horgászzsákmány, ritkábban harcsa (Silurus glanis), balin (Aspius aspius), süllő (Stizostedion lucioperca), kecsege (Acipenser ruthenus) és menyhal (Lota lota). A Dráva, mint folyóvíz -különösen ősztől-tavaszig - a vízimadarak vonulásában és telelésében meghatározó jelentőségű. Kisebb számban rendszeresen megfigyelhetők a területen átvonuló búvár- (Gaviidae) és vöcsökfélék (Podicipedidae).
A folyónál az egyik leggyakrabban észlelhető madár a kárókatona (Phalacrocorax carbo), mely a költési időn kívül nagy csapatokban is előfordul. A szürke gém (Ardea cinerea) és nagy kócsag (Egretta alba) rendszeresen, a kis kócsag (Egretta garzetta) csak tavasszal és nyárvégen látható a területen. A récefélék több, mint 20 fajáról van megfigyelési adat. A tőkés réce (Anas platyrhynchos) elsősorban az állóvizek befagyását követően látható nagyobb tömegben, míg vonulás és/vagy telelés során a bütykös hattyú (Cygnus olor), csörgő réce (Anas crecca), kontyos réce (Aythya fuligula) és kerceréce (Bucephala clangula) is jellemző. A téli időszakban szórványosan ritka északi récefajok is megfigyelhetők. Tavasszal és ősszel rendszeresen feltűnik a folyónál a halászsas (Pandion haliaetus) egy-egy példánya. A területen átvonuló szalonkafélék (Scolopacidae) közül az erdei (Tringa ochropus) és szürke cankó (Tringa nebularia), a sirályfélék (Laridae) közül a danka sirály (Larus ridibundus) a leggyakoribb. A Dráván található kavics- és sóderzátonyok a folyó építő, vagy romboló munkájának következtében alakjukat, sőt helyüket is változtatják.
A nemritkán durva kaviccsal borított nyílt felszín fészkelőmadara a kis lile (Charadrius dubius). Néhány zátonyon a küszvágó csér (Sterna hirundo) és a ritka, jelenleg Magyarországon másutt nem fészkelő kis csér (Sterna albifrons) fészektelepe is megtalálható. A folyót kísérő magaspartok magassága 2-25 méter között változhat. A meredek partfalakban, a nagy létszámban fészkelő parti fecske (Riparia riparia) mellett a színpompás jégmadár (Alcedo atthis) és gyurgyalag (Merops apiaster) is megtelepszik. A folyó menti puhafaligetek a farkasalmalepke (Zerynthia polyxena), a kis színjátszó lepke (Apatura ilia) és a ritka magyar színjátszó lepke (Apatura metis) élőhelyei.
A fűz-nyár erdők gazdag madárvilágából valószínűleg a seregélyek (Sturnus vulgaris) a legszembetűnőbbek. Elhagyott harkályodvakban és korhadt ágcsonkokban fészkelnek a szürke légykapók (Muscicapa striata), míg a rendkívül buja aljnövényzet a vörösbegy (Erithacus rubecula), továbbá poszáta- és rigófajok fészkeit rejti. Az idős állományok féltett madárritkasága a fekete gólya (Ciconia nigra) és a réti sas (Haliaaetus albicilla). A keményfaligetek és üde lomberdők állatvilága már sok rokon vonást mutat. Ilyen állományban él a Magyarországon csak a Dráva mellett előforduló Helicigona planospira elnevezésű csigafaj. További ritkaság a díszes tarkalepke (Euphydryas maturna) és az Aesalus scarabaeoides nevű szarvasbogárfaj. A fokozottan védett réti sas (Haliaetus albicilla), fekete gólya (Ciconia nigra) és barna kánya (Milvus migrans) mellett jellemző madárfaj a darázsölyv (Pernis apivorus), a fekete harkály (Dryocopus martius) és a közép tarkaharkály (Dendrocopos medius). A zavartalan erdőkben él a borz (Meles meles) és a vadmacska (Felis sylvestris). A Nemzeti Park Drávától távolabb eső mocsárrétjei és üde kaszálói jellegzetes állatvilág élőhelyei. E rétek legértékesebb rovarjai közé tartozik a vérfű boglárka (Maculinea teleius) és a havasi tűzlepke (Palaeochrysophanus hippothoe).
A mocsárrétek mély, az év nagyobb részében vízállásos foltjait kedvelik a területen átvonuló vízi- és partimadarak. A böjti réce (Anas querquedula) és a réti cankó (Tringa glareola) rendszeresen megfigyelhető vonulása során, a bíbic (Vanellus vanellus) és sárszalonka (Gallinago gallinago) itt is fészkel. Kiemelkedő madártani érték a haris (Crex crex), mely jelenlétét többnyire csak nyári éjjeleken hallatott „harsogó” hangja árulja el. A rétek, mint táplálkozóhelyek különösen fontosak a térség fehér gólyái (Ciconia ciconia) számára. A folyó menti, tiszta vízű holtágakban helyenként előfordul a kecskerák (Astacus leptodactylus), illetve jellemző a kockás sikló (Natrix tessalata). A vízinövényzettel borított holtágak és mocsarak a vízimadarak és a nádi énekesek (Acrocephalus spp.) fészkelőhelyei. Nagyobb kiterjedésű rekettyefüzes nádasok a bakcsó (Nycticorax nycticorax) és vörös gém (Ardea purpurea) fészektelepét rejtik. A mélyebb vízű holtágakban néhány pár cigányréce (Aythya nyroca) is megtelepszik. A holtágakat kísérő idős fák odvaiban denevérek ütnek tanyát, e helyeken él a ritka tavi denevér (Myotis dasycneme). Szinte minden jelentősebb holtágnál megtalálható a vidra (Lutra lutra). A Nemzeti Park Darány és Istvándi határában található homokterületein rendkívül érdekes állatvilág él. A rovarok közül a gyors mozgású homokfutrinkákat (Cicindela spp.), a hangyalesőt (Myrmeleon bore), illetve a védett borókacincért (Semanotus russicus) és sisakos sáskát (Acrida hungarica) célszerű kiemelni. Itt gyakori az ásóbéka (Pelobates fuscus) és rendszeresen látni zöld gyíkot (Lacerta viridis) is. A talajon a ritka erdei pacsirta (Lullula arborea) és az éjszakai életmódot folytató lappantyú (Caprimulgus europaeus) fészkel.
A nyír-elegyes borókásokban él a védett fehér púposszövő (Leucodonta bicoloria), mely csak éjjel repül. A homokbuckáktól nemritkán néhány méternyi távolságban kezdődő láperdő a mocsári béka (Rana arvalis) tipikus élőhelye. A magas vízállás következtében kialakult „lábas-égerek” a vízimadarak számára jelentenek kiváló fészkelőhelyet. A pangó vízben álló, korhadó és odvasodó állományokban fészkel az örvös légykapó (Ficedula albicollis). A láperdő öreg tölgyén fekete gólya (Ciconia nigra) építi kocsikeréknyi méretű fészkét. A vízborítás miatt is zavartalan erdők a tavaszi-nyári időszakban a gímszarvas (Cervus elaphus) kedvelt szaporodó- és pihenőhelyei. Kora tavasszal már megfigyelhetők a láptavak zsombékjain napozó, szinte még dermedt mocsári teknősök (Emys orbicularis).
A zsombékoló sások kiváló fészkelőhelyek, elsősorban a tőkés réce (Anas platyrhynchos), a vízityúk (Gallinula chloropus), illetve a fokozottan védett cigányréce (Aythya nyroca) számára. A láptavakban réti csík (Misgurnus fossilis) él, e hal bélrendszere segítségével a légköri oxigén felvételére is képes. A békák többsége és a gőték csak peterakáskor keresik fel a vizeket, viszont itt éli le élete nagy részét a vöröhasú unka (Bombina bombina) és a kecskebéka (Rana esculenta). Az év bármely hónapjában megfigyelhető a szürke gém (Ardea cinerea). A területen fészkelő fekete gólyákhoz (Ciconia nigra) nyárvégeken átvonulók is csatlakoznak, így kisebb csapatok is előfordulnak. A rovarok, halak és kétéltűek rendszeres vámszedője a vidra (Lutra lutra). A Duna-Dráva Nemzeti Park nagyobb része szabadon látogatható, a fokozottan védett területek csak engedéllyel!
Csokonyavisontai Fáslegelő Természetvédelmi Terület
1977-ben védetté nyilvánították a község határában található Bikács és Hosszúnyíres elevezésű terület mintegy 450 hektár kiterjedésű fáslegelőjét. A Természetvédelmi Terület kialakítását a természeti értékek megóvása mellett egy lassan feledésbe merülő gazdálkodási mód megőrzése és bemutatása is indokolta. A legelőerdő-gazdálkodás kialakulása a múlt évszázadok pásztorkodó emberének köszönhető. A fáslegelőket irtással alakították ki, ekkor magányos fákat és facsoportokat állva hagytak. A mozaikos, fákkal és facsoportokkal tarkított terület fái a bőséges termés mellett bizonyos fokú védelmet is nyújtottak az időjárás viszontagságaival szemben. A legelőterületeket rendszeresen tisztították, megelőzendő azok beerdősülését, elcserjésedését. A nagy kiterjedésű legelőerdőkben sertéskondákat makkoltattak, méneseket és gulyákat legeltettek. A csokonyavisontai fáslegelő fajgazdag, természetszerű növényzete 10 ritka, védett növényfajt rejt. A napjainkban is legeltetett, magasabb térszínen található legelőerdőben idős tölgyekben (Quercus robur), mezei juharokban (Acer campestre) és vadkörte (Pyrus pyraster) fákban gyönyörködhet a látogató. Augusztus-szeptemberben az óriási tömegben virágzó őszi kikerics (Colchicum autumnale) színezi lilára a gyepeket. A botanikai értékek közül kiemelésre méltó a kora tavasszal virágzó kárpáti sáfrány (Crocus heuffelianus), a mélyebb, vízállásos foltokat kedvelő mocsári kosbor (Orchis palustris) és hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata), illetve a legeltetett gyepben nyárvégen nyíló őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis). Az évszázados fákban fejlődik többek között a védett nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) és a szarvasbogár (Lucanus cervus) álcája. A különböző méretű odvakban és repedésekben denevérek ütnek nyári tanyát. Időnként még hallani a megritkult zöld küllő (Picus viridis) kiáltozását, nála sokkal gyakoribb az odúfészkelő seregély (Sturnus vulgaris). A beerdősülő területek az erdei madárfajoknak jelentenek kiváló fészkelőhelyet. Itt olyan ritkaságok is megtelepednek, mint a barna kánya (Milvus migrans) és a legidősebb tölgyeken fészkelő fekete gólya (Ciconia nigra). A vízállások tavaszonként békák kedvelt szaporodóhelyei. A vadban gazdag területen gímszarvas (Cervus elaphus), dám (Dama dama), őz (Capreolus capreolus), vaddisznó (Sus scrofa), illetve a ritka vadmacska (Felis sylvestris) egyaránt előfordul. A védett terület szabadon látogatható!
Babócsai Basa-kert Természetvédelmi Terület
A Babócsa község határában található, 13 ha kiterjedésű területet 1977-ben helyezték védelem alá. A Basa-kert védelmét növénytani és kultúrtörténeti értékek egyaránt indokolják. A napjainkban gyümölcsös és kaszáló képét mutató Basa-kert helyén az eredeti vegetáció tölgy-kőris-szil ligeterdő lehetett, melyet már évszázadokkal ezelőtt kiírtottak. E terület – a közeli várhegyhez hasonlóan – kiemelkedett a mocsaras tájból és a környék egyik jelentős szárazulata lehetett. A közelmúltban végzett ásatások több korszak emlékeit tárták fel, s igazolták egy valamikori településközpont létét. A régészeti emlékek között egyaránt megtaláljuk a román kori és a gótikus templom, a korai lakóvermek, településmaradványok, illetve a török kori gőzfürdő és palota eltemetett romjait. A területet szabályos rajzolatú sáncrendszer határolja, mely a valamikori földvár alkotóelemének tekinthető. Az itt tömeges nárcisz (Narcissus angustifolius és N. poeticus) megjelenése a monda szerint a török időkhöz köthető: a terület basája telepíttette háremhölgyei számára a növényt a kertbe, mely azóta örvendetes módon elszaporodott. Az április-májusi virágzás felejthetetlen látványt nyújt, a milliónyi nárciszvirág fehérbe öltözteti a kaszálórétet. A gyepet a virágzást követően kaszálják, ugyanis e gazdálkodási mód elengedhetetlen a nárcisz megőrzéséhez. A néhány éve megrendezésre kerülő Nárcisz-Napok során megcsodálható e különleges természeti látványosság, illetve a kulturális programok révén Babócsa múltjával, a térségben élő kézművesek alkotásaival is megismerkedhetünk. A védett terület szabadon látogatható!
Helyi jelentőségű védett természeti értékek
Babócsa-Várdomb és környéke; Barcs-Középrigóci kastélypark; Barcs-somogytarnócai öreg tölgy; Bolhó-öreg tölgyek; Hedrehely-Lad-gyöngyöspusztai fasor; Kálmáncsa-fáslegelő; Lad-parkerdő; Péterhida-fáslegelő; Tótújfalu-öreg tölgy.
