Somogyvámos
Az aranylón ringó gabonatáblák közül négyszögből nyolcszögletűvé formálódó templomtorony emelkedik ki, immár nyolc évszázada ellenállva a szeszélyes időjárásnak. A Puszta-torony ma is álló nyugati fala, szentélyének maradványa és felhők felé nyújtózkodó tornya láttán elképzelhetjük a XII. században felépült templom egészét. A lágy ívelésű lankákon dús rétek és ösvényekkel szabdalt kisebb erdők váltják egymást: ez a környezet ejtette rabul a falu közelében megtelepedett Krisna-hívőket a kilencvenes évek elején. Itt avatták fel 1996-ban az ország első védikus templomát, itt építették fel a hindu hagyományok szerint élő krisnások falujukat, amellyel azóta sok-sok érdeklődőt vonzanak. E vidéken manapság egyaránt megszokott az ökörfogat és a földeken dolgozó, színes száriba öltözött lányok látványa.
Somogyvámos történelme a régi időkbe nyúlik vissza: a Táncsics utcában például avar temető nyomaira bukkantak az 1940-es években, amikor az építkezések során csontokat, cserépedényeket, lószerszámot találtak. A temető régészeti feltárására csak később, 1974-ben került sor, de akkor már csupán apróbb tárgyak kerültek elő. Valamivel korábban, 1968-ban végezték a falu közelében lévő Ihász-dűlőben álló középkori templomrom régészeti feltárását, majd jelentős ráfordítással védték meg az utókornak.
A középkorban a mai Somogyvámos határában egy Csopak nevű falu feküdt, amely 1237-ben részben a szentmártoni apátság birtoka volt – erről már írásos emlékek is fennmaradtak. A hódoltság alatt azonban teljesen elpusztult az a település, majd lassan a neve is feledésbe merült. A közelében azonban akkor már állt Vámos falu, ahol most a román stílusú templom romjait találjuk. Az 1575-ös adólajstrom Vámosfalva néven jegyezte fel az utókornak hat portával. A XVI. század végén Nagy István, azt követően pedig a Gyulaffy család lett a földbirtokos. Az 1715-ös összeírás 11 háztartást tartalmaz, ez idő tájt Jankovich István, majd a Niczky család birtokolta. A falu 1856-ban került Kund Vincze tulajdonába, s az ő leszármazottaié maradt még a huszadik században is. Két emlékezetes és szomorú dátumot véstek fel a krónikaírók: 1867-ben teljesen, 1901-ben pedig háromnegyed részben leégett a település. Az újrakezdésben megedződtek a mai somogyvámosiak szorgos ősei. A Kund család birtokán 1906-tól egy bérlő, özv. Lővensohn Ernőné gazdálkodott, s nem is akárhogyan. A gazdaságot a kor színvonalának megfelelő legmodernebb eszközökkel szerelte fel: gőzcséplővel, benzines szántógéppel és gőzmalommal dolgoztak. A birtoknak gazdag állatállománya, valamint tenyésztésre is berendezett halastava volt.
A községhez tartozó Gilye területén a XV. században a Töli család bírta a földeket, ám idővel az is a Jankovichokhoz került. Már a tatárjárás előtt is fennállott Remetepuszta, amely előbb apátsági, azt követően királyi birtok volt, majd később földesura lett Guary Gábor és Póka Miklós. Csak jóval később, a XIX. században épült fel Vincze-major.
Századunk elején Somogyvámoson is megalakultak a különböző társadalmi szerveződések: a tűzoltó- és levente egyesület, az iparos és a polgári kör, a gazdakör és a Hangya-szövetkezet. Két felekezeti iskolában – római katolikus és evangélikus – tanítottak. Az első világháborúba 108 somogyvámosi férfi vonult be, közülük huszonkilencen soha nem tértek vissza, 18 hadiözvegy és öt árva maradt utánuk. A hősi halottak nevét – akárcsak a második világháború áldozataiét emlékmű őrzi a római katolikus és az evangélikus templom közötti téren. A század első felében lezajlott Nagyatádi-féle földreform során számos szegényparaszt jutott végre földhöz, összesen 295 kh szántóföldet és 15 kh házhelyet osztottak ki. A következő alkalommal pedig, a második világháborút követően 1086 kh szántóföldet és 15 kh házhelyet osztottak szét az igénylő 156 család között. Az első téesz-csoport 1948-ban alakult meg 24 család részvételével Törekvés néven, 250 kh területen. A gazdasági felszerelést egy-két eke, egy kocsi jelentette egy pár lóval. 1959-ben megalakult egy nagyobb termelőszövetkezet, melynek a földállománya már 2526 kh volt, és 221 helybélit tömörített. 1969-től a három egymáshoz közeli település – Somogyvámos, Somogyvár és Pamuk – szövetkezete összeolvadt Dózsa néven.
Jelentős fejlődésnek indult a település 1945 után, melynek során utakat, járdát építettek, 1955-ben félmilliós költséggel elkészült az új iskola, 1961-re kiépült a villamoshálózat, 1968-ban vezetékes ivóvízhez jutott a falu. 1953-ig előbb a somogyvári jegyzőséghez tartozott Somogyvámos, majd létrejött az önálló tanács. 1969 júliusától azonban újból a szomszédos nagyobb település tanácsához csatolták.
A kilencvenes évek elején a település önkormányzata elfogadta a Krisna-hívők letelepedési kérelmét, s lehetőséget adott arra, hogy elfoglalják a község határában elterülő szelíd-lankás földbirtokot. A kezdetben ötven fős közösség 1993-ban biogazdálkodásba kezdett, s azóta teljes önellátásra rendezkedtek be. Vegyszermentesen termesztik a gabonát, a zöldséget és a fűszernövényeket. Jelentős szarvasmarha-tenyésztést folytatnak, ám az állatokat nem a húsukért, hanem munkaerejükért és tejükért tartják. A faluban nem okozott feszültséget az új vallás megjelenése, az itteni római katolikus és evangélikus közösség elfogadja a hitbéli másságot, amely a jellegzetes viseletben, életmódban is testet ölt. A faluba és a Krisna-völgyként ismert birtokra 1998-ban 15 ezer érdeklődő látogatott el. Az újonnan megtelepedőknek köszönhetően olyan művészeti ágak is meghonosodtak, mint a szobrászat, a gyertyaöntés, a fazekasság, az ötvösség, de Somogyvámos saját látványossággal is szolgál, melyet Hanzel László fafaragó és tojáspatkoló munkája tesz lehetővé. A népi motívumokat őrző munkákat készítőjük lakásán lehet megtekinteni. Az eredeti vámosi vallási hagyományok közül jelentős a templom védőszentje, a Szent Imre herceg nevéhez fűződő búcsú, melyet rendszeresen megtartanak november első vasárnapján.
(Forrás: Pogány völgye, 1999. Szerző: Izményi Éva)
