Nagyberény

 

Településtörténet

A település neve először a Szent László által a veszprémi püspöknek kiállított megerősítő levelében fordul elő. Ma már ismert az is, hogy Szent István Koppány leverése után besenyőkkel rokon, harcos berény törzseket telepített birtokhatárainak védelmére, s eszerint már 998-ban létezett a település. Az újabbkori építkezések során még régebbi leletek is előkerültek, a használati eszközök és a csontvázak avar és késő római kori jelenlétre is utalnak. A község délkeleti részén két földvár maradványaira bukkantak, az úgynevezett Zsidódombon és Kerekhegyen, ez utóbbi a kiterjedt segesdi királynéi birtokhoz tartozott. Nagyberénynek már 1232-ben Szent György tiszteletére emelt egyháza volt, ahová 1400-ban Bonifác pápa három esztendőre száznapos búcsút engedélyezett. A tatárjárás után fejlett szőlőművelési tapasztalattal rendelkező vendégtelepesek jöttek ide, a berényi borok távoli vidékekre is eljutottak: a veszprémi püspök például Budán is mérette a Somogyból származó tizedborait. Fontos bevételt jelentettek a XIII. század végén a berényi boradók. Jelentős birtokkal rendelkeztek  a János lovagok, valamint a királyné kulcsárai és pincemesterei. A berényi szőlőtermő uradalom jól megközelíthető helyen feküdt. Zsigmond király 1404-ben hetivásár tartására adott engedélyt a településnek, amely e korban már mezővárosi jelleget öltött. Később a hospesek egy része - a jobb szőlőművelési feltételek reményében - Szegedre vándorolt.

A török megszállás idején Nagyberény a simontornyai szandzsákhoz tartozott, a községben török őrség állomásozott. Az 1571-72-es török kincstári adólajstromban még 32 adózó házzal szerepelt, később azonban csökkent  lakossága. A Dzindzsa elnevezésű terület, amely fennmaradt a köztudatban is, a török huzamosabb ittlétére utal, akárcsak a Kisberényhez közel eső mai Karahoma dülő is.

1715-ben mindössze 11 háztartást írtak össze. A hódoltság idején alapított nagyberényi református egyház a somogyi seniorátushoz tartozott, de a vallás üldözése során a templomot lebontatták. A református egyház 1801-ben alakult újjá, a török időkben tönkrement katolikus templomot pedig 1769-ben építették fel. A XVIII. század végére 1084 lett lakóinak száma, s ezzel ismét a nagyobb települések közé tartozott. A község legelői és erdői különösen alkalmasak voltak az állattartásra, a veszprémi püspökség és a káptalan birtokain az 1800-as évek elején hatalmas birkanyájakkal árasztották el a legelőket, kiszorítva onnan a jobbágyok juhait. Az esetből hosszadalmas per lett, amely csak 1844-ben zárult le. A jobbágyfelszabadítás idején 41 zsellér kapott telket, de továbbra is sokan maradtak föld nélkül. 1890-ben már csaknem 1400 lakója volt a falunak, kilenc évvel később megépült a Szent Keresztről elnevezett irgalmas nővérek kolostora és leányiskolája, majd újjáépítették a katolikus parókiát is, amely egy korábbi tűzvész martaléka lett. A huszadik század első békés éveiben folyamatosan gyarapodott a település, az első világháború idején elkerülte a lélekszám az 1600 főt. A harcokban 185 nagyberényi férfi vett részt, közülük 37-en estek el.

1922-ben egy budapesti mérnök kezdett a településen kutatófúrást, amely során 35 cm vastag külfejtésre alkalmas szenet talált, a feltárás azonban nem folytatódott.

A Nagyatádi-féle földreform során 194 kh mezőgazdasági ingatlant és 11 kh házhelyet osztottak ki. Ezt követően 36 új ház épült, továbbá községháza és körjegyzői lakás. A lakosság részt vett a középületek építésében, 1927-re elkészült a tűzoltószertár, s 25 fős önkéntes tűzoltócsapat szerveződött. Az évtized végén már működött a közvágóhíd és a pálinkafőző. A huszadik század első fele ezen a településen is a tevékeny szerveződésének ideje volt, közel három évtizedig működött a hitelszövetkezet, majd a Hangya szövetkezet. A lövészegyletet követően verbuválódott a vadásztársaság, 1934-ben pedig a helyi iparosok és kereskedők alkottak egyletet.

1944-ben 31 zsidó vallású magyar állampolgárt deportáltak Nagyerényből, a háború után az életben maradottak sem tértek vissza a községbe. Házaikat 1945 után államosították, majd eladták.  A második világháború befejezése után felosztották az egyházi birtokot: a 276 földigénylő közül 117-en jutottak földhöz, házhelyhez. Ekkor alakult ki a nagyberényi pusztából az új falurész.

1949-ben államosították az 1735 óta működő katolikus elemi népiskolát, az apácák elemi iskoláját és a református iskolát. 1950-ben pedig létrejött a községi tanács.

Forrás: Somogy Megye Kézikönyve 1998. Szerző: Bolevácz József, Izményi Éva