Miklósi

 

Településtörténet

A település első okleveles említése 1332-37-re tehető, a XIV. század végén Kárával együtt a Karai család birtokában volt. Később a lakosság növekedésével két település jött létre, 1436-ban már Alsó-Miklósi és Felső-Miklósi néven is szerepelt. Az utóbbi települést Garai László nádor  Osztopáni Pálnak adományozta, melyet 1456-ban V. László király is megerősített. A következő évtizedekben a Perneszi család is birtokossá vált, s tulajdonát két évszázadon át megtartotta. A falu határában levő Perneszipuszta a középkorban mezőváros, sőt egyházas hely volt.  A mai Miklósi község elődje a határbeli Ráctemető-dűlőben volt, s a török megszállás alatt elpusztult. A hódoltság után  a földesúr először magyar és tót telepeseket hívott adókedvezményt ígérve. Az 1700-as évek első felében német telepesek érkeztek Mainzból és Pfalzból, 1736-ra pedig már Tolna megyéből is jöttek áttelepülők. 1776-tól több középbirtokos osztozott a vidéken, számottevő nagybirtok itt nem is alakult ki.

1849-ben a községnek 677 német lakosa volt. A jobbágyfelszabadítás után több jobbágy- és zsellértelket osztottak ki, a megalakult közbirtokosság 66 hold legelőt használhatott. Századunk első évtizedére nyolcszáz fölé emelkedett a lélekszám annak ellenére, hogy 86-an kértek kivándorlási útlevelet. A viszonylag zárt településen élőket mély vallásosság jellemezte,  megtartották a szülőhazából hozott népszokásokat és játékokat: például a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó bibliatörténeteket.

Az első világháború hadszínterein 150 miklósi férfi harcolt, a 29 elesettnek a 20-as években állítottak emlékművet.

A község közigazgatásilag a törökkoppányi körjegyzőséghez tartozott. A XX. század első éveiben itt is megindult az egyletek, egyesületek szerveződése: önsegélyző egyesület, olvasókör alakult. Az 1930-as népszámlálás során a község lakossága magyarnak vallotta magát, s később sem hangoztatták a németséghez csatlakozást. A második világháború vége felé, 1945. január 21-én   a szovjetek mégis összegyűjtöttek 13 embert malenkij robotra. Az elhurcoltak két évet dolgoztak embertelen körülmények között a szovjet lágerekben. Hazatérve sokukra várt a kitelepítési parancs, a községet 45 családnak kellett elhagyni. A kitelepítettek házaiba a felvidéki  Naszvadról és Peredről érkező magyarokat helyezték el.

Az 1945-ös földigénylések során a 95 kérelmezőből csak kilenc család kaphatott összesen 18 kh mezőgazdasági ingatlant.

1950-ben alakult meg a községi tanács, két év múlva pedig  a Vörös Csillag termelőszövetkezeti csoport, amelyet a lakosság nem fogadott el. A botrányosnak számító ellenkezés  következményeként hat embert 2-10 évig terjedő szabadságvesztésre ítéltek. A téesz azonban 1956-ban sem szűnt meg, így 1960-ban csak be kellett léptetni a korábban kívül maradókat.

Forrás: Somogy Megye Kézikönyve 1998. Szerző: Bolevácz József, Izményi Éva