Lengyeltóti

 

Természeti környezet
A Balaton déli partját ölelő dombság a Gamási hát legdélibb hajlatain a szőlők, gyümölcsösök, lombos erdők ölelésében fekszik Lengyeltóti. Ha a település lélegzetét színekben akarnánk megfogalmazni – a legüdébb, legtisztább zöld jutna eszünkbe. Ha értéknek fogadjuk el az egészséges, jó levegőt, akkor ez a város a leggazdagabbak közül való.
Természetes takaróként lombos erdők, bükk, kevés tölgy, akác, ezüsthársas zonális ligetek, ültetett fenyősávok, vadon terebélyesedő bodza, kökény és galagonya bokrok tarkítják a tájat. A horhosok kevésbé napfényes oldalain az örökzöld repkények, borostyánok és páfrányok élnek, odébb iszalagok furcsa szövevénye nyújt védelmet, jótékonyan rejtő beállót az őzeknek. Az erdőszéleket övező lágyszárúak közt díszeleg a festőpipitér, a magas hölgymák, a bíboros kosbor, a sugaras zsoltina, az árvalevelű len és kisebb nagyobb foltokban a csalán.

Történelem
A Nagyberek Lengyeltótinál éri el a Gamási hát vonulatát. Az Észak-Itáliából visszavonuló magyar seregek 900 júliusában a Nagyberek megkerülésével, Lengyeltótin áthaladva foglalták el a Balaton déli partját, majd egész Pannóniát. A feltárt honfoglalás korabeli sírok már letelepült, földműves életmódot folytató avar-szláv őslakosságra engednek következtetni, akik ismerték a szőlőművelést. Mivel a település a Nagybereket megkerülő régi római út nyomvonalában helyezkedett el, ezért feltételezhető, hogy Lengyeltóti már a római időkben is lakott volt. Az első írásos említés azonban a XII. századból való, amikor Villa-Tout néven jelölték. Az első ismert lakók a királyi birtok őrzésére letelepített szláv katonák voltak, s Lengyeltóti neve is a „TÓT” népnévből eredhet. Később, miután a Lengyel család birtokává lett a környék, a település neve összeforrt a Lengyel névvel. Dr. Tóth Sándor, lengyeltóti fogorvos – aki a település helytörténetét kutatta – nagy monográfiájában megrajzolta a birtokos családok kapcsolódását. Tőle tudhatjuk például, hogy Lengyel László, aki Tótiban élt, az 1505. évi rákosi országgyűlésen Somogyvármegyét képviselte küldöttként.  Kétszáz évvel későbbi utóda, Lengyel Miklós Somogy alispáni székét foglalta el, Lengyel Gáspár pedig orgonát, padokat vett a templomnak.  Rangos és gazdag nemzetség volt a legkorábban ismert Pok nemzetség is – tagja Tóthi Móricz, csakúgy, mint a Lengyel családot követő leszármazott, báró Fechtig, majd a Zichyek. A török hódoltság idején, amikor számos somogyi település kihalt, Lengyeltóti nem néptelenedett el. 1660-ban a szigligeti várhoz tartozott, ahol még mindig a szláv lakosság volt a jelentős. A németség betelepítése csak későbbre, a XIX. századra tehető, amikor fejlődése is erőteljesen megindult. E vidék vadat és halat mindig bőven adott a lakosságnak, lombos erdei egyaránt jelentettek védelmet, építőanyagot és tüzelőt, völgyei pedig élelemmel szolgáltak: a berek gazdag halban és vadkacsában. Az itt élők könnyen bejárták a környéket, egy rönkből faragott bödönhajóikkal behajózhatták az egész dél-balatoni mocsaras vidéket.

A 19. század közepén a jó adottságú Lengyeltóti környéki földeken Fechtig báró működtetett neves gazdaságot: tízezres juhászata, arab ménese használta a bőséges legelőket. 1860-ban a Zichy család vette meg a birtokot, melyen azután később áthaladt az épülő vasútvonal. A Zichy családnak köszönhető a templom megnagyobbítása, a plébánia építése, az orgona és a harang. 1890-ben avatták fel az irgalmas nővérek zárdáját, melyben óvoda és leányiskola is helyet kapott, a Zichyekre, mint bőkezű, gondos földesurakra emlékeznek vissza a helybéliek. A század végén a lakosság száma meghaladta a 3 és félezret.
Lengyeltótiba 1896. július 15-én ért el az első vonat. Az állomás a település központjától távol épült fel, a kettő közötti összeköttetést az 1926-ban meginduló helyi járatú autóbusz-közlekedés oldotta meg. Ebben az időben már volt Tótiban közvilágítás, és a megyeszékhellyel is kiépült a távbeszélő kapcsolat. A XIX. századtól Lengyeltóti már a dél-balatoni vidék települési központja, egészen 1950-ig járási székhely volt: négy nagy és huszonkét kisebb település tartozott hozzá. Közintézményei között megtalálhattuk a főszolgabírói hivatalt, a járásbíróságot, a telekkönyvi hivatalt, a közjegyzőséget, az adóhivatalt, a csendőrséget, a posta- és távíróhivatalt. Szép számban dolgoztak orvosok, ügyvédek, gyógyszerészek, és jelentős teret nyertek a társadalmi egyesülések: a kaszinó, az iparoskör, a lövészegylet és a tűzoltóegylet. Élénk társadalmi élet jellemezte a századelőt, nyáron különösen megélénkült a mesterséges tó, a Kék-tó környéke, amely a lengyeltótiak korzójaként szolgált.

A második világháború az elhurcolt zsidó lakosság és a harctérre vitt férfiak révén érintette az embereket, ostromot azonban nem kellett elszenvedniük, mert Tótit elkerülte a front. Az 1950-es években kialakult tanácsrendszer elvette a településtől a központi szerepet, amikor Fonyódot tette közigazgatási centrummá. Lengyeltóti hol a fonyódi járáshoz, hol a Marcali járáshoz tartozott, nagyközségként sorolták Boglárlelle város vonzáskörzetébe is, míg végül a rendszerváltással 1989-ben visszakapta önállóságát. Lengyeltóti 1992-ben kapott városi rangot. A 90-es évek második felére kitisztultak a viszonyok, a települések megfogalmazták valós érdekeiket, és önkéntes társulásokat hoztak létre.

(Forrás: Pogány völgye, 1999. Szerző: Németh Márta)