Gyugy

 

Településtörténet

Gyugy a megye északi részén, a Balatontól 10 kilométerre fekszik. A legközelebbi város Lengyeltóti.

Makkot termő tölgyesek és illatos virágú akácerdők övezik keletről Gyugyot, a dimbes-dombos, völgyekkel tagolt külső-somogyi tájon fekvő kis települést. Ezen a vidéken gyakori fafajta a nemes dió, melynek régies elnevezése a település névadója – gyugy = dió –  s a termő dióág mai címerének meghatározó eleme. Az erdők a vadászok kedvelt helye, ahol nemes vadak is puskavégre akadnak: három vadásztársaság őrködik a vadállomány egyensúlyának megtartásán. Gyugy nyugati részén jó talajadottságú szántóföldek terülnek el, a közepesen kötött talaj a gabonának és a napraforgónak kedvez. Hagyományos keresetkiegészítés a  gyümölcsteresztés, a gazdák különösen a szőlőtermesztéshez értenek. Itt folyik a Balatont tápláló Jamai-patak, s szép természeti környezetben fekszik a magántulajdonú halastó, melyet egy évtizede duzzasztottak.

A község területén 1996-ban egy gazda régi sírokra lelt munka közben, melyekről a megyei múzeum szakemberei megállapították, hogy avar temetkezési hely volt. A település a tatárjárás előtti időkben a Bő nemzetségbeli Izsép ­tulajdonában volt, mostani címerében is megtalálható az arany medve, Izsép egykori címerállata. 1322-ben a Dorozsma, a Harapkói és a Garai családok őseinek volt itt közös szőlőbirtoka, majd 1379-1536 között az óbudai apácák tulajdonában volt a terület. 1408-ban Gordovai Fancs László kapott birtokot Zsigmond királytól e vidéken, majd négy évtized múltán a Laki Thúz, a Létai és a Szőcsényi családoké lett. Az 1536. évi adólajstrom Gywgh néven említette a falut, s nyolc földesurat sorolt fel mellette. Az 1580-as török kincstári adólajstromban már Nagy-Gyügyként szerepelt, de csak két házból állt. A XVII. században először a Gyulaffy család birtoka lett, 1677-ben pedig Széchenyi György kalocsai érsek nyerte adományul a vidéket. 1701-1703 táján Jankovics Istvánhoz került, s 1715-ben 12 háztartást írtak össze a faluban. 1856-ban a gróf Niczky és a Kacskovics családok tulajdonában találjuk a települést, melyet még a XX. század első felében is ők uraltak. A kastélyt Kacskovics Ignác építtette 1865-ben, falai között értékes, 7000 kötetes könyvtár is volt egykoron.

A község rendezését mindenki szívén viseli, a porták udvarai tavasztól virágba öltöznek, így hát sikerrel neveztek be a „Virágos Magyarországért” országos mozgalomba. Volt olyan év, amikor az önkormányzat háromszázezer forintot költött virágokra, facsemetére, köztéri madáretetőkre. Virágok fonják körül a főtéren felállított hősi emlékművet, s felújították a feszületeket is. A falu építésére-szépítésére civil szervezetet hoztak létre. A megszépült faluban szívesen vásárolnak maguknak házat az osztrák és német állampolgárok is.

A település lakói katolikusok, híresek a búcsúik. Árpád-kori templomuk műemlék, környékének 4 hektáros területén pihenést, kikapcsolódást szolgáló parkerdő formálódott.

(Forrás: Pogány völgye, 1999. Szerző: Izményi Éva)