Ujkéry Csaba: Drága Janka
A langyos őszi napsütésben, a szélfuvallatokra halkan peregtek a sárguló levelek. Amint letört egy, hullámzó tavon veszteglő csónakként himbálózott az áramlatba és hullott alá, a színes avarra. Kéklett a kökény, s némely szemek már hamvasodtak. Ökörnyál akadt bokra hegyére, s úszott fenn, mint hadigálya méltóságos zászlaja. A szilvafán, még pár gyümölcs dacolt az idővel, hogy majd megráncosodva vacogják a tél fagyát. Nem különben az almák a magasban, ahova már nem ért a kéz, hogy leszakítsa.
A rózsafák, hamarosan földbe hajtják fejeiket, feledve a nyár virágait, a pompázatos színeket és a semmihez nem hasonlítható illatokat. Oda a dicsőség. Felváltja a gyökér mély álom, s ha el jő a kikelet újra bonthassák rügyeiket, díszei legyenek a kertnek.
S vajon úgy lesz e… - gondolkodott el Janka, ölébe ejtve a könyvet, amit idáig maga előtt tartott, mintha olvasna. Maga se tudta, hogy csak nézi a sorokat, s gondolatai messze járnak.
Az ágyások között kanyargó út rendbe tartva, a fehérre meszelt, egymás élére állított kövek ölelték a gruppokat. Kislány kora óta ide vonult vissza, a nagy juhar alá, ha valami bánat érte. S lám, a szokások megmaradnak, hiába szállnak el az évek, ha van hely, ahová az emlékek kötődnek.
Istenem, milyen világot élünk – csóválta meg fejét, és visszaigazította az elszabadult hajtincset, a kontyát tartó csont fésű mögé. Nem láthatta, amint a napsugár megcsillant apróköves, arany gyűrűje szélén, csak a koppanást hallotta, hogy a csonthoz ért. Keze hasára csúszott, az enyhe domborulatra. Belsejét melegség járta át.
- Miért is van háború… Anti, ugye visszajössz hozzánk – suttogta. Babonásan ismételgette ezeket a szavakat, azóta, hogy a Nagyállomáson arcuk utoljára összeért. Akkor még nyár volt. Pompájukba voltak a rózsafák, fehér és piros virágaik kelyhét méhek döngték körül.
Rövid volt a szabadság. Hosszú az út Galíciából hazáig, a Kaposvár feliratú állomásig. De aztán, feledtek mindent, s nem akartak tudomást venni, a repülő időről. Hisz, alig házasodtak össze, s a hadnagynak, magára kellett öltenie a kardját, s masírozni a 44 – esekkel a messzi Lengyelországba. Janka az óta délelőttönként kint állt a kapuban és leste a postást, hoz –e hírt, legalább a szomszédba.
A könyv hátuljára lapozott, és kivette a százszor, vagy többször elolvasott levelet. Kívűről tudta, de mégis újra és újra olvasta, hogy legalább lássa a sorokat. A keze írását, mert csak az maradt, s az ovális fénykép, amit medalionjában hordott.
„Drága Janka! Tudatom, hogy sorsom csak akkor lenne jobb, ha melletted lehetnék…”
Hazugság, csak azért írja, - gondolta Janka – mert kímélni akar. Robbannak körötte a srapnerek, jajgatnak és halnak az emberek, és ő nem tud segíteni. Magán sem, csak várja, megéri e a holnapot. Tudja ő, nem kell álltatni… Istenem miért tűröd ezt, hogy emberek ily értelmetlenül haljanak…
Felállt. Összecsapta a könyvet, és megindult a ház felé. Nyakában függött, hosszú láncon órája, fedelét felpattantotta, és rémülten látta 10 elmúlt. A postás elébb szokott hozzájuk érni. Elmulasztotta…
Szaladt, lobogott utána hosszú ruhája, s nem vette észre, hogy a hulló levelek horgas végeikkel belekapaszkodnak hajába. Csak homlokán érezte, mint nedves pókháló, rátapadt valami. Egy mozdulattal letörölte, s a könyvet, ami Voltér és Griseldis történetét mesélte el, hóna alá szorította, hogy el ne veszítse. Ezzel kelt és feküdt, mint az ő szerelmük meséje. Amikor szerezték, már tudhatták, hogy évszázadok multán is lesznek eléghetetlen érzelmek.
A ciprusok lombjai behajoltak az útra, és könnyedén végig simították felhevült arcát. Janka szaladt a zöldre festett kovácsolt vaskapujuk felé. Cipősarkai koppanására felfigyelt a nagy dándog, ami a ház tövében heverészett. Ahová legtovább süt a nap, élvezte a langyos sugarakat. Bobo fejét felemelte, pofája, mint divatos szakáll, álla alá csüngött. Vakkantott egyet, mélyet, torokból, mint ha figyelmeztetni akarná asszonyát, a járda kiálló köveire, amikben könnyen megbotolhat.
A postás, mint újkori fejedelem, kinek jötte életet vagy halált jelent, hátra kanyarította fekete posztó palástját. Ott állt a szomszéd ház előtt, s mélyesztette kezét a feneketlen borjúbőr táskájába.
Janka észre vette, hogy feléje sandít, aztán mond valamit a szemben álló asszonynak, aki szája elé kapja kezét. Elveszi a levelet, sarkon fordul és siet befelé, hulló lombú bokrok takarták alakját.
Rossz hírt kaphatott szegény, - gondolta. – Tán csak nem a fia, a fess ulánus… Maga előtt látta, amint húsvét vasárnak délelőtt, délcegen sétált végig a promenádon, a virágzó juharfák alatt. Csillogott nikkelezett kardhüvelye, amint fekete csizmaszárához ütődött, és zörgő hangot hallatott.
A lány, akibe karolt, vállára hajtotta fejét, és arcán a mosoly réveteg, nagy titok tudója. Szegény Klotild, mit fog most átélni, hogy hiába várja. Nem érzi többé a szíjak érdes bőrszagát, amely a válla alatt vetődött át s csatlakozott a derékhoz, tartva övet, pisztolytáskát. Nincs az a szagos víz, ami férfit különbül illatosítana…
A postás, csoszogó járással indult feléje, mint ha táskájában hordaná a világ összes terhét. A máskor fürge járású ember, egyre lassabban jött, mint ha sosem akarna ide érni.
Alig várta, hogy újra láthassa a kaliagrafált kézírást, a szálkás betűkből rótt mindennél kedvesebb megszólítást: Drága Janka… S akkor érezte, hogy a méhében megmozdul, az Élet. Lassan hullámzott át hasán a lüktetés. Szíve szaporábban vert, és nedves lett tenyere, amint kezét összekulcsolva óvón ráhelyezte.
A postás nem nézett rá, amikor köszönt, valamit hümmögött őszülő bajsza alatt.
Tán ívott ez az ember – gondolta Janka, - hisz nem így szokott. Máskor, arca vidám, szembogara csillogott, miközben egy tisztes bókot is elmondott, és széles mosollyal nyújtotta át, a tábori postát. De most, úgy kotorászott táskájában, mint ha a seholsincset keresné. Aztán, mégis csak kihúzta kezét, és nyújtotta Janka felé a sasos borítékot, amire nyomtatva volt a feladó, s az ő neve, masinával írva.
Ekkor megértett mindent. Elsötétült előtte a világ és a postás, épp, hogy el tudta kapni, és a házba betámogatni…
Ézsiás a kőkeresztre támaszkodva nézte, a mohával benőtt homokkő fedlapot, s tetején a megzöldült karikákat, amiket évtizedek óta nem mozdítottak. Elsuttogott egy imát, a lentiekért, magáért. A békességért, melynek törtszárnyú galambja zivataros felhők közt bukdácsol. A távolban, megszólalt egy lélekharang…
Szerző: Ujkéry Csaba
