Deák Gabriella: Gyermekmesék
A csodatevő pókháló
A település utolsó, apró viskójában egyedül élt a 99 éves Juszti néni, akinek már csak egyetlen építmény volt a szomszédságában, egy istálló. De ki lakta a romos istállót? Az óriási termetű bika, aki takarmányának javát már megette, és semmi érdekes nem történt vele. Unatkozott. Társasága csak akkor akadt, ha száraz szénát dobtak elé, és kapott egy vödör hideg vizet. Magányát még az is fokozta, hogy az örökké csivitelő fecskék is elköltöztek a mennyezet gerendái alól. Egyedül volt, így hát egy ködös, őszi reggelen elhatározta, hogy körülnéz a világban.
Karnyi vastag kötelét könnyedén szakította el, hiszen az már annyira viseltes volt, hogy szinte szétmállott. A falu felé ballagott, és a szabadságtól olyan jókedvre kerekedett, hogy vágtatni kezdett, mint valami versenyparipa. Hatalmas, nehéz patái csak úgy szórták a puha sarat, óriási lyukakat hagyva maguk mögött.
Első dolga az volt, hogy jóllakjon, hiszen már hónapok óta csak száraz szénát és a csutaszáron maradt kukoricaleveleket rágta. Juszti néni ócska bodzakerítéséhez csak hozzáért, és máris a féltve őrzött, kerek és kemény káposzták között garázdálkodott. Még nem lakott jól, ezért betört a faluba is, ahol az őszi földeken maradt céklát és karalábot is megdézsmálta. A hátsó udvar lakói, a kacsák, pulykák, tyúkok és kakasok fülsüketítő lármát csapva menekültek előle. A kisbíró birkái úgy megrémültek a nagytestű jövevénytől, hogy világgá is szaladtak volna, ha gazdájuk észre nem veszi a vágtató, tomboló bikát, és el nem zavarja egy kopott, lyukas, rossz fazékkal.
Hatalmas ribillió támadt a faluban. Aki mozdulni bírt, mind a bika üldözésébe fogott. Meg akarták állítani ostorral, botokkal, kövekkel és hangos üvöltéssel, de sikertelenül próbálkoztak. Az állat ettől még jobban felbőszült, s szarvaival a szénakazlakat öklelte. Az emberek féltek tőle. De mitévők legyenek? Ezt így nem hagyhatják, hiszen ez a féktelen óriás tán még a templomot is lerombolja. Mikor leszállt az este, és végre egy kis nyugalom támadt, falugyűlést hívott össze a bíró. A paplak előtti téren kuporogva, arra az elhatározásra jutottak, hogy itt már csak a csoda segít.
- De ki hisz még a csodákban? - Hát Juszti néni, a maga 99 évével, és ha ő nem segít, akkor a felbőszült bikára nagyon rossz sors vár.
Az éj leple alatt az öregasszony felmászott a templom padlására, ahol sötét, hideg szelek kavarták az ezeréves port, de megtalálta akiket keresett. A pókokat. A nyolclábú nagyhasú állatokkal megbeszélte, hogy reggelre óriás méretű hálót szőnek, amivel másnap befogják a bikát. Mire a nap előkandikált a ködön át, már készen is volt az alig látható, de nagyon erős, csodafonalakból szőtt háló. A templom tornyának ablakából ezt Juszti néni a pókok segítségével kilógatta a fal mellé, a földön pedig a többiek óvatosan lehúzták.
Nagy gonddal, komótosan kifeszítették a csodahálót a templom kerítése és a juhász házának fala közé. Közben még a harmatcseppeket is lerázogatták róla, hogy láthatatlan maradjon, és vártak. Lélegzetvisszafojtva lesben álltak a fák és a kerítés mögött. Már a delet is elharangozta a szomszéd falu tornya, mire feltűnt a tomboló, barna szörnyeteg, megcélozva a juhász kiskertjének káposztáit.
Ahogy a háló felé trappolt, egyszer csak megtorpant, mert az rácsavarodott lábaira és szarvára. Az emberek szájtátva, némán álltak, és csak rövid idő múlva merték megközelíteni. Elsőnek a kisbíró unokája, Jancsika érintette meg a bikát. Az állat jámboran ránézett nagy barna, szomorú szemeivel, és még apró kezeit is megnyalta. A kisfiú szeretettel simogatta az állat szarvait. A felnőttek is lassan feléjük közeledtek.
Elhatározták, hogy nem fogják bántani, hiszen minden családnak volt már a pincéjében elég káposzta télire, és a szárnyasjószágok is visszataláltak a baromfiudvarokba. A szétrombolt kerítéseket meg majd tavaszszal együtt kijavítják. A kisfiú Juszti nénivel együtt, lassan baktatva visszavezette a megszelídült bikát az istállóba.
Este, a csoda megünneplésére, közös szalonnasütést rendeztek. A tűz meleg fénye, és az illatozó, fűszeres forralt bor mellett megfogadták, hogy az év minden napján valami finomsággal kínálják majd az egyedül élő bikát, sőt még az istálló beázó tetejét is befoltozzák. A falu apraja-nagyja jól érezte magát, és a történtek után mindannyian hittek a csodákban.
Szerző: Deák Gabriella
Rajz: Őszi Zoltán
A hegytövi bíró
Hasonlóan a többiekhez, a bíró is szorgalmas és roppant jószívű ember volt, aki akkora bajuszt viselt az orra alatt, hogy a vége a vállát verte, és a szél jókat játszadozott erős szálai között. Büszke is volt rá, mert titkon azt gondolta, csodabajusz, s ennek köszönheti erejét és tekintélyét. A bíró, ha karácsony előtt disznót ölt, mindig kiakasztott egy hatalmas tábla szalonnát a kerítésre. Ebből aztán minden arra járó szegény vándorlegény akkora darabot vághatott, amekkorát egy ültő helyébe képes volt megenni. Az őszi búcsú napján kövérre hizlalt kacsasülttel látta vendégül házában a szegényeket.
Sok-sok évvel ezelőtt a falu és az erdő övezte tisztáson, a hatalmas hegy lábánál karámot építettek, és itt tartották, még a legnagyobb hidegben is, azt a sok birkát, amire olyan büszkék voltak. Egyszer aztán, amikor olyan kemény tél köszöntött rájuk, hogy a száz éves varjak bizony nem élték túl, nagy baj történt a településen. Éhes farkas falka tört be hajnalban a féltve őrzött birkák közé. A korhadt fából épült karám kerítését szétszaggatták, pillanatok alatt öt birkát elraboltak. A falu apraja-nagyja azon törte a fejét, hogy lehetne a vadállatok ellen védekezni. Még a sötét beállta előtt az erős férfiak, a bíró vezetésével, kemény akácfából megjavították a kerítést. A juhászok egész éjszaka, állig felfegyverkezve, izgatottan virrasztottak az akolban. Sajnos ez sem segített. Az éhes ordasok aznap három birkát és két bárányt öltek meg. Harmadnap a fenevadak még ennél is nagyobb pusztítást vittek véghez. Negyedik nap a bíró összehívatta az embereit, hogy mitévők legyenek, de azok bizony egyetlen értelmes ötlettel sem tudtak szolgálni.
Végül a falu legutolsó viskójában lakó, kilencvenkilenc éves Mari néni megjósolta, hogy csak abban az esetben sikerül megfékezni a kiéhezett fenevadakat, ha azon nyomban a bíró erős szálú bajuszából javítják meg a kerítést. Hittek is, nem is a falusiak neki, de más választás nem lévén, gondolták miért ne próbálnák meg.
A jószívű bíró, a birkanyíráshoz használt éles ollóval, saját kezével szálanként nyisszantotta le hosszú bajuszát. Közben ugyan tartott tőle, hogy ékessége nélkül tekintélyét és erejét is elveszti, de muszáj volt ennyit megtennie a bárányokért. Mire a nap lenyugodott, és már erősen fagyott, állt a délceg, bár kissé fura kerítés. Úgy tűnt ez az építmény még egy kisebb termetű menyét ellen sem véd, de aznap este csoda történt. Amikor a farkasok a közelébe értek, hogy szétrombolják és jót lakmározzanak a finom báránypecsenyéből, bizony viszszahőköltek. Mintha villámcsapás érte volna őket! Korgó gyomorral settenkedtek vissza az erdőbe, és azon a télen többé a környéken sem látta őket senki.
A falu polgárai az eset után ugyanolyan szorgalmasan élték mindennapi életüket. Télen a lezúduló havat vigyázták, tavasszal a még apró dinnyéket féltették. Mire a termés beérett, nagy lakomát csaptak az édes gyümölcsből annak tiszteletére, hogy megbecsült bírójuknak újra kinőtt a bajusza, ami még nagyobb, szebb és erősebb lett. Roppant büszkék voltak arra, hogy ez a csodabajusz mentette meg bárányaik életét a vérszomjas fenevadak elől.
Szerző: Deák Gabriella
Rajz: Őszi Zoltán
A rászedett hős
Egy reggel arra ébredt békés álmából, hogy rettenetes fejfájás gyötri. Mivel ilyet azelőtt még soha nem érzett, elhatározta, hogy gyógyíttatja magát. Szomszédjától, a kecses leopárdtól hallotta, hogy egy nagyon távoli erdőben csodadoktor él, aki minden bajra gyógyírt talál. El is indult, oldalán egy nagy tarisznya elemózsiával, ám ekkor még nem gondolta, hogy vándorútja milyen véget ér. Búcsút intve a sivatagnak, nagy sokára egy hűvösebb vidékre érkezett, ahol a fák lombját szellő ringatta, tarka virágok pompáztak a réteken. Letelepedett egy fa alá, hogy falatozzon, s ahogy felnézett, egy furcsa, mozdulatlan, tollas állatot pillantott meg.
- Te ki vagy? - kérdezte tőle. - Még soha nem láttalak.
- Én vagyok az erdők éjszakai őre - felelt rekedt hangon a madár.
- Tán keresel valamit te ismeretlen? - Az oroszlán elmesélte neki, mi járatban van, és a bagoly rögtön jó tanáccsal szolgált.
- Kapaszkodj csak feljebb! Én már sok állatot kikúráltam a fejfájásból, majd segítek rajtad is! - Az oroszlán hitt neki, és amikor már elég magasra ágaskodott, a bagoly vaksi szemét rámeresztette, három hatalmasat pillantott, és huhogott, s közölte vele, hogy:
- Kész! Ezzel a fejfájásodat elmulasztottam! - Az oroszlán elgémberedetten huppant vissza a fa alá, de mintha a fájdalmat most a nyakában és a hátában érezte volna. Csalódottan, de a csodában reménykedve kullogott tovább. Már jó ideje gyalogolt, amikor az öreg tölgyfa törzsén egy másik tarka tollú madár rikoltott rá.
- Tán te vagy az a csodadoktor? - nézett fel.
- Persze! - felelt a harkály. - A fákat is én gyógyítom! - Sörényesünk hitt neki, s a madár rögtön elkezdte a kúrát. Hegyes csőrével akkorákat koppintott az oroszlán hátára és nyakára, hogy csomókban hullott a szőr büszke sörényéből.
- Na! - Ezzel megvolnánk. Remélem érzed a javulást! Minden hátfájást meggyógyít egy jó kis masszázs! - Az oroszlánt itt is nagy csalódás érte. Megtépett ékességével bandukolt tovább. Rövid idő múlva megpihent, hogy éhségét csillapítsa, mert úgy érezte nagyon ég a gyomra.
- Te vagy az a beteg, akiről az imént hallottam? - telepedett mellé egy hosszú lompos farkú, hízelkedő állat.
- Igen, én vagyok. Segíts rajtam kérlek! Már minden tagom sajog, de legfőbbképpen a gyomrom fáj.
- Nem is csodálom! Aki ilyen beteg mint te, annak diétáznia kell! Nem ehetsz három napig semmit. Még a hideg víz is ártalmas lehet. De tudod mit? Majd én segítek rajtad, hogy meg tudd állni a koplalást!
Azzal szó nélkül, nagy mohón felfalta a tarisznya tartalmát. Megnyalintotta szája szélét, és villámgyorsan odébbállt. Barátunk rájött, hogy rettenetesen becsapták. Már éktelenül korgott a gyomra.
- Nini! Mi mocorog ott az avarban? Finom hús illata van! - Óvatosan megközelítette az apró élőlényt, és szélsebesen lecsapott rá hatalmas mancsával, hogy a szájához emelje.
- Húúú! Jaj de fáj! - üvöltött kínjában, és fújogatta tappancsait.
- Örülök, hogy megismertelek! Én a sündisznó vagyok! - mutatkozott be halkan, szemérmesen a tüskék közül kibúvó, hegyes orrú állatka, és befészkelte magát a levelek alá. Hősünk ott kuporgott megtépett sörénnyel, korgó gyomorral, de már csak vérző mancsaiban érezte a mérhetetlen fájdalmat.
- Legalább a szomjúság ne gyötörne! - sóhajtott. Szerencséjére az erdei tisztáson egy patak csordogált halkan. Belecsörtetett a vízbe, hogy sajgó lábait hűsítse, és igyék egy jót. Ám abban a pillanatban valami belekapaszkodott a karmába.
- Jaj, de megijesztettél! - kiáltotta, ahogy kirántotta mancsát a vízből. Egy ollós figura csüngött rajta.
- Ki vagy te?
- A rák vagyok. Ne haragudj rám, rossz a szemem, és a hosszú körmödről azt hittem, hogy hal, és… és… Azt gondolom, le is nyisszantottam az ollómmal.
- Semmi gond! - örvendezett meglepetten az oroszlán. - Hiszen te végre kigyógyítottál mindenféle nyavalyámból. Tudod, először a fejem fájt, aztán a hátam, a gyomrom, legutóbb pedig a lábam. Mintha ez a fájdalom mindig lefelé haladt volna bennem… Te pedig egy körömvágással megszabadítottál mindentől. Köszönöm! - A rák elismerően bólintott, és némán visszahátrált a patakba.
- Még belegondolni is rossz, mi lett volna, ha a lábamban kezdődik és felfelé halad a fájdalom. Mit gondolsz, akkor a szép dús sörényemtől is meg kellett volna szabadulnom? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem hiszem - válaszoltam. - De ezután gyakrabban élesítsd és koptasd körmeidet a sziklákon, így nem nő olyan hosszúra. Bízom abban, hogy keserves vándorutad alatt megjegyezted, nem te vagy a legokosabb és legbátrabb állat. Bár roppant erős vagy, de néha még te is segítségre szorulsz.
Szerző: Deák Gabriella
Rajz: Őszi Zoltán
Az eltűnt boroshordók
Övé volt a falu központjában épült kocsma és fogadó is. Legbüszkébb mégis pincéjére volt, volt, ahol lezárva várta a 24 hordó újbor, hogy búsás haszonnal túladjon rajta, ha a többieknek már elfogyott. A pincét négyzet alakúra építették. Középen az asztalon, homályos falú csorba pohár és tövig égett gyertyacsonk állt. Széket csak azért nem lehetett itt látni, nehogy a vendég kóstolgatás közben soká tudjon maradni. Zsiga a hordóit a következőképpen rendezte el: mind a négy fal mentén 9 hordót helyezett el, hogy ne kelljen minden alkalommal mindet megszámolnia, csak körbejárnia a pincét.
Zsiga ma is, mint minden esős, szeles napon, sámliján ülve, a meleg cserépkályhának dőlve olvasgatta pénzét, mikor megkondult a kocsma öreg kolompja. Bőrig ázott két alak állt az ajtóban. A fiatalabbat Furfangos Ferkónak, az idősebbet Szomjas Szaniszlónak hívták. Borkereskedőként mutatkoztak be, és szállást kértek éjszakára. Megkérték a fogadóst, hogy a kocsijukon lévő négy hordót beguríthassák a pincébe, nehogy a dongákban kárt tegyen a hidegen szitáló őszi eső. Mivel előre fizettek, Zsiga ebbe beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy a pince rendjét nem változtathatják meg, ami most a következőképpen nézett ki:
Zsiga aztán korán nyugovóra tért, hiszen kár lett volna a drága petróleumot a lámpában sokáig égetni. Békésen, jóllakottan aludt pénzzel bélelt szalmazsákos ágyában.
De nem így az idegenek! Okkal hívták Ferkót furfangosnak, Szaniszlót pedig szomjasnak! Halkan lelopództak a pincébe, és négy hordót felgörgettek. Kettőt a kocsi bakja alá, kettőt a saroglyába a szalma közé rejtettek.
- Holnap reggel a vén zsugori szeme láttára kigurítunk még négyet, és észre sem fogja venni a csalást! - suttogta Ferkó.
- De hogyan? - érdeklődött Szaniszló.
- Csupán elrendezés kérdése - legyintett az ifjú, és lerajzolta a sárba az egyszerű megoldást.
- Látod? Mind a négy oldalon 9 hordó fog állni, mint eddig, de ez nem 24 csak 20 lesz.!
- Azt a rézfán fütyülőjét! - jött rá a megoldásra az idősebb.
- Hol tanultál meg ilyen jól számolni?
- Egy öreg iskolamester verte belém mogyoróvesszővel, de megszöktem a negyedik elemiből és beálltam kisbojtárnak - felelt nyugodtan Ferkó.
- Hej! Mi lett volna belőled, ha végigjárod az oskolákat. Olyan ravasz bankár vált volna belőled, hogy minden élőről hét bőrt is lenyúztál volna!
Így, hogy tervük már félig sikerült, szénát dobtak sovány lovaik elé, és békében elaludtak az istálló párás melegében. Pirkadatkor a fogadós árgus szemekkel leste, hogy tényleg négy hordót gurítanak-e fel a pincéből az elszállásoltak. Miután a vendégek minden jót kívánva elhajtottak, Zsiga rosszat sejtve lerohant a pincébe. Minden oldalról megszámolta a hordókat és meg is volt a 9 darab. Mikor a lépcsőn felfelé robogott, azon töprengett, vajon mit talált az imént olyan furcsának. Az utolsó lépcsőfokon megbotlott, és hasra esve döbbent rá a valóságra.
- Becsaptak! Elloptak négy hordó boromat! - ordított magából kikelve. Arca lángvörössé változott, sűrű haját két marokkal tépte, s mikor ránézett nagy becsben tartott szegelt bőrpapucsa levált talpára, elsírta magát. Ott kuporgott még jó ideig, magába roskadva, a nyirkos, sötét hidegben, sorsán keseregve.
Egy kerek esztendeig tartott, míg nagy bánatát kiheverte. A következő betakarításkor már fele akkora pocakja és fele annyi haja volt, s köténye zsebében is kevesebb krajcár csörgött. Így volt, mese volt, ebben egy igaz szó sem volt.
Szerző: Deák Gabriella
Rajz: Őszi Zoltán
Ede, a csavargó
Csöpi is boldog volt, de nem csak a kicsik miatt. Napokig főtt csirkelábat, szalonnát, nyers tojást kapott, s tálja is csordultig tele volt frissen fejt tejjel. A következő hetek hangos viháncolással, örökös labdagurítással teltek. A kutyusok gondtalanul játszottak a környékbeli gyerekekkel, és egyre csak gömbölyödtek. Anna a szomszéd Józsival még keresztelőt is tartott. A lógó fülű vörösesbarnát Kajlának, a lusta dagi feketét Szuszinak, a kis kíváncsit Edének, a hosszú szőrűt pedig Bercinek nevezték el. A nyári szünet utolsó hetében azonban apja lesújtó hírt közölt a kislánnyal.
- Döntsd el, mi lesz a kutyák sorsa!
- Miért? Mit akarsz velük csinálni? - kérdezte Anna rosszat sejtve, legörbült szájjal.
- Gondoltam, elajándékozhatnád őket. - felelte apja, látván a gyerek kétségbeesését.
- De hiszen én mindegyiket nagyon szeretem, és ígérem gondoskodni fogok róluk! - zokogott őszintén.
- Hidd el nekem, öt kutya túl sok egy háznál, és etetni sem tudnánk őket. - simogatta meg lánya sírástól maszatos arcát.
- Na jó! Egyet megtarthatsz magadnak! De holnapig válaszd ki, melyik legyen az.
Anna zokogása alábbhagyott, mert belátta, hogy tényleg így lesz helyes. Este sokáig forgolódott ágyában, s reggelre úgy döntött, hogy Ede marad az övé. Másnap, ebéd után - mert falun a hírek gyorsan terjednek - néhány gyerek már ott toporgott a fészerajtó előtt, s várták, hogy melyik kutyát vihetik haza boldogan, ingükbe bugyolálva. A kislány fájó szívvel búcsúzott a három kölyöktől, bár tudta, hogy nagyon jó, szerető gazdihoz kerülnek. Ekkor vette észre a diófa alatt a lehorgasztott fejű, szomorú szemű Csöpit. Hogy bánatát enyhítse, jó erősen magához szorította, és ezt suttogta a fülébe:
- Ne haragudj Apára öreg kutyám! Az Ede velünk marad!
Hogy milyen volt Ede? Leginkább egy foxira hasonlított fehér bundájával, barna foltjaival. Örökké lótott-futott, mindig játszani kellett vele. Szegény tyúkoknak sem volt világrajövetele óta sok nyugalmuk. Mindent megkergetett, ami mozgott. Egyedül talán a vörös kakastól tartott, mert néhányszor volt már vele összetűzése, s olyankor mindig ő húzta a rövidebbet. Szeptemberben Annának, ha tetszett, ha nem, iskolába kellett mennie. Apja már hajnalban kiballagott az erdőre téli tűzifának valóért, édesanyja pedig a szomszéd faluban élő egyik rokonuknál segített krumplit szedni. A kislány kelletlenül a hátára kapta táskáját, és a kiskapuból még visszakiabált a kutyáknak:
- Jók legyetek! Sietek haza, és sokat fogunk játszani!
Csöpi és Ede egyedül maradtak az udvaron. Az öreg kutyus békésen elszundított a fészerajtó előtt, de nem úgy Ede. Orrát az égnek emelve szimatolt egy ideig, majd pillanatok alatt lyukat kapart a drótkerítés alatt, és máris az utcán találta magát. Hogy hova indult? Ki tudja. Lehet, hogy a testvéreit, lehet, hogy a gazdáját kereste, vagy egyszerűen csak unalmasnak tűnt a már üres udvar, az örökös tyúkkotkodálással.
Hamarosan a közeli rétre tévedt. Boldogan rohangált a békésen legelésző tehenek között, akik legnagyobb bánatára rá sem hederítettek a csaholó apróságra. Így hát Ede másik játszótársat keresett magának. A száraz bogáncsszár tetején egy világoszöld imádkozó sáska sütkérezett a szeptemberi langyos melegben. A kutya mancsával felé csapott, a sáska pedig vissza. Sokáig tartott ez a móka, míg a gyengébb meg nem unta, és be nem menekült a kukoricásba. Következő játszótársa egy gyík volt, akit hosszan üldözött. Már azt hitte, zsákmányul ejtette e fürge állatot, hisz rálépett, de az leszakadt farkát hátrahagyva eltűnt a sűrű és magas fűben. Aztán egy pocoktúrás keltette fel figyelmét. Tetejéről apró hantok gördültek lefelé. Egy ideig szimatolt, majd vad erővel kaparni kezdte a földhalmot. Az orra és szája tele lett földdel, de még mindig kapart. S minél lejjebb ásott, a vakond annál mélyebbre menekült előle.
Hirtelen erős szomjúságot érzett. Elindult hát a patak felé, de megtorpant. Madár illatát hozta felé a szél, de amit maga előtt látott, arról nem tudta eldönteni, hogy valójában mi is lehet. Volt már csatája madárfélével, de az pici volt és szürke, és mindig könnyen megadta magát. De ez! Ettől még egy sokat próbált kutya is megijedt volna. Hosszú, vékony pipaszár lábakon állt, s félelmetes, vékony csőre olyan volt, mint egy kivont kard. Mereven bámulták egymást, de a gólya hirtelen hangos szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett. Ede behúzott farokkal megiramodott a patak medre felé. Ott egy kicsit megnyugodott, és jót lefetyelt a hűs, tiszta vízből. Földtől eldugult orra is kitisztult.
- Hogy itt mi minden van, amit még soha nem láttam! - eszmélt fel. Elindult hát a folyás irányával szemben, hasig gázolva a hűvös vízben. Órákon keresztül üldözte a békákat, csiborokat, meg akarta fogni a vízipókokat… de egyszer csak elfogyott a patak. Ott ücsörgött fáradtan a magas lombkoronájú fák között a félhomályban, egy forrás mellett. Még nem tudta szegény, hogy sűrű erdőbe tévedt, bár nem is nagyon érdekelte. A sok látnivalótól annyira elfáradt, hogy elaludt a tölgyfa alatt a puha avaron.
Sokáig alhatott, mert mire felébredt, már koromsötét éjszaka volt. Kétségbeesetten futkosott körbe-körbe, orrát a földhöz nyomva, keresvén az ismerős otthoni illatokat, de hiába. Nagyon félt! Rettegett az egyedülléttől, amit még soha nem élt át. Szeretett volna otthon lenni. Otthon, otthon… dübörgött az agyában. De hogyan? Eszeveszett rohanásba kezdett, s azonnal fennakadt a vadszeder kusza indáján. Sajgott minden porcikája, ahogy a tüskék felsértették vékony bőrét. Kétségbeesve kereste a hazafelé vezető utat.
Éhség gyötörte, s tudta, ha nem jut hamarosan élelemhez, nem lesz ereje továbbmenni. Hús illata csapta meg az orrát. Az avarból érezte, de ezzel ugyan nem lakott jól, mert egy sündisznó aludta a békés álmát. Ede megszaglászta, de pórul járt. A védekező sündisznó kemény tüskéi mélyen összebökdösték apró, puha orrát. Halk nyöszörgés közben úgy döntött, pihen még egy kicsit, ám ez nem sikerült. Feje felett a fán egy bagoly huhogása riasztotta fel, aztán a rókák finom léptű osonását fülelte, s nagyon megrémült a sötétben kéken világító szemüktől.
Mélyen befúrta magát a száraz avarba, feszülő izmai elernyedtek, és elaludt. Valamikor hajnalban riadt fel a vaddisznók hangos csörtetésére, a harkályok ütemes kopácsolására. Sűrű pára, nyirkos hideg fogadta, s ő eszelős gyorsasággal futott, el innen, ebből a borzalmas világból.
- Csak haza! De minél gyorsabban! - lihegte földig lógó nyelvvel.
Éppen a szakadék széléhez ért, mikor emberi hangok ütötték meg a fülét, s hirtelen éles durranások. Ilyet sem hallott még, de ösztönösen tudta, hogy ez valami olyan zaj, ami elől egy pici, védtelen kutyának menekülnie kell. Zsupsz! Legurult a szakadék aljára. Jól megütötte bordáit, s egy kidőlt fa éles gyökere felhasította combját. Bánatosan nyalogatni kezdte friss, mély sebét. Keserves vonyításba kezdett.
- Haza kell jutnom. Vár rám otthon Kisanna és Csöpi meleg bundája! Ha itt emberek járnak, akkor nem lehetek olyan messze. Ha megtalálom a forrást, és visszafelé kezdek rohanni, odaérek a rétre, ahol a tehenek legelnek és a nagy madár ácsorog - gondolta végig kissé higgadtabban. Hogy honnan volt ebben a kicsi kutyában ennyi erő! Éhségét, fájdalmát, félelmét leküzdve loholt előre. És megtalálta a forrást!
De jól is esett sebektől sajgó apró lábainak a patak friss vize! Rohant és rohant… Már nem érdekelték az újabb látnivalók, nem kergette a békákat, csiborokat, nem fitogtatta elfogyott erejét. Hirtelen a már ismerős gólya hangos szárnycsapkodásaira lett figyelmes. Kikecmergett a patakból, és megpillantotta, amire annyira vágyott: a kukoricás mellett békésen legelő teheneket. Feledte sajgó sebeit, korgó gyomrát, ütemes farkcsóválással vágott át a rét magas füvén. Már érezte az "otthon" illatát! Kisanna Csöpit ölelgetve ücsörgött a kiskapuban, maszatos arccal, sírástól bedagadt szemekkel. Bánatából az öreg kutya boldog csaholása térítette magához.
- Ede! Hogy nézel ki! Hol voltál? Nem szégyelled magad! Már elsirattalak! - kiabált vele Anna.
De az öröm legyőzte a haragot! Ede pedig hol a kislányt, hol az anyját nyalogatta a megbékélés jeléül. Csöpi vidám ugatással kísérte be őket a házba. Meleg takaróba bugyolálták, langyos tejjel itatták, s aztán gazdája kedves hangjára emlékezve mély álomba zuhant.
- Ugye máskor nem csatangolsz el!
Dehogynem! Az eset után rendszeresen elment Ede világot látni, ahonnan újabb és újabb sebekkel tért haza. Ilyenkor Anna mindig becsülettel a keresésére indult, s ha rátalált, megszidta. Igazából sosem haragudott rá, mert ez a kíváncsi kutya hűséges és szeretetreméltó társa maradt, aki bánatában úgy őszinte kutya-módon mindig meg tudta vigasztalni.
Szerző: Deák Gabriella
Rajz: Őszi Zoltán
Félszarvú
Egyszer egy langyos őszi napon elindultam a Lapai erdőbe a nagyanyám csuma szatyrával, hátha találok valami érdekes belevalót, ha mást nem, hát száraz taplót, összeaszalódott vadalmát, furcsa levelet, érdekes vadvirágot, beteg sündisznót, békát… Mert egy gyerek, ha jól kinyitja a szemét, sok kincsre lelhet!
Az erdőhöz közeledve észrevettem, hogy a galagonyabokor már szépen színesedik. Imádtam azt az apró, édeskés erdei gyümölcsöt, amivel jóllakni szinte lehetetlen próbálkozás volt. Markomat teleszedve letelepedtem a puha, nyirkos, de langyos avarra. A szám széle még alig lett fekete a nem éppen tiszta bogyóktól, máris észrevettem valami furcsát. Tornacipős lábam előtt ütemesen mozgott egy száraz levél, s alóla furcsa morgó, brummogó hang hallatszott. Mi lehet az? Megpiszkáltam az avart, de az ujjam elakadt valami szúrós, hegyes ágfélében.
- Nem ág ez, hanem egy nagy szarvasbogár! - Jobban szemügyre vettem, s akkor láttam, hogy csak egy szarva van.
- De jó! Téged meg merlek fogni, mert nem tudsz csípni, mint a többi rokonod, akik már néhányszor jól megszorongatták az ujjamat. - Csípett volna szegény, ha lett volna mivel, de én akkorra már diadalittasan szorongattam. De láss csodát! Gonosz szemét rám szegezve megszólalt:
- Rögtön tegyél le, mert átváltozom és összetaposlak!
- Te engem? - kérdeztem cinikusan vigyorogva. - Arra kíváncsi lennék!… De miért tudsz te beszélni?
- Mert csodabogár vagyok! Ha veszélyt érzek, azonnal hatalmas szarvasbikává változom!
- Na rajta! Próbáld meg! - hecceltem tovább.
- Lehet, hogy most már nem tudok, mert megöregedtem. Vedd tudomásul, én már olyan vén vagyok, hogy az első varjúfióka keresztelőjén is meghívott vendég lehettem. Sok mindent megéltem ám már! Meséljek neked? - csillant meg apró, huncut gesztenyebarna szeme.
- Na mesélj! Ha már átváltozni nem vagy képes, legalább csodás történeteidet hadd halljam.
- Ifjú koromban vettem észre ezt a fura képességemet. Egyszer olyan magas fenyőfára másztam, amin embernagyságú tobozok nőttek. Hirtelen vihar támadt, s az erős szél elkezdte cibálni, szaggatni a tobozokat. Na ennek fele sem tréfa - húztam be a nyakamat -, ha nem teszek valamit ellene, még itt lelem halálomat. De jó a szarvasbikáknak, ők egy ekkora ütést észre sem vesznek, nekem meg a vesztemet fogja okozni. Bárcsak én is szarvas lehetnék! S képzeld, abban a pillanatban átváltoztam! Hű, milyen boldog érzés volt! Óriás lettem és erős! Na, attól kezdve nem is akartam bogár képében tovább élni. Hosszú patás lábaimmal, százszor akkora agancsokkal naphosszat boldogan vágtattam erdőn, mezőn, zsenge réten. Nálam szebb és erősebb állat még sosem élt ebben az erdőben.
- De hol a szarvad? Talán vetélytársra akadtál? - érdeklődtem.
- Hej, de türelmetlen gyerek vagy. Te csak edd a galagonyádat, és figyelj! Nem akadt nekem vetélytársam akkoriban, csak egy. A vak vadász!
- Vak volt? Akkor hogy tudott célozni?
- Vak volt, ha mondom! Nem látott az semmit, de annál jobban hallott a zöld posztósapkája alól kikandikáló lepedőnyi füleivel. Hang után lőtt. Még a legyet is lekapta röptében. Ez lett a vesztem. Látod ott a kukoricás sarkán azt a nagy töredezett ágú tölgyfát? - kérdezte. Naná, hogy láttam, de nem a szememmel, csak az agyammal. Földön ülve az erdőben nehéz lenne messzire ellátni.
- Valaha ott egy bagolysarkon forgó vár állt. A vár előtt mindig ki volt kötve egy táltos gebe.
Kíváncsiságom gyakran arra vitt, bár ne tettem volna. Ahogy ott szimatoltam a csontsovány ló körül, hirtelen éles golyósüvítést hallottam. Életemben még akkorát nem ugrottam! A golyó eltalálta a fél szarvamat, ami az ég felé perdülve óriási üreget vágott esése közben a földben. Berontottam az erdőbe, onnan lestem kifelé. Az üregben eltűnt a vár, meg a táltos gebe is. Azóta sem látta őket senki, s én akkor változtam vissza csonkaszarvú bogárrá. Hirtelen befejezte.
- Nem hiszed?
- Hát? Ilyen hazudós bogárral még nem találkoztam! - vigyorodtam el.
- Nem vagyok én hazudós! - förmedt rám. - Csak szeretek mesélni. Miért, te nem?
- De! - vallottam be meghökkenve. Vajon az én meséim és történeteim is hazugságok? Nem, nem… csak a képzeletem. Ám lehet, hogy bogaram így adta tudtomra vágyát, s nem árt ő ezekkel senkinek, csak szórakoztat.
- Hazajössz velem? - kérdeztem tőle őszintén, még mielőtt magamra haragítanám őkelmét újabb kérdésemmel.
- Miért? Hol laksz?
- Itt a faluban. Van egy Néró nevű kutyám is, de nem kell tőle félned, nem fog bántani, legfeljebb az anyukám visítani.
- Visítani? Miért?
- Mert már túl sok állatom van otthon. Na! Vackold be magad ide a szatyromba a galagonyával kevert fű közé, és induljunk! Tudod, van otthon egy törött szárnyú varjúm az eresz alatti rozsdás hordóban, egy vadmalacom a tehénistállóban, törött lábú macskám a folyosón, tyúkom az öcsém kiságyában, békák, két sündisznó a szobámban… - soroltam volna tovább is, de már nem hallotta, mert menet közben békésen elszundított. Boldogan rohantam be a kiskapun félszarvú zsákmányommal, s ahogy gyanítottam, Néró csak megszaglászta az új jövevényt, de édesanyám nem hagyta szó nélkül.
- Már megint egy állat! De ezt már nem viheted be a szobába, vannak ott már elegen.
- Dehogy viszem! - ígértem meg.
Rögtön nem is vittem be. Délután elsütkérezett ő az öreg orgona törzsén, de este már egy papírdobozban a szalma között aludt boldogan a két sündisznó szomszédságában az ágyam alatt. Aki nem hiszi, most rögtön keressen magának valamilyen bogarat, hátha az is csodabogárrá változik!
Szerző: Deák Gabriella
Rajz: Őszi Zoltán
Jólelkű Lipót
Nyomorgott a nép is, pedig becsületükre legyen mondva, szorgalmasan dolgoztak. Hogy miért nem gyarapodtak? Mert a zsarnok adószedők a lyukas zsebükbe dugott krajcárjaikat is elvették. Joggal kérdezhetnétek: akkor hova tűnt a sok pénz? Hát abból vigadozott-mulatozott a királyfiak hada az adószedőkkel együtt. Lipót, a kicsiny királyfi is azon töprengett heteken, hónapokon keresztül, mígnem egy őszi napon odaállt a királyi apja elé s így szólt:
- Kedves apám-uram! Sokat gondolkodtam azon, hogy miért élünk mi itt ebben az ütött-kopott palotában ilyen szegényesen, nem beszélve szerencsétlen népünkről… Úgy döntöttem, felkerekedek, és elindulok a nagyvilágba, hátha más országba járva rájövök a titok nyitjára.
Az öreg király szeme megtelt könnyel, de egyetértett fiával.
- Menj csak gyermekem! Nagyon szégyellem, hogy útravalóul csak ezt a sovány gebét tudom alád adni, meg a múlt heti hamuban sült pogácsa maradékát.
A hangja is elcsuklott, mikor látta, hogy fia felül a nyereg nélküli, rogyadozó lábú ló hátára, s átveti vállán a molyrágta, kopott tarisznyát.
- Remélem szerencsével jársz, s megérem, hogy élve, egészségben hazatalálsz hozzám! - veregette meg remegő kezével kedves gyermeke karját, majd hosszasan integetett utána, még akkor is, amikor már csak az út porát látta.
Lipót három napon át egyfolytában úton volt, hol a ló hátán, hol a gebét maga után vonszolva gyalogszerrel, mígnem egy olyan vidékre érkezett, ahol sokkal hidegebb volt, mint otthon.
- De jó is lenne jóllakni, s meleg helyen megpihenni - gondolta fáradtan, mikor megpillantotta az első falut.
- Miért nem füstölnek itt a kémények ebben a cudar hidegben? Lehet, hogy nem is lakik itt senki? - töprengett magában. Lovát az első ház udvarán kikötötte, majd bekopogtatott a vastag deszka bejáraton. Valaki ajtót nyitott, és kedves hangon tessékelte be a vendéget. Na! Ekkora meglepetés is régen érte királyfinkat. Ahogy beljebb lépett, majd' megfulladt, és a szeme is könnyes lett a nagy füsttől.
Sokáig tartott, míg felfogta, hová is került. A tágas, meleg szobában egy család ülte körül a terített asztalt, és jóízűen fogyasztották a vacsorát. Őt is megkínálták, s ő kiéhezve falt a finomabbnál finomabb sültekből, édes süteményekből, bár nagyon zavarta a füst. Annyira éhes volt, hogy alig vette észre az asztaltársaságban lévő furcsa kinézetű családot. Mikor gyomrát jól teletömte, szemügyre vette a körülötte ülőket.
- Nagyon köszönöm a finom ételt, s kedves fogadtatást, de ha nem sértelek meg benneteket, kérdeznék valamit!
- Persze, kérdezz csak! - szólalt meg a mellette ülő, bedagadt szemű kövér házigazda.
- Miért van nálatok ekkora füst? Nincs kéménye a házatoknak?
- Milye? Kéménye? Az mi?
- Hát ahol kitalál a füst a házból! - motyogta Lipót, de a szeme már ragadt is le az álmosságtól.
- Gyorsan ágyazzatok meg az idegennek! Hadd pihenje ki magát, aztán majd holnap folytatja a mondandóját.
Puha párnák közt ébredt megelégedetten, de erős fejfájással. A család már szította a tüzet a kémény nélküli kályhában, s az átható kátrányszagban is érezni lehetett a kávé kellemes illatát. Gyorsan megmosdott, felöltözött és máris ment ki az ajtón egy kis friss levegőt szívni.
- Mit segíthetek neked? - kérdezte a fát aprító családfőt.
- Köszönöm, éppen semmit! De tegnap este olyan furcsa dolgot említettél, hogy azóta is azon töröm a fejem… - vakarta meg kerek kobakját a prémsapka alatt.
- A kéményre gondolsz?
- Igen, arra!
- Tudod, a mi országunkban ezen vezetik ki a füstöt a lakásból. Olyan, mint egy nagy, téglából rakott cső, amin a füst kitalál a szabadba, mert az mindig felfele száll.
- Felfele, felfele… Bizony, úgy ahogy mondod. Nézd csak meg a plafont benn a házban, szinte már odakövült a vastag fekete kátrány. A gyerekek is állandóan köhögnek, a szemeik meg vérágasak és dagadtak - panaszkodott a házigazda.
- Én tudok ezen segíteni! Van a háznál vályogtégla és sár?
- Persze hogy van!
- Na akkor gyere, segíts nekem!
Mint a szorgos hangyák, úgy dolgozott a két férfi. Estére már állt is a kémény. S láss csodát! Az a makacs füst tényleg belebújt a téglákkal kirakott csőbe, és kiszállt a magasba. Ott topogott az egész falu, és lesték a csodát. Másnapra már mindenki ilyet akart a házába. Királyfink ahol tudott, segített, hol tanáccsal, hol két keze munkájával.
Mikor úgy érezte, eleget vendégeskedett itt, hálásan köszönetet mondott mindnyájuknak a kedvességükért, s indulni kívánt. A falubeli férfiak körülvették, hogy elbúcsúzzanak, és egy ládikát nyújtottak felé.
- Fogadd el tőlünk ezt a dobozkát. Sok hasznát fogod venni, bármilyen ócskának is tűnik. Rajtunk is sokat segített már, ez tett minket jómódúvá, de ha te nem jöttél volna, tán még az unokáink is szenvednének a füsttől. Ha pénzre van szükséged, csak üsd oda hétszer az első bodzabokor törzséhez, s az tele lesz arannyal.
Hősünk restelkedve, de elfogadta az ajándékot. Felült az erőre kapott lova hátára, ládikáját begyömöszölte tarisznyájába, s már indult is.
- Szóval őket a csodadoboz tette gazdaggá… mégis milyen jólelkűek tudtak maradni - morfondírozott magában.
Néhány nap múlva egy újabb országba érkezett. Itt már nem volt olyan hideg. Lankás táj fogadta, a dús réteken békésen legelésző tarka tehenekkel. Gazdagon termő vidék lehet - gondolta. De hol vannak az emberek? Nem kellett soká várnia, őket is észrevette, de a csodálkozástól tátva maradt a szája. Csupa görnyedt hátú férfi és nő dolgozott a mezőn, s az út szélén nem látott lovas kocsikat, de annál több furcsa formájú rudakból összetákolt szállítóeszközt.
- Jó munkát nektek! Mit dolgoztok?
- Isten hozott idegen! Láthatod. Betakarítjuk az idei termést, ami megint bőségesre sikeredett.
- Ha meg nem sértelek benneteket, miért jártok ilyen görbe háttal?
- Miért? - kérdezett vissza a leggörnyedtebb tartású öreg ember. - Mert sok terhet elcipeltünk már életünk folyamán a malomba meg a csűrbe. Ennyi súly összepréseli ám az ember gerincét! Gyere, üljünk le ide! Addig legalább én is pihenek egy kicsit, s megkínállak egy jó flaska finom borral.
- Köszönöm a jóságodat, úgy is megszomjaztam már, de aztán én is szeretnék segíteni. Legalábbis addig, míg a lovam kiszusszanja magát.
Nem csak ittak, ettek is, majd nekiláttak a munkának. A királyfinak is kiosztották a tennivalót. Neki kellett a jól megtömött zsákokat a rudakra rakni. Mikor az megtelt, hó-rukkra felemelték, és elindultak a teherrel a magtár felé.
- Na még így sem fáradtam el soha életemben! - sóhajtott Lipót, mire a tárolóhoz értek, s végre lerakhatta a mérhetetlen nagy súlyt.
- Miért nem szekérrel hordjátok?
- Szekérrel? Mi az a szekér? - nézett rá értetlenül társa.
- Olyan eszköz, aminek kereke van, és nem nektek kell cipekedni, hanem lovak vagy marhák húzzák. Vele könnyebb és gyorsabb a munka.
- Kerék?… Na még erről sem hallottam! Tudod mit? Gyere velem, legyél házam vendége, és közben elmagyarázod a szekeret, meg a kereket is!
Kedves, melegszívű emberek lakták ezt a vidéket is. Úgy jóllakatták Lipótot, hogy nadrágja gombja is lepattant örömében. Délután az érdeklődő férfiak társaságában kiült a pitvar elé, és lerajzolta a porba a kocsit. Szájtátva bámulták, de értették a lényegét.
- Te ezt meg tudod szerkeszteni? - kérdezte az egyik mosolygós képű.
- Ha segítetek, igen.
- Most rögtön kezdjünk neki! - harsogták lelkesen.
Nagy sürgés-forgás alakult ki pillanatok alatt. Szinte minden görnyedt hátú gazda könyörgött, hogy hadd segítsen. Dőltek az erdő fái, sírtak a gyaluk, kopogtak a kalapácsok, s két nap múlva már a település főterén állt a kipróbálásra váró szekér. Na, ha arra várt, ez hamarosan be is következett. Sebtiben két erős lovat fogtak elibe, s csak úgy üresen jártak körbe-körbe.
- Sikerült! - üvöltött örömében a falu apraja-nagyja.
- Na gyerekek! Üljetek fel! - harsogta túl az éljenzőket a királyfi. A kicsik ódzkodtak, de a nagyobbacskák egymást taszigálva törtettek a szekérre. Aztán elindultak. Ezt az örömet. Míg a Nap le nem bukott, a lovak el nem fáradtak, addig tartott a mókázás.
Lipót egy hónapig maradt e vidéken, s mindenki megelégedésére ez idő alatt tucatnyi szekér készült el, amit már másnap munkába is állítottak.
- Szívesen segítettem, de már ideje indulnom - szólt a műhely egyik munkásához.
- Elmégy? Nagyon sajnálom. Segítségedért fogadj el tőlünk valamit! - húzott ki egy zsákot inge alól. Ez egy csodatévő zsák. Ha kinyitod a száját, az összes gonosz embert odavonzza a kíváncsiság. S ha már belebújtak, neked csak meg kell forgatnod a zsákot a fejed felett háromszor, s ellenségeid azonnal bolhákká változnak.
A királyfi mosolyogva elfogadta ezt az ajándékot is, tarisznyájába gyömöszölte a füstös ládika mellé. Búcsút intett az ottlévőknek, megköszönte vendégszeretetüket, és már pattant is fel az időközben felnyergelt és meghízott lova hátára. Gondolta, hazafelé kéne már venni az útját, de ha eddig ilyen sokat vándorolt, már csak szétnéz egy melegebb vidéken is, hadd lássa, hogy élnek az ottani emberek.
Nem kellett sokat lovagolnia, tán csak néhány napot, máris másik országba érkezett. Nagy volt a forróság, fedetlen fejét tüzesen perzselte a Nap, a veríték patakokban folyt róla. Leugrott a nyergéből, hogy a legközelebbi dús lombú fa árnyékában hűsöljön, de ugrás közben valami furcsa dologra lépett. Lenézett, s akkor látta, hogy egy kemény páncélú, utálatos kinézetű állatot taposott össze.
- Hej, az áldóját! Ha nincs rajtam cipő, jól összekaszabolta volna a talpamat!
Megitta kulacsából a maradék langyos vizét, és jól körülnézett. Azt hitte, a hőség elhomályosította a látását, de nem. Két kőhajításra tőle embereket látott mozogni, de nem a lábukon jártak, hanem kúsztak vagy másztak.
- Mi történt ezekkel a szerencsétlenekkel? Jó lenne szóba elegyedni velük, talán nem bántanak - gondolta magában.
- Adj Isten! - kiáltott oda izgatottan.
- Neked is vándor! - válaszoltak néhányan meggyötört arccal.
- Mi szél hozott mifelénk? - a választ meg sem várva sóváran nézték az idegent, főleg a lábát, amin cipő volt.
- Széjjel nézek a világban - válaszolta Lipót. - De ha meg nem sértelek benneteket, hadd kérdezzem meg, miért jártok ti négykézláb?
- Miért? Itt mindenki így közlekedik - néztek rá értetlenül.
- Nézd meg a talpunkat! Annyi itt a mérges bogár, a veszélyes féreg, hogy már mindannyiunknak sebes és fertőzött tőle a lába. Nem is beszélve a forró homokról, ami égeti sebeinket. Látod, a sok mászástól a térdünk és a könyökünk is kezd bedagadni!
- Miért nem hordotok cipőt?
- Mit? Cipőt? Tán arra gondolsz, ami a te lábadon van? Mert még senkinek sem jutott eszébe. Amúgy is sokat izzad a lábunk, képzeld el, ha még ilyen kalodába is zárnánk!
- Nem kellene cipőt hordanotok, csak sarut. Az olyan, ami megvédené a talpatokat a mérges rovarok csípésétől, a forró homoktól, és bőrszíjjal a bokátokhoz erősíthetnétek.
Az emberek szeme felcsillant, s hősünk neki is látott egy nagy, vastag húsú levélből és indákból megmutatni, mire gondolt.
- Nincs kedved itt maradni nálunk? Próbáljuk ki a találmányodat. Míg itt leszel, rólad és a lovadról is bőségesen gondoskodunk.
Hát ezt sem gondolta volna királyfink, hogy egyszer cipészmester lesz, s annyi lesz a dolga, hogy ki sem látszik belőle. Csattogtak az ollók, surrogtak a tűk, de a megrendelők száma egyre csak gyarapodott.
- Ha száz segédem lenne, akkor sem győzném teljesíteni kéréseiket - sóhajtott fel fáradtan gyékénykunyhója párás rovarzajos sötétjében.
- Ideje hazamennem. Agg apám is biztosan elsiratott már.
Másnap kora hajnalban felnyergelte egészségtől viruló lovát. Az volt a szándéka, hogy csendben eloson, ám terve nem sikerült. Mire észbe kapott, már tucatnyi érdeklődő szempár csillogott körülötte.
- Hó-hó! Hova ilyen sietősen?
- Ne haragudjatok, de mennem kell. Jó volt köztetek, de szívem és eszem hazahúz.
- Sajnáljuk, de megértünk. Hálásak leszünk neked, míg élünk, azért, hogy ötleteddel segítetted megszabadítani népünket az örökös fájdalmaktól. Fogd ezt a szalmakalapot jutalmul. Nehogy azt hidd, hogy ez csak a Nap ellen védi majd a kobakodat. Ez egy csodakalap! Aki viseli, láthatatlanná válik - nyújtották felé.
Hitte is, nem is. Illendően megköszönte, feje búbjára biggyesztette, s lóra pattant. Hosszasan integetett az út végén már egyenes derékkal álló tömegnyi hálás embernek.
Megkönnyebbülve sóhajtott, de akkorát, hogy körülötte szabályos szélvihar kerekedett.
- Hej, drága lovam, de jó lenne, ha táltos paripává változnál, s hipp-hopp otthon teremnénk apám palotájában.
Még ki sem mondta gondolatát, a lova levegőbe emelkedett, s úgy szelték az eget, mintha mindig így közlekedtek volna.
- Táltos vagyok, kedves gazdám, csak odahaza a sok koplalástól, mellőzéstől ez a tehetségem elveszett. Hála neked újra visszanyertem régi erőmet. Jól kapaszkodj, s mire hetvenhétig elszámolsz, már haza is értünk!
Valóban úgy lett. A táltos halk surranással éppen a palota tornáca előtt ért földet. Az öreg király ott ült bársony, kopott hintaszékében, fejebúbján félrebillent viseltes koronájával. Csak akkor ismerte fel fiát, amikor az megszólalt.
- Jaj kedves apám-uram, már azt hittem sosem látlak viszont - s mindketten elsírták magukat az örömtől.
A királyfi csak mesélt, mesélt… Előadta terveit, hogy miként lehetne az országot felvirágoztatni. Apja-ura eközben békésen elszunyókált, s csak akkor bólintott igenlően egy nagyot két horkolás között, mikor áldását adta imádott csemetéje tervére. Egy hét sem telt bele, Lipót újra elindult. Most már csak országa határain belül, de itt még tán több tennivalója akadt, mint külhonban.
S hogy mi hasznát látta a kapott ajándékoknak? Rengeteget! Azok tették gazdaggá a nyomorgó népet, szabadították meg őket a zsarnok nagyuraktól. Hogyan? A láthatatlanná varázsló kalap alatt a királyfi kinyitotta a kíváncsiskodó adószedők előtt a zsákot. Azok abba mind belebújtak. Jól megforgatta a feje felett, s a gonosz párák azonnal bolhákká változtak. A füstös dobozkát is sokszor odacsapta a bodzafa törzséhez, hogy pénzt fialjon, amit aztán kiosztott a rászorulók között.
Mire az országot körbejárta, már érezni lehetett a változást. A nép gyarapodott, a gonosz zsarnokok eltűntek, s csak arról lehetett észrevenni mennyien is lehettek, hogy sok volt a bolhás, vakaródzó kutya az utak mentén. Otthon a palotát felújíttatta, apjának új koronát és palástot készíttetett. A bejárattal szembeni fehérre meszelt falra pedig felakasztotta a lukas szalmakalapot, az egérrágta zsákot és az ütött-kopott ládikát. Ma már csak a kátrányos füstös szaga emlékeztet mindenkit a bűvös tárgyak csodatévő erejére, s na persze az ország jóléte.
Ugye milyen jót lenne felénk is egy ilyen ügyes, kicsi királyfi?
Szerző: Deák Gabriella
Fotó: Őszi Zoltán
Mikulás
Este lett. A Mikulás csomagjaival sietősen elindult, de éjfélre csak a világ egyik felével végzett. Szarvasait még nagyobb vágtára ösztökélte, de lábai véletlenül beleakadtak a gyeplőbe, és leestek róla már amúgy is viseltes, kopott csizmái. Mit volt mit tennie, amit megígért, azt teljesítenie kell. Így hát mire mindenütt végzett, már majd lefagytak öreg lábai a gyapjúzokniban, de szerencsésen hazaérkezett. De hova pottyantak a csizmák? A bal lábas az erdő közepén ért földet, az ezeréves tölgyfa alatt, a hóval borított avaron. Az ott lapuló sündisznó rémülten dugta ki az orrát az avarból, és rögtön ráismert a csizmára.
- Hiszen ez a Mikulásé! Hogyan kéne azt visszajuttatni a gazdájának? - tanakodott hangosan magában. Szerencséjére a mókus, a feje feletti odúból éppen akkor készült leszedni egy fán maradt makkot, és így szólt hozzá: - Mókus, légy szíves, húzd fel ezt a piros csizmát a fára, és kérd meg réti sast, hogy repüljön vele Meseországba! A mókus rögtön leszaladt a fatörzsön, jól megmarkolta apró, erős mancsaival, és máris indult felfelé. De jaj! A fa északi oldala túl jeges volt, és a lábbeli lepottyant, egyenesen a vígan bugyborékoló forrásba. A víz lassan vitte, sodorta, mígnem a patakba ért, ahol a rák telelt. Álmából eszmélve azt hitte, élelem, és az orr részéből sebtiben lenyisszantott egy darabot.
- Te szerencsétlen! - kiáltott rá a mókus. - Ez volt a Mikulás csizmája! Most hogy juttatjuk el neki azt a szétvagdalt cipőmaradékot!
- Nagyon sajnálom, igazán nem akartam! Nem tudtam, mi az! - pironkodott a rák. - Talán üzenjük meg Meseországba, hogy csináltasson magának másikat. Mit volt mit tenni! A sas vitte a hírt, hogy a csizma bal fele sajnos már darabokra van vágva, és teljesen elázott.
Hova lett a jobblábas? Egy birkaakol elé pottyant. A birkák riadtan vizsgálgatták a furcsa jövevényt. Először csak szagolgatták, aztán rágogatták, végül megunták, és otthagyták heverni a baromfiudvarban. Később a tyúkok és kakasok vették birtokukba, s mire az öreg Bodri észrevette, hogy mi az, már késő volt.
- Nem szégyellitek magatokat? - csapott szét a tyúkok között. - Ez volt a Mikulás csizmája! Ezután hogyan fogja a gyerekek ajándékait széthordani?
Válasz már nem érkezett, így az öreg házőrző fogta a csizmát, és kiballagott vele a mezőre, oda, ahol a sas szokott egerekre vadászni. Jó darabig várakozott, mire észrevette az óriás madarat.
- Sas! Segíts, légy szíves! Azt hiszem, ez a Mikulás jobblábas csizmája. Meg kéne üzenni Meseországba, hogy már teljesen használhatatlan.
A sas intett szárnyaival, hogy szívesen elviszi a hírt. Így tudta meg a Télapó, hogy hova lett a meleg és kényelmes lábbelije. Mit volt mit tennie, újat kellett készíttetni a vargával, aki már olyan öreg volt, hogy három szemüveggel sem tudott a tűbe cérnát fűzni. A tündérek a szárát varrták, a manók a talpát szegelték, a jóságos anyóka a bélését varrta, a táltos ló megsarkallta, a csodaceruza pirosra színezte. Így lett gyönyörűen csillogó és kényelmes az új csizma, aminek kopogását ezután is rengeteg gyerek várja énekszóval.
Szerző: Deák Gabriella
Fotó: Őszi Zoltán
Szellőfalva
A magasabb, csupa szikla hegy hasadékában, nem messze a rétisas fészkétől vert tanyát magának a hóbortos, mogorva szél.
A falu lakói sokat szenvedtek attól, hogy pont az ő településük környékét szemelte ki magának lakhelyül ez a kiszámíthatatlan, méregzsák legény. Emberemlékezet óta harcoltak ellene, reménytelenül. Reggeltől estig bömbölt, süvöltött, jajgatott dühében, s úgy dúdolt, mintha egy egész fúvószenekar hangszerén játszott volna. A patak partján épült szélmalom köré a molnár már olyan magas kőkerítést húzott, hogy szinte az égig ért, de ez sem mentette meg frissen őrölt lisztjét attól, hogy a java ne a szél martaléka legyen.
Nyáron, aratás idején a gazdák örökké azon izgultak, hogy legalább annyi búzát tudjanak a cséplőgép mellől felhordani a padlásra, ami kitart karácsonyig friss kenyérre, cipóra. Ősszel a szüretelők nem a tőkéről, hanem a földről szedegették össze puttonyukba a porba lehullott édes szőlőszemeket. A nadrágos asszonyok babszedés után örülhettek, ha a bab fele zsákjukban maradt szeleltetés után. Hogy miért jártak nadrágban? Hát milyen szégyen lett volna kosárral a fejükön, a nyakuk köré csavarodott bő szoknya. A kukoricafosztás is rendszeresen sötétben zajlott, mert a megvadult szél gyakran kioltotta a petróleumlámpa lángját.
A vasárnapi húsleveshez szánt tyúkot sem kellett sokáig kopasztani, hisz azon már életében kevés volt a toll, mert a szél azt is játékszernek tekintette, s bőszen tépdeste. A falu utolsó, nádfedeles házikójában lakott egy öreg teknővájó, aki rengeteget pipázott, de mindig odabenn, mert a pipát künn az udvaron nem tudta volna meggyújtani. Felesége örökké perlekedett vele, hogy miért füstöli tele a tiszta szobát. Egyik este megint ezen ment a vita, mikor a szél hirtelen, nagy erővel lekapta a nádtetőt házikójuk tetejéről.
- Na, látod asszony! Eztán már nem kell kiabálnod velem a pipafüst miatt. Kimegy az magától is a szabadba, anélkül, hogy kitenném a lábam a házból.
De nem mindenki volt ilyen nyugodt ember a faluban. A kocsma melletti borbélyműhely tulajdonosa meglehetősen ideges férfi hírében állt. Néha, mikor sok munkája akadt, még a vendégekkel is kiabált.
- Miért nem álltok ki a szélbe? Az majd leberetválna benneteket! Tán még a hajatokat is levágná! - ripakodott rájuk pulykamérgesen. Ráadásul még nagyot is hallott, mert a műhely tetején olyan hangosan nyikorgott a szélkakas, hogy már belesüketült, pedig olajozta eleget.
Alkonyatkor, mikor szegény csont-bőr sovány csordás a huzatos borbélyműhely előtt hajtotta haza teheneit a legelőről, mindig a szorosan összeterelt jószágok mögött ballagott, nehogy az erős szél hanyatt lökje. Ráadásul arra is ügyelnie kellett, hogy mikor a kosárfonó háza elé ér, állatai bele ne gabalyodjanak a vékafonáshoz használt, szanaszét táncoló vesszőkbe. Egyszer aztán, mikor a harangozót is úgy meglóbálta kongatás közben a kötél végén a szél, hogy kék-zöld lett az oldala, elfutotta a méreg. Eszeveszett iramban felcsörtetett a rozoga falépcsőn a templomtoronyba, és átkot mondott. Mérgét mind a négy égtáj felé üvöltötte:
- Te embernyúzó, lombszaggató gonosz pára! Elég volt a kínlódásból, az ellened folytatott örökös harcból! Hogy vinne el a poklok fekete ördöge olyan messze, hogy hangodat ne halljuk többé!
Ahogy mérgében hátrasimította dús haját, azt vette észre, hogy az úgy is maradt. Nem fújta kócosra a szél. Csend lett! Szinte megállt a levegő! Harangozónk néhány percig csendesen fülelt. Nem lengett az ingujja, nem verődtek össze odalenn jajgatva a faágak, s ő úgy érezte megsüketült.
- Igen! Sikerült! Elállt a szél! - harsogta boldogan.
De vajon meddig? Bizony sokáig! Mert a szél úgy megharagudott a falura, hogy dühében befészkelte magát a sziklahasadékba, és elhatározta, onnan addig elő nem bújik, míg ki nem engesztelik az emberek. Hisz nem akart ő rosszat, csak játszani. A falusiak napokig élvezték a békés nyugalmat. Egyik este még meg is ünnepelték a nagy eseményt. A főtéren csapra verték az első hordó új bort, ökröt is sütöttek. Igaz kicsit nehézkesen, mert a tűz sehogy sem akart meggyulladni. S hogy a vastag hús alaposan átsüljön, a kovácsmester két nagy fújtatójával kellett a lángot élesztgetni.
Hamarosan beköszöntött az unalmas, lucskos-nyirkos ősz. A szél még napközben sem oszlatta el a makacs ködöt. A völgyre síri csend és vastag szürkeség telepedett, mintha mindig alkonyat lett volna. Állt a molnár szélmalmának lapátja is. Hiába vitték a gazdák őrletni búzájukat. Ücsöröghettek naphosszat feleslegesen lovas kocsijuk bakján. Az asszonyok akkor kezdték el érezni a szél hiányát, mikor a frissen mosott ruhát kiteregették a kerítésre. Az bizony még másnapra is ugyanolyan vizes maradt. Nem volt a szél, aki kifújja, megszárítsa őket.
Sokat kínlódtak a kenyérsütéssel is. A tészta ugyan megkelt, de aztán a kenyerek hiába lapultak sokáig az alig langyos kemence mélyén. S a végeredmény mi lett? Félig sült, kormos, lapos cipók. Az idő egyre hidegebbre fordult. A háziasszonyokat akkor érte a legnagyobb meglepetés, mikor a kályhában szerettek volna befűteni. Hiába fújták, élesztgették a kukoricacsutka alatt a tüzet, az csak nem akart tisztességesen égni. Nem volt huzat! A füst pedig nem a kéményen át kifelé, hanem minduntalan vissza, a szobába törtetett.
Szegény borbély sem tudott kellemes langy meleget varázsolni kicsiny műhelyében. Naphosszat ácsorgott összefagyva, veres orrát a jégvirágos ablakhoz nyomva abban a reményben, hátha valaki betéved egy beretválásra. Bizony senki nem jött. Ugyan kinek is lett volna kedve a parányi szobában a füstöt nyelni. Azt megtehették otthon is. A kosárfonó sem végezhette megszokott téli munkáját a kemence áldott melegénél. A mocsaras-lápos rétet még annyira sem szárította fel a szél, hogy a vékafonáshoz való vesszőért el tudott volna menni. Akkora volt a sár, az iszap, hogy aki arra merészkedett, nyakig süppedt az ingoványban. A falu apraja-nagyja köhögött, tüsszögött, s legjobban az ágy vastag dunyhája alatt érezték magukat. Szinte megállt az élet!
Ennyire még soha, sehol nem várták a tavasz eljövetelét, mint akkor Huzatfalva lakói. Végre megérkeztek a gólyák! A nap egyre fényesebben világított, s úgy gondolták a meleg beköszönte majd gyógyír lesz minden bajra. De nem így történt! A tiszta kék égen egyetlen felhőt sem lehetett látni. Honnan is lett volna! Nem fújt a szél, hogy az esőnek valót a völgy fölé terelje. A rét ugyan kizöldült, a mezőn hajtott a búza, kukorica, répa. A kiskertekben sarjadt a hagyma, kelt a borsó. A gyümölcsfák roskadoztak a fehér-rózsaszín virágok alatt. A látvány szép volt, de a gazdák tudták, hogy mindez az aranyat érő tavaszi eső nélkül mit sem ér.
Aztán a legutolsó fagyosszentek elmúltával olyan tikkasztó hőség telepedett a völgyre, hogy aki élt, mind szenvedett tőle. A lovak, a tehenek fuldokoltak a forró istállóban, a tyúkok a baromfiudvar porában próbálták hűsíteni magukat, a kutyák hosszúra nyúlt nyelve pedig már kiszáradt a sok lihegéstől. A halak pusztultak a patak felmelegedett, apadó vizében. Már a békák sem brekegtek olyan hangos jókedvvel.
Az emberek izzadt homlokát nem szárította fel hűsítő szellő. Bezzeg imádkoztak már a szélért! Egyedül csak a teknővájó ücsörgött megelégedetten a pitvarban. Végre sikerült a pipáját meggyújtani odakünn, s nem kellett kövér felesége örökös házsártoskodását hallgatnia. Egy tikkasztó vasárnap reggel a harangozó, látván a sok szenvedést, úgy döntött, újra felmászik a toronyba. De most már nem átkot, hanem könyörgést kiáltott a négy égtáj felé.
- Szánj meg bennünket drága szél! Gyere vissza közénk, segíts rajtunk! Ha nem jössz vissza, éhen és szomjan hal a falu!
- Na csak rimánkodj, könyörögj! - sziszegte magában a szél, megbújva a sziklahasadékban. - Csak szenvedjetek még egy kicsit, míg meg nem tanuljátok, hogy mennyire hiányzom!
Míg a harangozó a toronyban fohászkodott, addig három gyereke, Laci, Luca és Lenke éppen a hegy oldalán kapaszkodtak felfelé. Laci feltekert madzag végén papírsárkányt szorongatott hóna alatt, a lányok színes papírforgót emelgettek az ég felé. Abban reménykedtek, hogy feljebb érve találnak egy kis fuvallatot játékszereikhez. Fáradtan huppantak le az öreg fenyő alatt, ott, ahol a szél fészkelt.
- Kár volt ilyen magasra másznunk! Úgysem találjuk meg többé a szelet, és én már nagyon szomjas és éhes vagyok. Forduljunk vissza és játszunk valami mást! - tanácsolta Lenke.
A szél nesztelenül fülelt. Egyszer csak meglebbentette Luca vékonyszálú haját, aztán Lenke papírforgóját, s végül felkapta Laci sárkányát. Az elszabadult gyerek kezéből egyre feljebb és feljebb emelkedett. Vidáman billegette papírcsíkokból szabdalt hosszú színes farok-díszeit.
- Itt a szél! Újra megjött! - harsogta a három kicsi, s vadul vágtattak a völgy felé, azt sem bánva, hogy sárkányuk már nélkülük játszott tovább a megjelenő habos-fehér bárányfelhők között.
A szél pedig utánuk! De nem vadul süvöltve, csak szelíden susogva. Pillanatok alatt leértek a faluba mind a négyen. A molnár házánál elkezdtek forogni a malom lapátjai, megnyikordult a borbélyműhely tetején a berozsdásodott szélkakas, pajkosan kialudt a teknővájó pipája. Meglebbent a toronyban a harangozó ingujja, összekuszálódott dús hosszú haja, s ő örömében félreverte a harangokat. Amerre a szél járt, lágyan ringatózott a kaszáló, a vetés, megkönnyebbülten hajladoztak a fák, fodrozódott a patak vize. Még a nádirigó fiókákat is meghintáztatta fészkükben.
Az égen lágyan úszva megjelentek utána a felhők, s hatalmas kövér cseppekben eleredt a langyos tavaszi eső. Az emberek vidáman táncra perdültek, azt sem bánva, hogy bőrig áznak. Az állatok hatalmasat szippantottak a hűs szellőből. Többé bizony már senki sem szidta a szelet, ami azon a napon bohókás szellővé szelídülve végleg a környéken maradt. Nagyapámtól úgy hallottam, hogy mikor ő Huzatfalvát kereste, egy vándor Szellőfalva felé mutatta neki az utat. Ha ő mondja, biztos így volt. Esténként, ha csend van, füleljetek, s meghallhatjátok, mit susog a szél, de eszetekbe ne jusson rosszat mondani róla, nehogy megint megsértődjék.
Szerző: Deák Gabriella
Rajz: Őszi Zoltán
