Törökdúlás - hódoltság
Szerző: dr. Bősze Sándor
A mohácsi csatavesztés után rövidesen Somogyban is megjelent a török. Bécs ellen vonulva, 1532-ben a fősereg mindvégig a Dráva innenső oldalán haladt Kanizsáig, s onnan Kőszegig. 1543 és 1552 között vonták hatalmuk alá a Balaton délkeleti vidékének nagyobb részét. A hódítók a század folyamán Endréden, Karádon, Koppányban és Szemesen várakat építettek. A tó túlsó partján lévő Tihany várának magyar vitézei azonban többször is rajtaütöttek Endréden. A Tihany-Szántód közti átkelőhelyhez közeli Kereki török őrsége is gyakorta szenvedte el a magyar betöréseket.
A dunántúli várak 1543-1544. évi elfoglalását követően kialakult magyar végházak sora meglehetősen szeszélyesen kanyargó vonalat (Fonyód, Somogyvár, Marcali, Szenyér, Korotna, Kaposújvár, Csurgó, Berzence, Babócsa és Szigetvár) rajzolt. A legerősebb hely, Sziget a török fennhatóság alatt álló területbe mélyen behatolva, veszélyeztette a Konstantinápoly-Eszék-Buda hadiutat, s mind félelmetesebbé vált a hódítók számára. Hozzátehetjük, hogy Baranya vármegye elfoglalása következtében a nemesek jórésze éppen ebbe a várba menekült. E tények aztán el is döntötték a maradék Somogy sorsát.
Kaposújvár, Korotna és Babócsa 1555 őszén török kézre került. 1546-ban – a Dersffy fivérek által készíttetett számadás szerint – a kaposi várat 50 gyalogos és 50 lovas katona lakta. Négy esztendővel utóbb további 25-25 katonával erősítették meg; ettől az időtől elestéig biztosította a szigetvári utat, s ezzel együtt az összeköttetést a déli végekkel. A törökök ezért ostromolták meg a Kapos menti várat. Kaposújvár az őrség 1555. szeptember 4-17. közti bátor helytállása ellenére a török birtokába került. A támadók egyébként nemcsak az egész dunántúli haderőt, hanem a nógrádi és a hatvani bégek csapatait is a palánkok alá rendelték. A kaposi végházat tehát kb. 10000 ember és majd félszáz ágyú lőtte. Az 1555. évi szigetvári ostrommal szoros összefüggésben zajlott Nádasdy Tamás nádor, Pallavicini Sforza főkapitány és Zrínyi Miklós horvát bán vezetésével egy magyar ellentámadás, melynek során a törökök a Rinya mentén komoly vérveszteséget szenvedtek, s egy időre elvesztették a babócsai és a kaposi várat. Az utóbbit azonban még az 1556. és az 1557. évek fordulóján vissza is vették a magyaroktól. A település nahié, bírói kerület, illetve járási székhely lett, s mintegy 200-300 katona állomásozott itt. Babócsa 1566 szeptemberében, Szigetvár bevétele után lett végleg a töröké.
Szigetvár pedig – a legendás várvédő harc után – 1566. szeptember 7-én, Zrínyi Miklós hősi halálát követően került török kézre. Az erődítmény a XVI. században Magyarország egyik legfontosabb vára volt. Török Bálint mellett kiváló kapitányai – Kerecsényi László, Horváth Stancsics Márk és végül Zrínyi Miklós – nagy katonai szakértelemmel erősítették meg a falakat. Az akkori somogyi vár története 1526 és 1566 között is igen mozgalmas volt. Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János meglehetősen gyakori összecsapásainak egyik színhelye lett az Almás patak mocsaraira épült erődítmény, amely 1555-ben és 1556-ban sikerrel állt ellen előbb Tujgon pasának, majd pedig Ali pasának. A törökök egyébként már 1554-ben készültek a vár elleni döntő támadásra. 1566-ban először a város környékén lévő várkastélyokat vették be. Eszékre és Pécsre pedig folyamatosan jöttek a katonák és az ostromeszközök. A szigetiek már augusztus elején összecsaptak az oszmánokkal. Bevételét követően az oszmánok is újjáépítették, hogy a Dunántúl fontos török végvárainak egyike legyen.
Miután a megye területéből csupán egy keskeny sáv maradt a Magyar Királyság kezén, az 1596-os országgyűlés megszüntette közigazgatási önállóságát és Zala vármegyéhez csatolta. A törökök 1571-ben Somogy megyét két tartományra osztották. A két szandzsák székhelye Szigetvár és Koppány lett.
Somogy népe élte a hódoltsági határvidék békésnek korántsem mondható mindennapjait. A maradék lakosság két felé adózott, s közben szenvedte a török és a magyar végházak katonáinak gyakori portyázásait. Gyakorta csaptak össze például a kaposi, a koppányi, a laki (Öreglak) és a bolondvári (Balatonszemes) igazhitűek a szenyéri és a fonyódi magyar őrséggel. Ilyen esetet jelentett 1555 októberében parancsnokának, Magyar Bálintnak a fonyódi alkapitány, Trombitás Balázs: „írhatom kegyelmednek, hogy ma a töröknek, mind lovag, gyalog és sok szekerekkel, porokkal ránk jüttek vala, a szekerek pedig, a mint számlálhatnánk, két negyvennyolc szekér volt, az te kegyelmed oda ki való gabonáját mind elvevék, csak Besenbe való asztagba fele maradott, bizony az, hogy mind hajóról, mind szárazról váltég harcolnánk velek, hála legyen az Istennek, hogy mi bennünk egynél több nem sebesedett, az töröknek immár nem tudom, mint jártak, az szántókat is mind elvitték,...”
A korabeli források szerint különösen a koppányi törökök tűntek ki portyázó kedvükkel. Kaposvárról, ahol 1664-ben 600 török katona állomásozott, sűrűn támadták Zala magyar kézen lévő végvárait. 1599-ben a királyi csapatok sikertelen kísérletet tettek Kaposvár felszabadítására. Zrínyi Miklós téli hadjárata kezdetén, 1664-ben Berzencénél egyesültek a horvát bán csapatai Batthyány Ádám, a dunántúli főkapitány Julius Hohenlohe és Walter Leslie hadai, hogy ezután a Dráva somogyi partvonalát követve Eszékig törjenek. A költő és hadvezér, aki az egyesített Somogy és Zala megye főispánja is volt, így írt a katonai akcióról: „Az örök Istennek legyen dícséret, – amit akartunk és kívántunk, mindazt végre is hajtottuk: Babócsát, Berzencét elfoglaltuk és most is tartjuk. Pécs városát kifosztottuk és fölégettük, de a várat rossz idő és más okok kiragadták a kezünkből. A Dráva mellett Barcsot, a Szigetvárnál fekvő Turbékot, az eszéki híd közelében levő Dárdát a híddal együtt, valamint a Dráva felé Baranyavárat teljesen elhamvasztottuk, a tartomány nagyobb részét feldúltuk és annyira elpusztítottuk, hogy aligha tud török sereg átvonulni rajta és ott tartózkodni. ... A Dráva és a Duna között most egyáltalán nincs ellenség, nem is hiszem lesz húsvétig. Azalatt jobban megalapozhatjuk a mi dolgainkat és bizony, ha komolyan hozzálátunk, vereséget szenved az ellenség, mert mi a munka legnagyobb részét már elvégeztük.” Ekkor, 1664-ben a királyi csapatok újabb sikertelen kísérletet tettek Kaposvár felszabadítására. 1686. november 12-én – háromnapos ágyúzást követően – sikerült végül a császári csapatoknak visszafoglalniuk a várost.
A hódoltság alatt a falvak jelentős része – tragikus méreteket öltve – elnéptelenedett. Okányi a megyében található porták számát 1671-ben mindössze 106 1/3-ra tette. Somogy megye községeinek majd hetvenöt százaléka kipusztult. Mindez természetesen a középkori településszerkezet megszűntét is jelentette. Az olyan, korábban virágzó mezővárosok, mint például Kőröshegy és Kálmáncsa pusztasággá lettek. A XVI. században a kipusztult magyarság helyére komoly mértékű délszláv betelepülés történt. Ahogy a kaposvári káplán, Csányi Ferenc írta: „A mohácsi vész után a török dúlása megváltoztatta a [vallási] viszonyokat. A déli részekből a törökkel beözönlött rácz zsoldosok s a protestantizmus kereszttűzbe vették a kath[olikus] egyházat úgy, hogy a XVII. század elején főkép[p] a törökhódoltság területén alig volt hírmondója a kath[olikus] egyháznak. Főnemeseink a cuius regio eius religio elvét követvén, miután a prot[estáns] vallás hívei lettek, uradalmaikban a kath[olikus] vallást eltörölték. A kath[olikus] papokat elűzték, s helyükbe prot[estáns] lelkészeket tettek.” Nyilván már csak emiatt is – és persze a helyi népesség pusztulása miatt – tanúsított nagy érdeklődést a katolikus egyház a hódoltsági területek iránt. A veszprémi püspök, Jakusich György 1642-ben kezdeményezte az andocsi jezsuita misszió megindítását. A jezsuiták 1686-ig tevékenykedtek a fennhatóságuk alá vont 56 faluban.
