Somogy megye 1849 és 1918 között

A Bach Sándor bukását követő évek a tüntetésszámba menő ünnepségek jegyében teltek el. Ezeknek a demonstrációknak az volt a végcélja, hogy elérjék az alkotmányosság visszaállítását. E sorba illett Berzsenyi Dániel síroszlopának felavatása. Az 1860. június 14-i niklai esemény nemzeti tüntetéssé vált. Az Októberi Diploma kibocsátását követően Somogy vármegyében szintén megkezdték a megyei önkormányzat újjáépítését. Vay Miklóstól, a magyar kancellária vezetőjétől Jankovich László kapott főispáni megbízatást. A somogyi főispán a decemberi közgyűlésre valamennyi 1848-ban törvényesen megválasztott bizottmányi tagot meghívta. Jelzés értékű volt, hogy a tisztújító kongregáció az 1848-49-es I. és II. alispánt, Mérey Józsefet, valamint Csépán Antalt emelte vissza székébe. A rövidéletű megyei önkormányzatot – mely az alkotmányosságot illetően 48-as alapon állt – 1861 végén az abszolutisztikus rendszer hívei, Mérey Károly főispán és Bernáth József I. alispán váltották fel, ám Schmerling bukása után ismét a Jankovich László és Csépán Antal vette át a vármegye irányítását.

Ismeretes, hogy 1848-1849-ben nem zárult le az úrbéri birtokrendezések ügye. Különösen érzékenyen érintette a volt jobbágyokat a megyében az irtás-, illetve a maradványföldek kérdése. Hogy az úrbéri perek kimenetele mennyire volt előnytelen a parasztoknak, az 1860-as évek végi megmozdulások során egyértelművé vált. A neoabszolutizmus évtizedeiben azonban mindennek ellenére megindult Somogyban is a modernizálódás. A mezőgazdaságban ez a nagybirtokokhoz kötődött. A publikussá vált statisztikai vizsgálatoknak köszönhetően tudjuk, hogy nemcsak a pénzintézetek száma gyarapodott, hanem a mezővárosokban, sőt az egyes falvakban dolgozó iparosoké és kereskedőké is. A mezőgazdaság és a kereskedelem számára rendkívüli jelentőségű lett a 1861-ben átadott, a megye északi részén haladó Déli Vasút. Korábban, az 1850-es években kimutathatóan nőtt postautak száma, fontossága és forgalma. Egyúttal mind több postai körzet alakult a vármegyében. Az 1851-ben megszervezett Építészeti Hivatal, az ún. Bauamt is több utat látott el makadámburkolattal.

1866. március 6-án megjelent a Somogy című hetilap első száma. Szerkesztője Roboz István 48-as honvédtiszt volt. Jókai Mór barátja az országos sajtótörténetben is előkelő helyen álló lapot indított félévszázados útjára.

A megyék nagybirtokosai az 1850-es esztendők második felétől kezdték újraéleszteni a vármegyei gazdasági egyleteket. A Februári Pátenst követően bontakozott ki a volt honvédek segélyezésére alakult honvédegyleti mozgalom. Az 1861-es országgyűlés összehívását kikényszerítő kül- és belpolitikai körülmények, majd pedig a diéta feloszlatása, a jobbágyfelszabadítás még megoldatlan kérdései, s az ebből is adódó paraszti nyugtalanság erősödése, valamint az aszály okozta rossz termés miatt mind gyakoribbá váló társadalmi összeütközések, továbbá a polgárosodás megindulása érzékelhetővé váltak. Az „... alkotmányos szabadság bevezetése” pedig a társadalmi-politikai élet gyors megélénküléséhez vezetett. Ez különösen a falvakra volt jellemző, mert a kiegyezés tulajdonképpen semmit sem könnyített az egykori jobbágyok terhein. A parasztok és az uradalmi cselédek ezért az úrbérrendezés során, az adózás megtagadása és a katonaállítások kapcsán mind sűrűbben kerültek szembe a hatóságokkal. A feszültségnövelő tényezők közé sorolhatjuk az 1850-es évek óta folyamatosan lazuló közbiztonságot is. Az 1869-es országgyűlési választás ebben a helyzetben – a fellendült munkás- és agrárszocialista mozgalmakkal párhuzamosan – rendkívüli körülményeket teremtett. A szomszédos Baranya és Tolna megyékben is oly mértékben megnőtt a zavargások száma, hogy mindkét törvényhatóságba katonaságot vezényeltek és királyi biztosokat nevezte ki. Az akkori hangulatot kellően jellemzi, hogy 1869. március 18-án a kaposvári választókerületben – Somssich Pál ellenében – országgyűlési képviselővé az emigrációban élő Kossuth Lajost választották.

E folyamatban jelentős szerepet töltött be a honvédegyleti mozgalom, mely 1867-ben már olyan nagy politikai aktivitást fejtett ki, hogy a belügyminiszter csupán a jótékony céllal megalakultak alapszabályát engedélyezte. Ez a lépés azonban fokozta az ellenzéki hangulatot. A honvédegyletekhez részben hasonló céllal, szélsőbal programmal demokrata körök alakultak. Az első Pesten jött létre 1867 novemberében. Kaposváron 1868. január 31-én tartották a Somogy megyei Demokrata Kör alakuló ülését. Az Andrássy-kormány látva, hogy ez a mozgalom is túllépett az alkotmányos kereteken, ellentámadást indított, és inkább Deák-körök, illetve katolikus egyletek alakítását szorgalmazta. Csurgón Deák-kör, Kaposváron pedig 1874-ben katolikus egylet alakult.

A kiegyezést követő esztendők megteremtették a szocialista munkásmozgalom kialakulásának feltételeit is. Az ipari munkások körében már 1867-ben megfogalmazódott a politikai jellegű munkásegyesületek létrehozásának gondolata. A következő évben megszületett a Magyarországi Általános Munkásegylet, melynek alapszabályát 1870-ben hagyták jóvá. Vidéken szintén meggyorsult a hasonló egyesületek szervezése, a Dél-Dunántúlon négy alakult Nagykanizsán, Pécsen, Kaposvárott és Szigetváron. 1870-1873-ban zajlottak le az első sztrájkok is.

Az 1848-as sarkalatos törvényeknek köszönhetően, ha lassan is, de megindult a kapitalista agrárfejlődés. A folyamat – tekintve a jobbágyfelszabadítást követő úrbérrendezési eljárásokat – sok konfliktussal járt együtt. A feudális eredetű, az országos átlagot messze meghaladó hitbizományok aránya jelentősen megnehezítette a mezőgazdaság amerikai utas fejlődését. Mindezzel együtt a dualizmus fél évszázada alatt rendkívül gyors gazdasági fejlődés indult meg. A somogyi nagybirtokok bérmunkával dolgozó tőkés nagyüzemmé való átalakulása azonban akadozva indult meg és tulajdonképpen nem is valósult meg maradéktalanul. A megye földbirtok-koncentrációjának szerkezete nem kedvezett a parasztoknak, akik közül kevesen rendelkeztek negyedteleknél nagyobb földtulajdonnal. A Csépán Antal alispán Jankovich László főispánnak küldött jelentésében 1875-ben úgy látta, hogy „nemcsak a volt úrbéres kisbirtokosok, hanem a 200-600 holdas földbirtokosok is tönkrejutásnak néznek elébe, ha a törvényhozás, s illetőleg a kormány az uzsora korlátozása és a költsön (sic!) intézetek támogatása iránt mielőbb nem intézkedik! Hogy pedig a földbirtokok ily állapota mellett az iparosok, a kereskedők munka és kereset nélkül vannak, és tehát adófizetési kötelezettségeinek megfelelni nem képesek, azt bővebben bizonyítani felesleges.” A meglévő kedvezőtlen örökséget csak növelték a több éve ismétlődő elemi csapások, az 1873-ban kirobbant gazdasági válság, a pénztelenség és a 30-200 %-os kamatlábra is rugó valódi uzsorakölcsönök, melyek hatására a falusi népesség elszegényedése jelentős mértékben felgyorsult: „A megyében tett körutam alkalmával fájdalommal szemléltem egyes községek nyomorát” – jelentette 1875-ben a főispán a belügyminiszternek.

Az 1873-as pénzügyi „nagy krach” utórezgései és az 1884-es hitelválság között a megyében jobbára csak a nagybirtokok esetében volt megfigyelhető mérsékeltebb gazdasági fejlődés. A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara 1882. évi jelentése a régió iparának helyzetét kedvezőtlennek tartva, a tőke és a szakképzettség hiányára, az osztrák konkurenciára, az ipartörvény késlekedő reformjára panaszkodva „gondteljes küszködésről és napról-napra tengődésről” számolt be. A mezőgazdaság irányából pedig az olcsó orosz és amerikai gabona versenye miatt folyton szűkölő búzaexport-lehetőségekről érkeztek panaszok. Ez a kamarai jelentés már a filoxéra veszélyére is figyelmeztetett. A beszámoló összeállítói szerint a ritkaságok közé tartozott a rendszeres és átgondolt gyümölcstermesztés. Az állattenyésztést felmérő fejezetek pedig nagy teret szenteltek a nem túl kedvező fajtaösszetételnek.

Jóllehet az 1880-as esztendők közepe sem volt a gazdasági válságtól mentes, mindezek ellenére, ha lassan is, de továbbfejlődött az 1860-as évektől kezdődő, az extenzív gazdálkodást felváltó intenzívebb mezőgazdaság. Megkezdődött, az ökörállomány jelentős mérvű fogyása mellett, a lóállomány lendületes gyarapodásával, a mezőgazdaság vonóerejének mennyiségi és relatíve minőségi változása. Somogyban ezzel együtt megindult a szarvasmarha-fajtaváltás is. A megye ipara azonban változatlanul vontatottan és egyoldalúan fejlődött, s így a felesleges munkaerőt sem tudta felszívni. Nem javult a lakosság és az ipari keresők között meglévő kedvezőtlen arány sem.

Az 1880-as évek vége és az 1890-es évek között a megye agrárgazdaságának belterjes fejlődése továbbfolytatódott. Kiteljesedését azonban komoly mértékben megnehezítette, hogy „a birtoktestek – ahogy Roboz István írta – aránytalanul voltak ... elosztva a Somogy megyei Gazdasági Egylet területén. Sok a nagybirtok – úgyszólván a nábobok kezében – s meglehetősen káros hatással a számtalan kisbirtokra.” Az uradalmak – melyek zömmel a nagybirtokosok tulajdonában voltak – területi nagyságának aránytalanságait illetően Somogy az országos statisztikák szerint – másodikként – Fejér megye után következett. „A kedvezőtlen birtokpolarizáció ellenére a mezőgazdasági termelésben az intenzív művelési ágak megoszlása tekintetében is a kisüzemeké volt a vezető szerep a nagyüzemek tulajdonában álló extenzív ágakkal szemben” – jegyezte meg Kanyar. Ezek a jelenségek – Szili Ferenc kutatásaiból tudjuk – a falvak – egykézéstől és a meginduló kivándorlástól ‑ fogyó népességével, szerencsétlen módon találkoztak.

Az viszont tagadhatatlan, hogy a gyáripar kialakulása is ezekben az években kezdődött el. Somogy, amely mindig is döntően agrármegye volt, az 1860-as esztendőkig a városok hiányában – csak kézművesiparral rendelkezett. A kiegyezést követő iparosodás azonban a vármegyét sem kerülte el, bár hozzátehetjük: a feudális maradványoktól (pl. hitbizományok) terhelten az továbbra is az elmaradottabb régiók közé tartozott. A megye közlekedési hálózata ekkor már hét vasútvonallal rendelkezett. A tőkés fejlődés eredményeit figyelemmel lehetett kísérni a vasútépítés terén, az egyre intenzívebbé váló mezőgazdaságban és az 1890-es évektől gyors növekedésnek indult iparban, melyen belül az állati és a növényi termékeket feldolgozó ágazatok fejlődtek a leginkább. Az 1890-ben létrehozott Mezőgazdasági Ipar Részvénytársaság kibérelte a kaposvári Esterházy hercegi hitbizományt. Az alapítók szándéka a cukorrépa termesztés meghonosítása, illetve a megyeszékhelyen cukorgyár építése volt. Az 1894-ben indult korszerű üzem Délkelet-Dunántúl cukorrépáját dolgozta fel, s nemcsak a hazai piacra szállított, hanem jutott exportra is. A gyár a környező falvak nincstelenjeinek százait jutatta kenyérkereseti lehetőséghez. A Kaposvár Cukorgyár építkezései a város arculatát is megváltoztatták. 1916-1917-ben épült a MIR malom. A fontosabb közlekedési utak mellett élő lakosság eredményesebben kapcsolódott be az árutermelésbe. Ez pedig nem csupán az írni-olvasni és számolni tudást ösztönző, hanem információt áramoltató tényező is volt. Erdősi Ferenc tanulmányaiban olvashatjuk, hogy Somogy megye közlekedési hálózata sokáig elmaradt az optimális szinttől. A nagy vasútépítések megindulása előtt és után számos, a külvilágtól elzárt községe volt. Más települések, mint például Törökkoppány, Tab, Nagybajom, Böhönye stb. pedig sokat veszítettek korábbi szerepükből. A másik oldalon viszont kétségkívül olyan új központok alakultak, mint Barcs és Szigetvár. Kaposvár a felgyorsult urbanizáció következtében egyre városiasabb külsőt öltött.

A megye lakossága az 1869-es 287555 főről 1910-re, 365961 főre nőtt (1784/87-ben 162871-en éltek Somogyban). A századforduló táján 5-6 % volt a német és 3 % horvát nemzetiségű lakosság aránya. Ugyanekkor a népesség 72-75 %-a római katolikus, együttesen 22-24 %-a református és evangélikus, 3 %-a pedig izraelita vallást követett.

A millennium évében elkezdődött újabb periódus a gazdasági élet intenzív – de továbbra sem zökkenőmentes – fejlődésével jellemezhető. Az agrárgazdaság kapitalista átalakulása leginkább a nagybirtokok esetében vált erőteljesebbé. A megye területének 17 %-át azonban a hitbizományok uralták. (Az országos arány 4 %-os volt.) A mezőgazdaság belterjessé válása nem állt meg. A parasztság elszegényedése azonban tovább folytatódott. A megye néhány olyan vidékén volt csak némileg kedvezőbb a helyzet, mint például a Balatonnál, ahol a fürdővendégek számának növekedése a gazdasági tevékenységet is élénkítette. Természetesen az e tájon élők közül sem fordult mindenkinek kedvezőbbre a sorsa. Legtöbbet talán azok a szőlősgazdák szenvedtek, akiket a filoxéra tönkretett. Emellett természeti csapás is sújtotta a kisbirtokosokat, például az 1908-as nagy szárazság.

A dualizmus évtizedeiben láttak hozzá az elektromos hálózat kiépítéséhez. A pénzintézetek is tovább sokasodtak. A tradicionális kézműves szakmák mellett – jelezve az új polgári igényeket ‑ modernnek számító iparok jelentek meg. A Dél-Dunántúlon 1876-tól 1910-ig, jelezve az iparosodás előrehaladását, a lakosság koncentrálódását, az ötvennél több iparvállalattal rendelkező települések száma 71-ről 160-ra emelkedett. Somogyban e települések száma közel fél tucattal nőtt. Különösen dinamikusan fejlődött Kaposvár, Barcs és Szigetvár ipara. Az iparon belül azonban a kisipar továbbra is megőrizte túlsúlyát. Bár a Dél-Dunántúl városiasodási üteme az országosnál alacsonyabb fokon állt, Kaposvár azt meghaladó mértékben urbanizálódott, s tempójában Budapestet is megelőzve, a magyarországi városok között a első három között volt. 1873. január 2o-án rendezett tanácsú város lett. A megyeszékhelyen 1871-1911 között 11 jelentékenyebb ipari vállalatot alapítottak. 1885-1917 között a folyamatosan emelkedő építkezések során 1129 épületet emeltek. 1872. augusztus 14-én adták át a forgalomnak a Bátaszék-Dombóvár-Kaposvár-Zákány vasútvonalat, melyet a több vonal követett.

1895. szeptember 20-án Németh Istvánt Kaposvár polgármesterévé választották. Ő volt az első polgármester – aki felismerve, hogy egy XX. századi város nem nélkülözheti a megfelelő infrastruktúrát – máig is meghatározó szerepet játszott a megyeszékhely modernizálásában. Számos fontos, s még ma is városképi jelentőségű középülethez jutott e korszakban Kaposvár. A millennium tiszteltére 1896-ban tették le a főgimnázium új épületének alapkövét. Az eklektikus építményt két évvel később vették birtokba a diákok. A színház, mely szecessziós stílusban, vasbeton szerkezettel épült, 1911-ben készült el. A városban 1900-ban már összesen 3940 épületet írtak össze. A megyeszékhely 1906-ban saját vízművet alapított. A somogyi fővárosban 1900-ban már 18218 polgár élt. Thirring Gusztáv 1911-ben 11 jelentékenyebb iparvállalatot sorolt fel 1360 fővel, valamint 5 bankot és takarékpénztárt. A megye székhelyén már 1892 óta elektromos energiával világítottak, s 1908-ban már 49 utcában volt villanyvilágítás. Ugyanekkor 33 utca és tér rendelkezett szilárd útburkolattal. 1908-ban 3815812 levél-, illetve 59976 táviratfeladást és -érkezést regisztráltak a postai statisztikák, s a kaposvári vasútállomáson 373793 utas szállt fel.

Kanyar József vizsgálatai azt mutatták, hogy „a kulturális fejlődés a gazdasági és a társadalmi fejlettséggel összefüggésben alakult ki, és a régiót szinte két, egymástól diametrálisan szétválaszthatóan alrégióra: Észak-Dunántúlra és Dél-Dunántúlra osztotta. Míg az északi rész az egész ország legfejlettebb régiója volt e tekintetben, addig a déli részen a Dunántúl legelmaradottabb megyéi terültek el.” Ezért is tartjuk jeletősnek, hogy 1869-ben – Somssich Pálnak köszönhetően – ismét „nagygimnáziuma” lett a városnak. A megyeszékhely patinás iskolája 1885-ben „főgimnáziumi” címet kapott.

A megye népiskoláinak köszönhetően – relatíve – nagyot nőtt a műveltségi szint. Ehhez azonban tudni kell, hogy honnan indultak. Az Eötvös által 1870-ben, népoktatási törvény életbelépte után a népiskolai közoktatásról az országgyűlés elé terjesztett jelentésből kiderült, hogy a Királyhágón inneni, adatot szolgáltató 9630 település közül 1367-ben nem volt iskola. Magyarországon – Erdélyt nem számítva – átlag 135 tanköteles, és 70 ténylegesen iskolába járó jutott egy tanítóra. Ehhez a jelentéshez készített somogyi felmérésből tudjuk, hogy 368 iskola működött a vármegye 317 településén. Somogy megye 23 községében viszont nem folyt tanítás. Amíg a 368 iskolaépület alig fele volt jó állapotú, addig közel negyedét rossznak minősítették.

A népoktatási törvény életbe lépése után két évvel egyébként még volt olyan község Somogyban, ahol nem is hallottak erről a jogszabályról. 1870-ben a vármegyében oktató minden egyes tanítóra átlagosan 102 kisdiák jutott. Ezzel a mutatóval, s a ténylegesen iskolába járó gyermekek számát illetően, kedvezőbb volt a somogyi kép, mint az országos. A népiskolák majd 25 %-ában így viszont egy tanító 80 diáknál is többel foglalkozott egy tanórán. A magyarországi átlag alatt maradt a tanítói jövedelem, azt azonban szükséges megjegyezni, hogy 1874-ben a Somogyban működő néptanítók közel egyötöde nem rendelkezett a megfelelő végzettséggel.

Az oly sokat emlegetett dualizmuskori polgári fejlődés számos értelmiségi szakmának teremtett egzisztenciát. Az örökölt korszerűtlen értelmiségi foglalkozási struktúra azonban még a századfordulón is kimutatható volt az intellektuális munkát végzők szakmánkénti összetételében. A kedvező irányú elmozdulás, a számszerű a növekedést Somogy megyében is érzékelhették a kortársak. Ez nemcsak a népiskolák és a középiskolák kvantitatív gyarapodásával, hanem a szélesebb értelemben vett infrastruktúra fejlődésével is összefüggött. Az intellektuális tevékenység iránti igények növekedését, a polgári mentalitás terjedését illusztrálta például a hetilapok, utóbb pedig a napilapok elterjedése, az olvasókörök – és általában az egyesületek – mennyiségi gyarapodása. A megyeszékhelyen mindenesetre olyan atmoszféra alakult ki, hogy még Ady Endre költészetének is volt közönsége. Ugyanakkor – közel a századfordulóhoz – több olyan kimagasló tehetségű festő alkotott a megyében, mint Galimberti Sándor, Kunffy Lajos, Vaszary János és a világhírű Rippl-Rónai József, aki 1908-ban végleg hazatelepedett Kaposvárra. Néhány impresszionista festő pedig 1908-1911 között Kőröshegyen Balatoni festők néven külön kolóniát alakított.

Az első somogyi újság – mint azt említettük – a Roboz István szerkesztette Somogy (1866-1915) hetilap volt. Hosszabb-rövidebb ideig minden járási székhelyen próbálkoztak egy-egy helyi lappal. A leghosszabb életű újságok a Barcs és Vidéke, a Csurgó és Vidéke és a Délsomogy hetilapok voltak. Az megye első napilapjai a Somogyi Hírlap és a Somogyvármegye voltak.

A polgári fejlődés együtt járt az új munkajogi és szociális konfliktusok megjelenésével. A századvég somogyi munkásmozgalma ebben az időszakban vált a korábbinál intenzívebbé, nyilván ösztönzőleg hatott az MSZDP 1890-es megalakulása is. A mezőgazdasági és az ipari munkásság nyomora az 1890-es években Somogyban munkásmegmozdulásokhoz és sztrájkokhoz vezetett. A legjelentősebbnek az 1894-es barcsi demonstrációt tekinthetjük. Időközben Szigetvárról Barcsra és Kaposvárra helyeződött át a munkásmozgalom súlypontja. Ugyancsak 1895 után következett be a szakegyleti mozgalom kiteljesedése is. Az MSZDP-nek Somogyban is több helyi csoportja alakult. Ezzel összefüggésben 1905 és 1906-ban nagy sztrájkok voltak az iparban és a mezőgazdaságban.

1908. január 12-én Nagyatádi Szabó István vezetésével megalakult a Somogy Megyei Kisgazdák Egyesülete.

A kapitalizmus fejlődése módosította a magyar társadalom szerkezetét: a hagyományos uralkodó osztály egyes rétegei – főleg a középbirtokosok –, a volt mezővárosi és a kisvárosi polgárság jelentős része, sokat veszített gazdasági és politikai pozícióiból, az új burzsoázia pedig a korábbiaknál kedvezőbb helyzetbe került. Ez a felszínre hozta a társadalomban már korábban is meglévő, de addig bújkáló ellentéteket, mivel az új magyar polgárság felső és alsóbb rétegei egyaránt magukba foglalták a történelmi okokból éppen asszimilálódó zsidóságot. A XIX. század második felére már kitapinthatóan átalakult a korábbi évszázadokra jellemző teológiai antijudaizmus a rasszizmussal is összekapcsolódó antiszemitizmussá. Magyarországon a konkurenciától való félelemtől is indítva egyfajta kapitalizmusellenes, illetve antiliberális légkör alakult ki. Ismé­telten megjelent, Bibó szóhasználatával élve, az ún. bűnbakkereső mechanizmus is. Ebbe a sorba illeszkedett a somogyi antiszemiták szervezkedése is. 1882-ben néhányan elhatározták, hogy egy helyi antiszemita egylet megalakítására népgyűlést hívnak össze. A nagygyűlést október 30-án tartották meg. Az antiszemita egylet Somogy Megyei Keresztény Védszövetség néven alakult. Ezzel egyidőben kaposvári megjelenéssel – Népjog címen – hetilapot is alapítottak. Szalay Károly kaposvári törvényszéki vizsgálóbíró lett a lap főszerkesztője. A korábbi függetlenségi párti képviselő 1884-ben a csurgói kerületből antiszemita programmal jutott be a parlamentbe. Ő volt egyébként a tiszaeszlári perben Solymosi Eszter édesanyjának jogi képviselője. Tisza Kálmán belügyminiszter azonban a hozzá beérkezett egyesületi alapszabályt fogalmazási okokra hivatkozva nem fogadta el. Az antiszemiták tevékenysége a megyén belül sem merült ki az egyletalapítási kísérletben. 1883-ban antiszemita zavargások sorozata vonult végig az országon: „... a mozgalomnak két nagy gócpontja alakult ki: az egyik a Dél-Dunántúlon, ahol a zsidóbérlők és kereskedők ellen, a másik északi megyékben, ahol elsősorban a Galíciából betelepülő zsidó kiskereskedők, pénzkölcsönzők ellen irányult.” – írta Kubinszky Judit. A vármegye felelős politikai vezetőinek sikerült a kirobbant zavargásoknak a megye teljes területére kiterjedését megakadályozniuk. Ennek ellenére a Szigetváron, valamint – a zalai események hatására – Csurgó és környékén a zsidóságot súlyos atrocitások érték, és sokuknak drámai körülmények között kellett elmenekülniük. A szigetvári főszolgabíró például csak úgy tudta megállítani a vandál módon törő-zúzó tömeget, hogy közéjük lövetett.

A megye politikai atmoszférája az antiszemiták visszavonulás után sem lett nyugodtabb. Az új polgári állam kiépítése olyan kérdéseket vetett fel, melyek a még meglévő feudális maradványok felszámolásával foglalkoztak. E kérdéskörbe tartozott az egyház és az állam zavarmentesnek egyáltalán nem mondható kapcsolata. A közigazgatás és az egyház szétválasztása, a vele kapcsolatos küzdelmek az 1880-1890-es évek fordulóján és az azt követő esztendőkben tetőztek. Korábban is adódott több olyan – egyházi szempontból is – neuralgikus kérdés, mint például a vegyes házasság problematikája, a zsidóság recepciója, az antiszemitizmus vagy épp a munkásmozgalom fellendülése. A kabinet 1893-94-ben szabadelvű egyházpolitikájáról (anyakönyvezés, polgári házasság stb.) bizalmi szavazásokat rendeztek az egyes törvényhatóságokban. A somogyi megyegyűlésen, egy nagy vitát követően a testület támogatásáról biztosította a Wekerle-kormányt.

A századfordulót követő évek sem voltak mentesek a belpolitikai válságoktól, amelyek között kétségkívül a leglátványosabbnak az 1905-1906-os nemzeti ellenállást kell tekintenünk. Az agrárius táborba tartozó Somogy vár-megye politikáját irányító – a nagybirtokos arisztokráciával szövetségben álló ‑ középbirtokosok a mozgalom első fázisában csatlakoztak a „nemzeti ellenállás”-hoz.

Az 1850-es években kezdődött meg – a földszerzés és a jobb élet reményében – a somogyi parasztok kirajzása a Dráván túli megyékbe. Az 1880-90-es évtizedekben már majd négyezer ember költözött Horvát-Szlavónországba. 1904-1914 között – ekkor már Amerikába – közel 14000 ember vándorolt ki Somogyból.