Somogy a középkorban
Szerző: dr. Bősze Sándor
A honfoglaló magyarok az akkori Somogy területén szlávok, germánok és avarok által gyéren lakott vidéket találtak. Eleink 900 táján történt megtelepedését mutatják a Balatonszemesen és Fonyódon feltárt teljes harci díszben, lovukkal eltemetett harcosok, valamint a Tengődön, Törökkoppányban és Vörsön megtalált íjas férfiak, továbbá a honfoglalók középrétegeihez tartozott nők sírjai például Zselickislakon és Sérsekszöllősön. A közel háromszáz ismert honfoglalás-kori temető zöme köznépi (legjelentősebb mind közül Fiad-Kérpusztán) volt. A névtani és archeológiai vizsgálatok tanúsága szerint a megye ősfoglalói a Bogát és a Bő nemzetség lehettek. Csak később, a X. század közepére vették át a hatalmat az Árpádok: Fajsz és Koppány.
Amikor 997-ben meghalt Géza fejedelem, fiának, Istvánnak kellett őt a hatalomban követni. A fejedelmi nemzetség egyik ágához tartozó Koppány azonban a keresztény elsőszülöttségi jogot nem ismerte el és magának követelte a fejedelmi széket. A levirátusra hivatkozó nemzetségfő feltételezhetően a somogyvári Kupa-hegyi földvárából irányította a somogyi dukátust. Koppány pogány felfogását jelezte, hogy feleségül akarta venni a megözvegyült fejedelemnét, Saroltot, akinek fiát, Istvánt pedig meg akarta ölni. Az összecsapást követően István Koppányt felnégyeltette, „országát” pedig arra kényszerítette, hogy a pannonhalmi főapátságnak fizesse a dézsmát. Így történt aztán, hogy Somogy évszázadokon át Pannonhalmának adta a tizedet. A helyi politikai hatalmat kézben tartó, a fejedelmi családhoz tartozó Koppány vezér és az államalapító király közti összecsapás tétje, egyebek mellett, Magyarország Európához tartozása, vagyis a kereszténység megszilárdítása és állam újjászervezése volt. A bajorok által is segített uralkodó legyőzvén a törzsfőt, jelentős lépéssel jutott közelebb ahhoz – a röviddel később megvalósult célhoz –, hogy az új állam az európai keresztény kultúrkörhöz tartozzon.
I. (Szent) István, a vármegyerendszer kialakítása során, a somogyi várakat és a hozzájuk tartozott birtokokat királyi tulajdonná nyilvánítva, a környező vidékek központjaivá tette. Ezek sorából kiemelkedett Somogyvár, mely később a középkori megye székhelye lett. Ahogy Kanyar József írta: „Ez volt az erődített hely, mely a rómaiaktól kezdve jelentős megyei centrum volt a megye királyi területén (a XIV-XV. századi oklevelek rendszerint castrum Simighiense néven emlegették),a királyné tulajdonában lévő déli megyével (Segösd, Següsd) szemben. Somogyvár tehát civitas regalis volt.” A település volt a kiépülő királyi várszerkezet somogyi magva. A zömében XIII. századi oklevelek a megye harminc egynéhány várbirtokának nevét örökítették át az utókorra. Somogy megye másik jelentős központja, Segesd IV. Béla uralkodásától 1395-ig ún. királynéi vármegye volt. Ez idő tájt a város a királynék – különösen IV. László felesége – állandó udvartartási székhelyének számított. E két várszerkezetnek – az ispánnal, annak fegyvereseivel, a várjobbágyokkal, a várnépekkel, továbbá a várföldekkel egyetemben – szoros részét képezték az ún. udvarhelyek, vagyis a speciális szolgálatot ellátó szolgáló népek falvai. Ezek közé tartozott például (Somogy)udvarhely, Ötvös, (Rinya)kovácsi, (Puszta)kovácsi, Szántó(d) stb. A Szöllős helynevek pedig jelzik a somogyi szőlőművelés különös jelentőségét.
A honfoglaláskor itt talált szlávok és avarok mellé a következő néhány évszázadban más törzsek is beköltöztek. Legelőször a besenyők érkeztek, s megyében több helyütt (Balaton déli partja, a Dráva, a két Koppány és a Rinya völgyei) is megtelepedtek. A X-XI. században a mai Kaposvár területe is benépesült. 1009-ben a pécsi püspökség I. István által adományozott alapítólevele említette először a Copus nevet. 1192-ben – Győrffy György szerint – már létezett egy Kapos menti nagy uradalom, melyet a XV. századtól Rupolújvár vagy Kaposújvár néven is említettek. A Kapos völgye is sokat köszönhetett az államalapító király átgondolt politikájának. Koppány legyőzésében jelentős szerepet játszottak a német lovagok és – a legenda szerint – maga Szent Márton. A német Győr nemzetség kapta meg a zselicszentjakabi és a vidékén lévő többi udvarházat (Fonó, Taszár stb.). A bencések a Zselicben jutottak királyi adományhoz. Szentjakab mellett a X-XIII. századokban további két nagy nemzetségi központ alakult ki: a mai Bodrog környékén a Bő, a Drávához közel fekvő Babócsán pedig a Tibold nemzetségé.
A stratégiai helyek, közlekedési utak, gázlók, vámhelyek védelmére már a X-XI. században kialakult a földvárak viszonylag sűrű hálózata.
A magyar egyházszervezés folyamatába illően alapította Ottó ispán a zselicszentjakabi (1061), I. László pedig a somogyvári (1091) bencés monostort. Az előbbi – sajátegyház – felszentelésén maga Salamon király és Géza herceg is részt vett. Az utóbbi – a saint gilles-i anyaapátságához tartozva – a XVI. század közepéig a magyar-francia kapcsolatok fontos hazai központja, a középkor egyik rendkívül jelentős kulturális, a magyar írásbeliség egyik legnevesebb centruma volt. Valamikor a XII-XIII. század folyamán, legkésőbb 1224-ben, ugyanis hiteleshellyé vált. Az ún. somogyvári formuláskönyvet a marosvásárhelyi Bólyai Könyvtárban található kódex tartalmazza. A somogyvári romokat feltáró Bakay Kornél régész szerint a nagy építési munkálatok az 1070-es években kezdődtek meg. A király ugyanis ebben a kolostorban kívánt temetkezni. A később szentté avatott uralkodó 1091 tavaszán Somogyon keresztült indult – testvérének, Ilona királynénak, a horvát király özvegyének hívására – a közeli Horvátország és Dalmácia meghódítására. A hadjárat sikereinek és a zágrábi püspökség megalapításának is köszönhetően megyénk egyfajta „tranzitterülete” lett a mediterrán térségbe irányányuló kereskedelemnek. I. Lászlót 1095-ben először Somogyváron temették el, s a teste csak később került Nagyváradra.
A vármegye két, még I. István által szervezett főesperessége – melynek központja Somogyvár és Segesd volt – a Veszprémi Püspökség fennhatósága alá tartozott. Segesd adott helyet a XIII. század végén a megye első ferences kolostorának. III. Béla uralkodásának első szakaszában hatalma egyik fő támaszának tartotta a János lovagrendet. Ezért is került Kereki vára a székesfehérvári rendházhoz. A XI. században betelepült johanniták egyik fontos központja, rendháza 1217-től Csurgón volt.
A somogyvári apátság szerzetesei egyedülálló módon mind franciák voltak. E privilegizált helyzetet kívánta 1204-ben Imre király megszüntetni, amikor nem a megválasztott francia apátot, hanem Spalato érsekét állította a kolostor élére. Ezzel a somogyi hiteleshelyre, melyet a pápa 1211-ben különös védelembe vett, még fegyveres harccal is kísért zavaros idő köszöntött. A Szent Egyed hitvallóról elnevezett apátság XIII-XIV. századi története előbb egyházi belviszályok, utóbb pedig az apátság és a Marczaliak, illetve a Báthoriak közti hatalmaskodások jegyében telt.
III. Béla halála után, idősebb fia, Imre örökölte a királyságot. Andrásnak pedig annyi kincs jutott, hogy abból hadjáratot vezethetett a Szentföldre. A herceg azonban hamar felélte ezt a vagyont. Jóllehet a király ekkor átengedte testvérének a Dráván túli területeket, András azonban a trónt kívánta megszerezni. A rádi csatában Lelle és Szemes között – 1199 nyarán – Imre király legyőzte az ellene támadó herceget, aki ekkor VI. Lipót osztrák herceghez menekült.
Kaposvár mai területén a XIII. századtól, a Győr nemzetségbéliek mellett, a zselici – erdőkkel teli – birtokaikra támaszkodó a Monoszló nemzetség tagjai is jelen voltak. Ők a királytól a márki és a ropolyi birtokokat kapták meg. Makariás ispán fia, a szintén ispán, Tamás alakította ki II. Endre uralkodása alatt a ropolyi uradalmat, melynek fejlődését rendkívül kedvezően befolyásolták az áthaladó kereskedelmi utak és a vásártartási joggal rendelkező, később oppidummá avanzsáló Szerdahely léte.
Batu kán betörésének hírére, illetve a király hívó szavára Kálmán herceg is hazatért Horvátországból, s útközben magával vitte a somogyi bandériumokat is. A Muhi melletti csapást (1241. április 11.) követően IV. Béla kitörve a tatár gyűrűből, a dalmát tengerpart felé menekülve, Segesdet érintve ért Zágrábba. A befagyott Duna jegén átkelt tatár csapatok 1241-1242 telén Somogy vármegyén is átvonultak, s kegyetlenül kifosztották, pusztították az útjukba esett falvakat. Amikor a király 1242 májusában hazatért, kíséretének tagjaként visszajött a korábbi somogyi ispán, a nádor, a Hahót nembeli Arnold. Az főúr feladata lett a vármegye személy- és vagyonbiztonsága konszolidálása. A mongolok kivonulása után IV. Béla többször is hosszasan időzött teljes udvartartásával Segesden. A tatárjárás előtt egy, igazán komolyan megerősített hely létezett a vármegyében, Somogyvár. Ezt követően a király Somogyban is bőkezűen adományozta a várépítési engedélyeket.
1270-ben örökölte Monoszlai Péter fia, Péter a Kapos melletti Márkot – vagyis Kaposvárt. 1313 és 1400 között – Monoszlai II. Gergely fia, Egyed tárnokmester igyekezetének is köszönhetően – kezdődött a IV. László uralkodása idején szétesett ropolyi uradalom egységesítése. A nagy hatalommal rendelkező család V. István halála és Károly Róbert trónra lépése között eltelt évtizedekben alaposan kivette részét a pártharcokból. A birtok 1316 után az Anjou uralkodó bizalmasának számító, Gutkeled nembeli Felsőlendvai család kezébe került. Miután ez a família kihalt – valamikor a XIV. század közepe táján –, az uradalom a Rupuli család tulajdonába került. Ők azonban ezt, az 1403-beli vagyonelkobzás következtében elveszítették, mert részt vettek egy Zsigmond elleni összeesküvésben. Először 1359-ben tűnt fel – a megmaradt oklevelek tanúsága szerint – Újvár neve. Kaposvár XV. századi története a hatalmaskodások jegyében telt el. II. Ulászló parancslevele birtokában 1495-ben – az Újlakiak hatalmaskodásait megszüntetendő – Drágffy Bertalan erdélyi vajda ostrom alá vette Kaposújvárt. Az 1504. január 21-én kiállított oklevél szerint a vár – hosszú hatalmaskodási pereket követően – a Szerdahelyi család birtoka lett.
A másik – szintén hosszú – hatalmaskodási történet a somogyvári apátság körül zajlott. A fordulatokban gazdag események a XIII. század második felétől kezdődtek és IV. Béla korától Zsigmond, valamint Mátyás uralkodása alatt, egészen II. Ulászló koráig tartottak. Ekkor, 1511-1512-ben, egy 1508-as canonica visitatio tanúsága szerint, már nem volt szerzetesi élet a százados falak között, az apátság egyesült a zalavárival és a szentmártonhegyivel. A monostor 1556-ban került török kézre. Az említett vizitáció a megye másik közel félévezredes monostorát, Zselicszentjakabot viszont rendben találta.
Amikor Zsigmond nagyhatalmi politikáját követve, 1402 januárjában Csehországba utazott, megbízhatónak ítélt híveit helyezte az ország fontos stalumaiba. Így lett a temesi ispán, Marczali Miklós erdélyi vajda Kereki falu birtokosa. A királlyal elégedetlen főurak Váradon Szent László sírjánál a szintén távollévő Nápolyi Lászlónak ajánlották fel a koronát. Marczali is ott volt az összeesküvők között. Zsigmond, Garai Miklós nádor segítségével, szeptemberre katonai erővel leverte a lázadást. Eközben érte a nagy rombolással járó ostrom Fehérkő várát is.
Somogyot – a tatárdúlás okozta töréstől eltekintve – a török megjelenéséig egyenes vonalú gazdasági fejlődés jellemezte. Mátyás király korában – Csánki Dezső szerint – a megyében 16 vár (Babócsa, Barcs, Bát, Berzenze, Csurgó, Gerec, Kereki, Kapos-Újvár, Komár, Pata Somogyvár, Szenterzsébet, Szenyér, Szigetvár és Zákány), 25 város és 939 falu létezett. A török hódítás kezdetéig – zömében a XIII-XIV. században – számos bencés (Zselicszentjakab, Somogyvár, Kaposfő, Babócsa), pálos (Döröcske, Mindszent, Szerdahely, Nagyszakácsi, Toldi puszta, Szentpéter), Ágoston-rendi (Szentlászló, Sámson, Bő, Koppány), ferences (Segesd) és johannita (Dada, Csurgó) kolostort alapítottak.
A középkori Somogy vármegye egészségügyi állapotát tükröző kevés számú forrás gyakran szól a pestisjárványokról. A XIV. század nagy európai járványa 1349-ben tört Dalmácia felől a megyére. II. Ulászló uralkodása alatt, 1509-1510-ben e betegség szintén végigpusztítotva az országot, Somogytól is komoly áldozatot követelt. Az évszázad közepe táján, huszonöt somogyi és zalai falut érintve még egyszer megjelent a kór.
Mátyás halála után, 1490 májusában Budán királyválasztó, vagy talán koronaárverési országgyűlés kezdődött. A somogyi főurak, Újlaki Lőrinc, Kanizsay György, Beriszló Péter, valamint a johanniták perjele Korvin-párti volt. A trón birtoklásáért folytatott harcok során a csapatok benyomultak a Dunántúlra, s elfoglalták Székesfehérvárt és Veszprémet is. A harcok somogyi területekre is átcsaptak. Így ostromolhatták meg – feltehetően – a kereki várat is.
A vármegyék közül Somogy megye nyerte el elsőként, 1498-ban, II. Ulászlótól a címer- és pecséthasználati jogot. Talán itt szükséges külön is kiemelni, hogy a vármegye mezőgazdaságában milyen kiemelkedő jelentőségre tett szert már X-XI. századtól az intenzív szőlőművelés és bortermelés.
Az 1534-es Literáti Fülöp-féle összeírás – melyből olyan települések maradtak ki, mint például Kaposújvár, Karád, Segesd, Somogyvár, Szigetvár – sok (409-442) apró faluval sűrűn behálózott megyéről tudósít. Somogy portái közül 237 nemesi (pl. Török Bálint, Tóti Lengyel család, Báthory András, Sulyok Balázs stb.), 42 pedig papi birtok volt.
