Megemlékezés az I. világháború befejezésének 90. évfordulóján

Szerző: Szita Károly

A magyar nemzet ezeréves történetének legvéresebb küzdelmét 1914 és 1918 között vívta. Ez az öt éven át tartó elrettentő mértékű vérontás nem csupán a teljes katonai és nemzeti összeomlás, hanem egyben a történelmi Magyarország feldarabolásának kezdete is.

„Mire lehullanak a levelek, itthon lesztek” – mondta II. Vilmos német császár 1914. augusztus elején katonáinak. Ötször hullottak le a levelek, mire a sok szenvedés, vér és pusztítás után a háború a Központi Hatalmak teljes vereségével befejeződött. A Monarchia számára ez az öt év az állami lét megszűnését, új nemzeti államok létrejöttét jelentette. A történelmi Magyarország embervesztesége a háborúban 380 774 halott, 743 359 sebesült, 399 555 eltűnt és 614 808 hadifogoly volt. Több, mint kétmillió ember…, férfiak, apák, fiatalabbak, idősebbek…, támasz, kenyérkereső nélkül maradt családok, özvegyek, árvák…

Talán a megdöbbentő történelmi tényeknél is megrázóbb azonban a kép, amit az emberről rajzol az irodalom: Ady mesebeli Jánosáról, akinek „Gyürkőzni kell a Halállal”, Babits „Fiatal katoná”-járól, aki „Még élni sem érte az életet…”, „…mert halni kell neki, halni”, vagy talán a legmesszebb hangzó, megrázó sikoltás, Gyóni Géza szava:
„Csak egy éjszakára küldjétek el oket…,
…Hogy sírva sikoltsák : Istenem, ne többet!”
Talán ezek a gondolatok tudják érzékeltetni, mit élt át az „Ember az embertelenségben”.
Vagy a haditudósító Rippl-Rónai József 1915-ben készült rajza mellett olvasható megrázó üzenet:
„Somogy, Tolna fiainak, az Élet mártírjainak, a Halál hőseinek”

Az Élet mártírjaira, a Halál hőseire emlékezünk itt, a Hősök temetőjében. Az ő porladó csontjaik fölött hajtunk fejet. A legendás negyvennégyesekre emlékezünk, a kaposvári „rosseb-bakákra”. Ez az ezred a háború alatt több mint tízezer katonáját vesztette el, tényleges létszámának a négyszeresét. A háború négy éve alatt többször megsemmisült, és mint a mondabeli hős, többször újjászületett. A feledés homályába vesző csatamezők - Sabác, Montelló, Doberdó, Isonzó - lettek több ezer somogyi baka jeltelen, örök nyugvóhelyei. 1932. június 2-án vasárnap délelőtt a kaposváriak régi vágya valósult meg. Az ország talán legszebb háborús emlékművét – a somogyi, kadarkúti születésű szobrászművész, Jálics Ernő művét, minden hősök örök példáját, az oroszlánnal küzdő Héraklészt – avatták, méltó mementóként a 44-es hősök dicsőségére.
Mert a hősökre emlékezni – dédapáinkra, nagyapáinkra – soha nem a múltnak: az mindig a jelennek és még inkább a jövőnek szól. Nem vehetjük magunkra a feledés gyalázatát, mint ahogy ez némely korokban történt. A magyar katona bátorsága, becsülete, tisztessége, a mérhetetlen véráldozat emlékének tisztelete, őrzése mindannyiunk kötelessége.

Itt, ebben a város széli csendes temetőben együtt alussza örök álmát magyar, török, „szakadár szerb”. Itt leltek végső nyugalomra, akik „…életükben ádáz ellenfelek, halálukban egyformák, megbékéltek. A lelkükkel a gyűlölet is elszállt.” – írja Jókai Mór.

„A lelkükkel a gyűlölet is elszállt.” – így nekünk, kései utódoknak marad a felemelő, megerősítő kötelesség: magasztaló elismeréssel és mélységes hálával fejet hajtani és emlékezni.

És nem feledni a figyelmeztetést, a mindennél erősebb íratlan törvényt, ami tőlük, innen a sírkeresztek, fejfák és jeltelen sírok sokaságából érkezik hozzánk, az élőkhöz:
„Voltunk mint Ti, Lesztek mint Mi…”