Kaposvár katonái

Szerző: Puskás Béla

1859 decemberében helyezték Somogy megyébe és Kaposvárra a 44-es gyalogezredet, a későbbi „rosseb bakák” elődeit. Ettől az időtől kezdődően napjainkig folyamatosan állomásoztak katonák Kaposváron.

A város vezetésének kifejezett kérésére építették meg 1876-ban a Honvéd laktanyát a mai Damjanich utca és a Kossuth Lajos utca sarkán, majd 1887-ben a Baross laktanyát. A város életének színfoltja volt a gyakorlótérre kivonuló katonák látványa és a honvédzenekar rendszeres masírozása a város útjain. A lakosság oly mértékben megszokta, megszerette az itt állomásozó katonákat, hogy 1910-ben a helyettes alpolgármesternek feliratban kellett tiltakoznia az ellen a terv ellen, hogy a katonákat elvigyék Kaposvárról. A város lakosságának nagy örömére a katonák maradtak.

Az I. világháború kitörését követően mozgósították a Kaposváron és környékén állomásozó katonákat, közöttük a 44. gyalogezredet is. Az ezred az első világháborúban szinte valamennyi harctéren megfordul. Ennek során háromszor semmisült meg és háromszor született újjá.

A Monarchia számára a háború öt éve a teljes kimerülést és az állami lét megszűnését, új nemzeti államok létrejöttét jelentette. A történelmi Magyarország embervesztesége a háborúban 380 ezer 774 halott, 743 ezer 359 sebesült, 399 ezer 555 eltűnt és 614 ezer 808 hadifogoly volt. 1918 elején ez a végkifejlet még nem látszott. A hátország fizikai és erkölcsi tekintetben egyaránt kimerült, ezzel szemben az antant egyre erősödött, gyárai, üzemei teljes kapacitással dolgoztak. Az európai kikötőkbe 1918 nyarától havi átlagban 300 ezer amerikai katona és nagy mennyiségű hadianyag ékezett.

A nyugati fronton a németek által augusztusban megindított nagyarányú támadás a kezdeti sikerek után összeomlott. Hasonló sorsra jutott a déli fronton a Monarchia régóta előkészített offenzívája. Néhány nappal a támadás után a Monarchia hadserege a teljes felbomlás állapotába került. A Monarchia a végét járta. A központi hatalmak frontjain hatalmas méreteket öltött a bomlás. Szeptember végén Bulgária, október végén Törökország tette le a fegyvert. Ezután nem maradt más megoldás, mint a fegyverszüneti tárgyalások megkezdése.

A padovai fegyverszüneti egyezmény hallgatólagosan a háború előtti határokat jelölte meg demarkációs vonalként, de kikötötte, hogy a németek ellen vonuló antanthaderők Magyarország bármely stratégiailag fontos pontját megszállhatják. A fegyverszüneti egyezmény aláírására azzal a kikötéssel került sor, hogy az 24 órával az elfogadás bejelentése után, november 4-én délután 3 órakor lép életbe. A közös parancsnokság ekkor követte el utolsó végzetes hibáját: a fegyverszüneti egyezményt azonnal kihirdették. A háborúba belefáradt katonák a hír hallatán eldobálták fegyvereiket, felszereléseiket, otthagyták állásaikat, és megkezdték a visszavonulást. Az antanterők - tartva magukat a szerződéshez - folytatták előrenyomulásukat, és 24 óra alatt 300 ezer hadifoglyot ejtettek. A fogságba esett katonák többsége a történelmi Magyarország területéről vonult be. Jelentős részük soha nem került haza a hadifogolytáborokból.

A padovai fegyverszünet aláírása után a 44-es somogyi gyalogezred viszontagságos út után - szinte példa nélkül álló módon - szervezett kötelékben, teljes felszereléssel, november 14-én érkezett meg Kaposvárra. November végéig az ezred állományának többségét leszerelték. Ezzel az Albrecht főherceg nevét viselő cs. és kir. 44. gyalogezred 174 évi fennállás után megszűnt.

A negyvennégyesekről legendákat meséltek. Mint a Somogyvármegye című politikai napilap 1915. május 9-én írta: “Ármádiánk elitje a budapesti negyedik hadtest. Ebben pedig a legelső helyet a kaposvári 44. gyalogezred foglalja el, ami annyit jelent, hogy hadseregünk dísze és büszkesége a mi mindég vitéz házi ezredünk.”

1918. október 30-án, a front összeomlását követően Reichard Béla alezredest bízták meg az alakulat parancsnoki teendőinek ellátásával. Reichard Béla erélyes parancsnokként szervezett kötelékben esetenként harcolva hozta haza Kaposvárra katonáit.

A háború után, 1922-ben megalakult a 44-es bajtársi szövetség, amelynek célja a hősök emlékének ápolása és az egykori bajtársak segítése volt. Kaposvár is kegyelettel adózott azok emléke előtt, akik életüket abban a tudatban áldozták fel, hogy hazájukat védik. A megemlékezés mellett jelentős összegeket fordítottak arra, hogy a Kaposvár határában a szigetvári út mentén a Hősök temetőjében nyugvó katonák méltó sírkövet és a kegyeletteljes emlékezés lehetőségét megkapják. A temetőben ma közel 1400 első és második világháborús katona alussza örök álmát. A katonák a mai politikai térkép szerint 16 ország hősei. A harmincas években a gyalogosalakulatok mellé egy tüzérosztályt is kapott Kaposvár, amelyet a Baross laktanyában helyeztek el. A Kaposváron állomásozó katonák a második világháború számos csatájában harcoltak. A háború utolsó hónapjaiban sajnos valamennyi alakulat megsemmisült.

1932. június 2-án vasárnap délelőtt a kaposváriak régi vágya valósult meg. Méltó emléket állítottak a 44-es hősöknek. A Somogyi Újság írta: “A színházkert sarkán ércszobor, talpazatán históriai dátumokkal. Bronzba öntött üzenet az egymást váltó későbbi nemzedékeknek a somogyi fiúk hadieseményeiről…” “Az emlékművön nem csillognak nevek, de benne él egész Somogyország virtusa és egyénisége.”

A demokratikus hadsereg szervezése 1945 januárjában Kaposváron is megkezdődött. Legfontosabb feladatuk az akna- és robbanóanyag-mentesítés volt. Ebben az önfeláldozó munkában az egykori Margit-vonal mentén 16 tűzszerész áldozta életét. Az ötvenes években új fejezet kezdődött a város katonatörténetében is. Kaposvár északi részén, a város határában új laktanyák épültek. Először a Táncsics laktanya, majd a hatvanas évek elején a Hunyadi laktanya. Ezekbe a laktanyákba a kor színvonalán felszerelt alakulatok kerültek. Kaposvár újkori történetének katonái beilleszkedtek a város társadalmi és gazdasági életébe. Az évtizedekig tartó átszervezések már az 1990 – es években előrevetítették annak lehetőségét, Kaposvár megszűnik Katona város lenni. A Boconádi Szabó József Logisztikai Ezred megalakulásának 50. évfordulóján Szita Károly Kaposvár polgármestere mondta az alábbi szavakat:

„A város vezetésének véleménye szerint az ezred katonái feladataikat magas szinten a város lakosságának zavarása nélkül oldották meg. 1999. március 17-én a NATO-zászló felvonását már egy egységes, feladatait ismerő, jól képzett állomány nézte végig. Egy olyan szervezetben, ahol az utasítások felülről jönnek: a katonának egy lehetősége van: végrehajtani azokat. Ezért a bizalomért a társadalomnak kell olyan feltételeket és körülményeket teremtenie, hogy a katona esküje szellemében szolgálhassa hazáját. A katonai pályának kiszámíthatónak kell lennie. A katona biztonságérzete, egzisztenciális és anyagi biztonsága a hadsereg egészének tevékenységére van jótékony hatással….

Számunkra a laktanya csak akkor érték, ha abban katonák szolgálnak. Önök és családtagjaik városunk megbecsült polgárai. Mi a jövőben is számítunk Önökre.

Befejezésül engedjék meg, hogy Winston Churchill egyik beszédéből idézzek: „A hadsereg nem olyan, mint egy korlátolt felelősségű társaság, amelyik hétről hétre újjászervezhető, átalakítható, megszüntethető és átformálható a pénzpiac változásainak megfelelően. Nem élettelen tárgy, mint egy ház, amelyik lerombolható, megnagyobbítható vagy szerkezetileg átalakítható a tulajdonos vagy a bérlő szeszélye szerint.”

Az elmúlt évek, évtizedek nem kedveztek az emlékezésnek, a somogyi bakák emléke előtti tisztelgésnek. A megemlékezés lehetőségére, emlékhelyek emlékművek állítására csak a rendszerváltás után nyílott lehetőség. A “rosseb-bakák”, a II. világháború számos csatájában elesett magyar katonák - akiknek zöme elfelejtve, idegen földön alussza örök álmát –, a békeidők áldozatai megérdemelnek annyit, hogy legalább egy néma főhajtással tisztelegjünk emlékük előtt.