Az első világháború befejezésének 90. évfordulójára

Szerző: dr. Gyenesei István
(Kaposvár, 2008. november 8. 10 óra - Hősök temploma előtti tér)

Tisztelt Megemlékezők! Hölgyeim és Uraim!

“Mire lehullanak a levelek, itthon lesztek!” Hadba vonuló katonáit Vilmos, német császár ezzel áltatta, 1914 júliusában.

Ötször is lehullottak a levelek, mire az első Világháború befejeződött. A központi hatalmak kapitulációjával.
Drámai módon, előre jelezték a katasztrófa végső felvonását Tisza István szavai. Amit már mindenki sejtett, az akkori miniszterelnök a Képviselőházban - 1918. október 17-én - kimondta: „Ezt a háborút elvesztettük!”
Tegyük hozzá: az azt, követő békét is!...
Azért gyűltünk ma össze, itt a Hősök temploma előtt, hogy közösen emlékezzünk a magyar katonahősökre, az első Világháború áldozataira, a világégés befejezésének 90. évfordulóján. Egészen pontosan 3 nap múlva lesz a 90 éves évfordulója annak, hogy 1918. november 11-én, egy vasúti kocsiban aláírták a fegyverletételt.

Magyarország, területéhez és lakossághoz képest is súlyosabb áldozatot hozott, mint a Monarchia Lajtán túli tartományai. A nemzet Árpád kora óta viselt valamennyi háborújában együttesen sem szenvedett el akkora véráldozatot, mint az első Világháború 51 hónapja alatt. Hajtsunk fejet, a hősi halált halt többszázezer magyar katona emléke előtt! A háborút lezáró trianoni békediktátum a rómaiakat legyőző gall vezér, Brennus szavait igazolta: Jaj a legyőzöttnek! (Vae victis! ). A világháború magyar mérlege erre a minősítésre valóban rászolgál.

A háború öt éve alatt a közös hadseregben négymillió magyar katona harcolt. Elesett több mint 600 ezer. A sebesültek és hadifoglyok száma összességében elérte a másfél milliót. Nincsenek már köztünk a kortárs szemtanúk. A katonahősök áldozatára az utódok kegyeletes kötelessége emlékeztetni. Annál is inkább, hiszen: Akik a múltjukra nem képesek emlékezni, arra ítéltetnek, hogy még egyszer átéljék azt. Emlékezzünk tehát mindazokra , akik - katonai esküjükhöz híven! - a magyar nemzetet védték. De, ha lehet, okuljunk is a történtekből. Magából a történelemből.

Mert, ha a frontokon küzdő katonák számára a háború maga volt a földi pokol, az a nélkülöző hátország számára sem volt mennyország. Talán nincs is olyan család Magyarországon, amely a nemzetet próbáló háborúkban ne vesztett volna el hajdan egy nagyszülőt, egy apát, fiút, fivért, vagy más rokont. Emléküket gyermekeik, unokáik örökítik tovább. És ez így helyes. „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék!” – tapintott a lényegre Vörösmarty. Itt az idő kilépni e történelmi félárnyékból! Katonahőseinkről megemlékezni becsület dolga, az utókor morális kötelessége. Van jócskán pótolni valónk.

Egy nemzet háborgó lelkiismeretét nem tudják megnyugtatni a régi katonasírok előtt titokban elmormolt imák, a világháborús emlékművekre rejtőzködve letett virágcsokrok, az elvétve fellobbanó gyertyaláng. Ezt együtt vagy közösen, de egymás előtt is vállalt könnycseppel a szemünkben, kötelességünk megtenni. Igaz, a kegyelet nem is adható hadparancsba. Ámbár, az első világháború vérzivataros éveiben hadrakeltek emlékét - már 1917-ben - törvénybe foglalták.

…Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható emlékművek felállítása. Ennek ellenére, a háborús vereség, a trianoni trauma, sokáig nem tette lehetővé e törvény méltó végrehajtását.

Hölgyeim és Uraim!

Nem kell katonaviseltnek lenni ahhoz, hogy megértsük: a mindenkori hadsereg feladata az ország védelme. Az idők azonban változnak. Az ország biztonságának megteremtése ma a szövetségesekkel együtt közös feladat. Kilencven éve, fegyverropogás közepette kellett teljesíteni a szolgálatot - Galíciában, a szerb és az olasz frontokon.

Ma békemisszióban, 13 országban teljesítenek szolgálatot magyar katonák. Biztonságosabb, de nem veszélytelen körülmények között. Önmagunknak, saját korunknak is tartozunk azzal, hogy a múlt és a jelen egyetlen katonahősének emlékét se hagyjuk feledésbe merülni.

Kaposvár e tekintetben mindig jó példával járt. A város ezernyi szállal kötődött a honvédséghez. Becsben tartja a katona hagyományokat. Tíz éve, magánszemélyek és szervezetek kezdeményezése alapján hívtuk életre a Mártírok és Hősök Alapítványt. Örülök, hogy a Somogyért Egyesület révén magam is az alapítók egyike lehettem. E közalapítvány célkitűzése katonasírok, emlékhelyek ápolása, gondozása.

Tisztelt Egybegyűltek!

Kilencven éve háborúskodás, viszály jellemezte a vén Európát, az öreg kontinenst. A magyarságnak gyakran és jobbára ez jutott osztályrészül. Ady Endre az antant-hatalmak megértését kérte 1918 novemberében az Üdvözlet versében: „Ne tapossatok rajta nagyon,/ Ne tiporjatok rajta nagyon,/Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön,/ Ki, íme, száguldani akar.”
Hiábavalóságnak bizonyult e fohász. De, ha jócskán megkésve is, talán megtaláltuk az együttműködés új kereteit - az Európai Unióban. Átjárhatóvá tettük az államhatárokat, de nem bontottuk le teljesen előítéleteinket.

Meggyőződésem: a Hősök temploma felé is csak akkor léphetjük át a megértés küszöbét, ha a katonasírok nem a szemben állást szimbolizálják, hanem a megbékélést! Tudom, ez nem szolgáltat „elégtételt”. De talán képes orvosolni régi sérelmeket. Beforraszthat, akár kilencven éve sajgó, történelmi sebeket is. És erősítse minden emlékezés számunkra a reményt:

a HŐSÖK EMLÉKTÁBLÁJÁRA nem kell többé felvésni új neveket… Köszönöm, hogy eljöttek!

Köszönöm, hogy együtt emlékezhettünk mindazokra a katona hősökre, akik hazánkért a legdrágábbat adták:
Feláldozták életüket!

Galéria: Emlékezés a hősökre

Kapcsolódó képek

Tájékoztatás x
Diákoknak hirdet pályázatot a Somogy Vármegyei Értéktár Bizottság

Fel