Szirmay Endre dr.

Költő, tanár
 

1920-ban Hernádzsadányban született. Elemi és gimnáziumi tanulmányait Kassán végezte. 1947-ben Budapesten tanári oklevelet szerzett, 1948-ban doktorált. Tíz évig Dombóváron dolgozott, majd 1959-től a Kaposvári Tanítóképző Főiskola tanára, majd tanszékvezetője lett. Számos pedagógiai tankönyv, értekezés írójaként jegyzik.

Költői és műfordítói munkássága is ismert. Verseskötetei: Arány és mérték, Maroknyi sors, Párbeszéd, Kettős portré, Csöndes fohász, Szószóló, Hűség, Válogatott versek , A mindenség felé, Megváltó remények. Kitüntetései: Kiváló Tanár, Oktatásügy kiváló dolgozója, Munka Érdemrend Ezüst fokozat, Pedagógiai díjak, 1998-ban Kaposvár Városért díjjal tüntették ki, majd 2011-ben Kaposvár Díszpolgára lett. Dr. Szirmay Endre Kaposvár irodalmi életének egyik meghatározó személyisége volt. Ars poétikája: hűség a szeretethez, szépséghez, harmóniához. Költőként és tanárként az igazság és a szépség értékeit vigyázta.  Életének 93. évében hunyt el.

2013.09.20-án a temetés napján Lőrincz Sándor így emlékezett meg Szirmay Endréről:
Már angyalok muzsikáját hallgatja, és odafönn fonja rímeit, de itt maradt közöttünk emléke. Példaként elénk élt tevékeny élete, melyet jóság, szeretet, béke igazgatott, s mély istenhit. Görnyedt alakja egyre ritkábban tűnt fel az utóbbi időben a kaposvári Szent Imre-templomban, de hazafelé tartva mindig találkozott néhány tanítványával, hiszen a pedagógus hivatás, a tanítás öröme, feleségének művészete, az írás és a fordítás, napilapban, folyóiratban megjelent vers-üzenetek, pedagógiai témájú tanulmányok, jegyzetek és kötetek sora – Arány és mérték, Maroknyi sors, Párbeszéd, Kettős portré, Csöndes fohász, Szószóló, Hűség, Válogatott versek, A mindenség felé, Megváltó remények – adott értelmet a mának és a holnapnak.

Dr. Szirmay Endre tanár úr kilencvenhárom évesen az égi katedra mellé települt. A kortárs irodalom sokak által tisztelt alakja átszenderült az öröklétbe, melyre egy idő után már vágyott. A szeretett kedves halálának bánat-magányából soha nem gyógyult ki, de a végsőkig mutatta, hogy nem pöröl a mindennapokkal, próbál harmóniában élni önmagával és a körülötte lévőkkel. Szálfaegyenes termete ugyan megtört, s a bot örök társa lett, de a közélet számos színterén a korral és a kórral küszködve is megjelent. Könyvbemutatók, kiállítás-megnyitók, ismeretterjesztő előadások állandó résztvevője volt, és ha valami okos dolgot látott-tapasztalt, mindig megjegyezte a környezetében. Ezzel bátorítva sokakat – helyi művészeket, politikusokat, de szülőfalujának, Hernádzsadánynak kedves alakjait, a kassai gimnáziumi osztálytársakat, de a dombóvári tanítványokat és a kaposvári tanítóképzős hallgatókat is.

A jót, a szépet, a nemeset kereste és kiáltotta világgá verseiben is. Lehet, hogy túl konzervatívnak tartották emiatt, meg azért, mert mindig vállalta istenhitét, de nem foglalkozott azzal, ki, mit gondol. Értelmes életet szeretett volna élni, és ezért mindent megtett. Bár a dioptriák száma nőtt, de nem mondott le olvasásról, írásról, és a sorra kidűlő kortársak sikereinek is tudott örülni. A balatonszárszói Költészet Napi versmondó-verseny megnyitóin is tanított szavaival, mint ahogy tavalyelőtt, a Kaposvár Város Díszpolgára cím átvételekor is, amely életét, szolgálatát valóban megkoronázta.

Bandi bácsi szerette a somogyi földet, és aggódott e tájért, mint ahogy az országért is. Hazám című versében így írt: „Kárpátok nekem a zselici dombok / és zúgó Tisza a lomha Kapos / sorsom sodrának megtisztuló árja / emléket és vágyat szelíden összemos; (…) Hazám voltál, mikor nem láttalak még, / s hazám leszel, ha én már nem leszek rég, / törvény ez bennem megbonthatatlanul, / sorsom lettél, ritmus a dalomban, / összhang és szépség ezüst nyugalomban, / nem félek, ha a vad szél szembefúj.”

A tanár úr nem tanít többé. Hiszem: intelmei és emléke igen. Kötete címével mondjunk el lelki üdvéért egy csöndes fohászt!