Csepinszky Mária

Kaposváron született, iskoláit Tabon végezte. A szülői házban ismerte és szerette meg a népművészetet. Több mint egy évtizeden át a Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény gondnokaként dolgozott, s munkálkodása idején a látogatók betekintést nyerhettek a népi életforma hétköznapjaiba és ünnepeibe, megismerhették a somogyi falu eszközvilágát, ételeit, hagyományait. Maga is gyűjti a tárgyi emlékeket, több mint ezer darabos gyűjteményét Tabnak adományozta, ahol állandó kiállításon mutatják be a népművészeti kollekciót. Szenna és Tab díszpolgára; számos kitüntetés – köztük a Koós Károly-díj – tulajdonosa. 2007-ben a Somogy Megyei Prima-díj jelöltje volt.

 

A Honismeret az ezredfordulón (2002) című kötetben jelent meg az alábbi portré, melynek szerzője Lőrincz Sándor.

Csepinszky csöndes magánya

Somogyban született, s hetven éve otthona e táj. Történelmével, kultúrájával, népművészetével, népdalaival, játékaival. Valamennyi őse hosszú időkre visszamenően somogyi volt. Ez a megye jelentett neki életteret, és adott otthont. Mint mondta: örül, hogy ezen a földön élt Koppány, mert benne is koppányi indulatok munkálkodtak. S ez nem másért volt, mint a jobbításért, a szeretetteljes légkörért. Azért, hogy sokan megismerjék az erdőbe zárt vidéket, a népéletet; a parasztemberek tudását, bölcsességét, a jeles napokat, a hagyományokat, a varrottasok motívumkincsét. Maga is szőtt, s gyakran vett kézbe tűt és cérnát, hogy hófehér vászonba hímezze álmait, vágyait. Évtizedekig gyűjtötte a még fellelhető cserépedényeket, somogyi szőtteseket. Gazdag kollekcióját Tabnak ajánlotta fel, ahol vélhetően állandó kiállításon tekinthetik majd meg az érdeklődők. Mérlegképes könyvelő az alapvégzettsége, de volt mosogató, raktári segédmunkás, adminisztrátor, könyvelési csoportvezető, s könyvelő is. Egy évtizedig a Somogytervnél dolgozott, majd Szennába került, ahol 1977-87 között várta a látogatókat. Sokak szerint a falumúzeum lelke volt. Az aprólékos gonddal berendezett kötcsei házban a nappali fő helyén látható a szennai skanzen képe. Sokáig forgatom számban a szót, míg megkérdem: mit érez, ha rátekint, gondolatban újra kisbárányt cumiztat, a gicázást tanítja a gyerekeknek, vagy a kazettás templom történetéről mesél a látogatóknak?

- A szívemben is fő helyen van Szenna – mondja párás tekintettel –, és hálás vagyok az Istennek, hogy adta ezt a tíz évet. Még ha nem is járok túl gyakran vissza, azért eszembe jutnak az emberek, a Knézy Judit gyűjtötte tárgyak. Csitári néni, a kisbajomi ház volt tulajdonosa is eljött, hogy megnézze a berendezést, s amikor nem a szokott helyen találta a kalácsdagasztó teknőt, akkor megsimogatta, és felsóhajtott: ezt az uram faragta. Már tettük is a teknőt a régi helyére. A zselickisfaludi pince egykori gazdája, Dezső Pista bácsi is elmondott mindent szőlészetről, borászatról, kellékekről. A múzeum területén álló harangláb a marcali melletti Kopárpusztáról való. Onnan, ahonnan a nagyapám is. Örültem neki, hogy áttelepítették, hiszen ő is gyakran elsétált mellette. Ilyen élményeket jelentett nekem Szenna.

- Ahonnan aztán el kellett jönnie.

– Igen, mert nyugdíjba mentem.

– Nem mondta senki, hogy Mária, maradjon, mert szükség van magára?

– Szolgálati lakásnak felajánlottak egy harminchét négyzetméteres, nyolcadik emeleti skatulyát, amit nem fogadtam el. Inkább az ugyancsak felkínált kötcsei házat választottam, s fél lábbal már itt voltam, amikor dr. Gyenesei Istvánnak, a megyei tanács akkori elnökének a fülébe jutott a nyugdíjaztatásom, de hiába hívatott, akkor már nemet mondtam. Nem tagadom: nehéz szívvel csomagoltam, de akkoriban az öcsém egy algériai egyetemen tanított, és meghívott magához. Csigát, kagylót gyűjtöttem, elmentünk a kabilokhoz, és megnéztem, hogy Csülök, a Rejtő-hős hol volt az idegenlégióban. Ez feledtette a kényszerű távozás keservét.

– Azóta sem keresték?

– Horváth János Milán 4-5 év múlva megbízott igazgatóként megkeresett, de nem mentem.

Amikor azt firtatom: többen úgy vélik, ez a gyűjtemény már nem olyan, mint annak idején, hiányzik az élet a házak közül, Mária arca áttüzesül, s még neki sem szegezhetem a kérdést, máris megjegyzi:

– Ezt nem szeretem hallani, mert rosszul eshet az ott dolgozóknak. Arról nem ők tehetnek, hogy nem olyan szellemben végzik a munkájukat, mint ahogyan évekkel korábban én. Szenna helyett inkább Kötcséről faggatom, ahova nagy tervekkel érkezett. Kiállítások, táborok ötletével, aztán néhány év múlva félbeszakadt minden. Az egyik kúriában működő régi iskola – ami egykor a nagyszüleivé volt – remek kiállítóhelyül szolgált. Éveken át itt rendeztek kiállításokat, aztán új gazdára talált az épület. Neki pedig átmenetileg maradt a csöndes magány, s a bezártság.

– Úgy vagyok, mint a jobbágyok: röghöz kötve élek. Nem adhatom el ezt a házat, s ha albérletbe költöznék, miből fizetném a bérleti díjat? Nem vagyok elhagyatva, hiszen a testvéreim és a gyerekeik is felkeresnek vagy én megyek hozzájuk. Jönnek a régi barátok és az újak: a táborosok, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek itt nyaranként. Erdélyi és magyar gyerekeknek szervezek táborokat, és egyikünknek sem jelent gondot, ha a pajtában kell aludnunk. Ha az ifjaknak tartást adunk, akkor nem felejtik el, hogy honnan jöttek, nem szégyellik táncainkat, és szívesen éneklik a magyar népdalokat is. Az a legfontosabb, hogy példát adjunk az életünkkel. Élete gyerekek, fiatalok között telt. Neki azonban nem adott az Úristen.

– Ezt el kell fogadni, nem érdemes rajta szomorkodni. Egyik testvéremnek kilenc unokája van, így nekik segíthetek, meg kapom a leveleket a régi táborosoktól is – hat doboz van tele –, akik szeretettel írják: vigyázzak magamra, majd jönnek ásni, kapálni. Csepinszky Mária azt vallja: elégedett ember, s már nincs benne semmi keserűség. Gazdag életművét elismerték, hiszen a Somogy hagyományőrzésében játszott szerepéért, a kulturális és a népművészeti értékek feltárásáért, megismertetéséért, a fiatalokkal való foglalkozásáért számos díjat kapott. Ifjúsági érdemérmet, Közművelődési díjat, Honismereti Mozgalomért emlékplakettet, Kós Károly-díjat, Széchenyi emlékérmet őriz a vitrinében, és itt van a Somogy polgáraiért díj is, amit a jelentős idegenforgalmi vonzerejű falumúzeum arculatának kialakításában szerzett elévülhetetlen érdemeiért vehetett át.