A honlap teljes felülete akadálymentes

Rinya mente

Szerző: Horváth József

Ha Böhönye felől közelítjük meg Nagyatádot, akkor folyamatosan egyre alacsonyabb fekvésű vidékre érünk. Ötvöskónyi határában érdemes megállni és körülnézni, mert a szőlőhegyről, "felülről” szemlélhetjük a somogyi síkot. A Marcali dombhát végső nyúlványa az ötvösi domb, amely mintegy 50 méterrel magasabb a közvetlen környezeténél: 183 méter tengerszint feletti magasságból, a "hegyről" láthatjuk Segesdet, Nagybajomot, Kutast, Szabást, Nagykorpádot, Lábodot, Rinyaszentkirályt, Nagyatádot. A látóhatáron keleti irányban a Zselicig ellátni, dél-délkeletre szinte az egész Belső-Somogyra, eső utáni egészen tiszta időben pedig a Mecsek kontúrja sejthető, míg déli irányban a horvátországi Bilo-hegység vonulatát fedezhetjük fel. Ilyenkor látható igazán, hogy milyen sík vidéken élünk. Vagy mégsem teljesen sík ez a vidék? A tengerszint feletti magasság 110-180 m között változik. Ez ugyan igazi Alföld is lehetne, de különösen Atádtól keletre, észak-dél irányú dombok futnak végig a vidéken. Az ötvösi dombról jól megfigyelhetjük, hogy a térség névadója, a Rinya-patak és az abba ömlő erecskék miként hálózzák be a tájat. A Rinyát és szinte valamennyi vízállásos területet ugyanis a vizet igen kedvelő berekfák - vagy más néven mézgás égerek - szegélyezik. Ezek jellegzetes - színén és fonákján egyaránt sötétzöld - levelei messziről is mutatják a vízfolyásokat. Érdekes színfoltja a tájnak az ötvösi szőlőhegy, ahol évszázadok óta folyik szőlőtermesztés, megtalálható a szelídgesztenye, a mandula, sőt több gazdánál (megfelelően védett helyen) a füge is beérik.

Tőlünk délre, a közelben és egészen Nagyatádig, a főút mindkét oldalán agyagos szántókat láthatunk, aztán szinte mindenütt erdőt. Nagyatád térsége az országos és a megyei átlagnál jóval több erdővel rendelkezik. Amíg hazánk erdősültségi aránya 20% közeli, addig az egykori nagyatádi járásé 34% feletti. Az erdőből kitermelt fa hosszú időn keresztül egyedüli energiaforrás volt a lakások fűtéséhez, az ételek elkészítéséhez, a kézműves munkákhoz. Somogy­ban, a "kő nélküli megyében", de különö­sen itt, Belső-Somogyban az épületek elkészítéséhez is szinte csak az erdők fája adta az alapanyagot. Ma már alig hallunk arról, hogy őseink a szántófölddé való átalakításon, a lakóhelyek nyerésén kívül, milyen egyéb tevékenységekkel csökkentették az erdők területét. A faszénégetés során állították elő a faszenet, melyet a kovácsmunkákhoz használtak, és mindenhova, ahol nagyobb hőre volt szükség, mint amit a nyers fa biztosítani tudott. Az erdőből kitermelt fa adta az alapanyagot a hamuzsírfőzéshez, amit aztán az üveggyártáshoz használtak. A fa száraz lepárlása útján nyerték a kulimász nevű ragacsos kenőcsöt, amely a szekerek kerekeinek kenésére szolgált.

Az erdők folyamatos használata az idők folyamán odavezetett, hogy uralkodói szinten kellett korlátozni az ott végzett tevékenységet. A Mária Terézia által 1770-ben kiadott erdőtörvény még elsősorban a bányavidékeken kialakult, túlzott mértékű használatot és az erdei legeltetést korlátozta. Somogyban is komoly hagyományai voltak az erdei legeltetésnek, a honfoglalástól kezdve szinte e század elejéig. Széchenyi Antal birtokán, a segesdi erdőkben 1743-ban 2000 db sertést makkoltattak. 1745-ben a gróf a makk őriztetésére a segesdieket még fel is fegyverezte.

Magyarországon a kiegyezés utáni ipari fejlődés következtében fokozódott a faigény és növekedett az erdők kitermelése. Az élet minden területén nagy tömegben igényelték a fát. A vasútépítéseknél talpfára volt szükség a sínek lefektetéséhez. Az építkezésekhez az ács-, állványozó- és asztalosipar nagy tömegben igényelte a jó minőségű faanyagot. A szén- és az ércbányák járatainak ácsolásához is töméntelen mennyiségben építették be a faanyagot. A mezőgazdaság fejlődésével is egyre több helyen és egyre nagyobb mennyiségben kellett a fa. Az istállók, színek építése, a szőlőtelepítés, hordókészítés és még sok egyéb más felhasználási terület egyre több fát igényeit. Az erdők gyors ütemű kitermelését nem mindig követte közvetlenül a felújítás. Ennek kikényszerítésére adták ki az 1879 évi erdőtörvényt, amely a tulajdonosokat a tervszerű erdőgazdálkodásra és a kitermelések utáni felújításokra kötelezte.

Az első világháború után, amikor az or­szág a területének kétharmadát elveszítette, a korábbi 25 %-ot jelentő 7,4 millió hektár erdőből csak 1,2 millió hektár maradt. Az előzőleg faexportáló országban óriási fahiány következett be. Elveszítettük a Kárpátok és a Felvidék fenyveseit, a megmaradt erdők a faigényeknek csak a töredékét tudták fedezni. A lombos erdők nehezen feldolgozható fájára korábban alig alapítottak feldolgozó üzemeket. Az új helyzetnek megfelelően 1935-ben adtak ki új erdőtörvényt, amely szigorú üzemterv szerinti erdőgazdálkodást írt elő, és alapvetően szorgalmazta az erdőterület növelését.

A második világháború ismét nagy pusztítást okozott az ország erdeiben. Később a vasfüggöny mögött politikai célki­tűzés volt az ország önellátása, egyebek között fával is. Az erdőterület növelésén belül a fenyvesek arányának fokozása volt a cél, ennek eredményét az erdei sétáink során is láthatjuk. Az erdősültség 12%-os arányát 1999-re 19%-ra sikerült növelni, ez a növekedés 650 ezer hektár új erdőt jelent. Itt, a Rinya patakok mentén hasonló emberi hatások érték az erdőket. Mivel a 19. század közepéig jól kiépített utak nem hálózták be a térséget, csak rövid távra szállíthatták a faanyagot. A faszénégetés és a hamuzsírfőzés utáni "feldolgozott" állapotban már messzebbre is eljutottak vele. A rinyabesenyői erdőkben még ma is megtalálható a „szénégető lénia, a hamuház”: állítólag innen még Bécsbe is szállítottak erdei terméket. A Murakeresztúr - Pécs között 1868-ban épített vasút délről, az 1872-ben megépített Dombóvár - Gyékényes közötti vasút pedig északról, mintegy 12 km-re kerülte el a térség központját, Nagyatádot. Végül 1890-ben elkészült a Somogyszobot Barccsal összekötő vasút, mely már Nagyatá­don keresztül vezetett. Ez már fordulópont volt a felpezsdült gazdasági életbe való kapcsolódáshoz.

A nagyobb erdőtulajdonosok fatermékeiket így már távolabbra is eladhatták. A vasútvonalhoz kapcsolódóan 1899-ben megépült a nagyatád - simongáti állomást a Pollay-i erdőtömbbel összekötő lóvontatású kisvasút. A húszas években építették azt az ugyancsak lóvontatású kisvasutat, amely Simongát és Prépostpuszta között teremtett összeköttetést, és a mezőgaz­dasági terményeken kívül fát is szállítottak rajta. Lad-Gyöngyöspuszta vasútállomásról a görgetegi Lece-hídig a harmincas évek elején - feltehetőleg 1932-ben - a barcsi fűrészüzem akkori tulajdonosa a horvát Nasica Rt. építtetett kisvasutat. Ezen a kocsikat már keskeny nyomtávú mozdony vontatta. Mindhárom kisvasút nyomvonala még több helyen fellelhető, bizonyítva elődeink életét és gazdasági tevékenységét is.

Az erőteljes használatok következtében a 19. század végi 27%-os erdősültség 1950-re 21%-ra csökkent, majd a telepítések hatására 1970-ben 30%, 1996-ra 34%-ra emelkedett. A korábban ismertetett okok miatt a fenyvesek területi aránya az 1885 évi 4%-ról 12%-ra emelkedett. E tény ellenére a Nagyatád környéki erdők zöme természetesnek tűnik. Mi adja ezt az érzést? A fafajgazdagság! Egy-egy erdőrészleten belül általános a sok fafaj, nemegyszer 10-12. A patakok, vízfolyások mentén, a lapályos részeken mindenütt megtalálható a mézgás éger, és szinte tel­jesen hiányoznak a zárt erdőkből nemes nyár ültetvények. A privatizálás után a volt szántóföldeken, elsősorban olasz befektetők munkájának eredményeként fejlődnek a nyárasok, úgy tűnik, hogy a régóta burgonyát termő földeken folytatott gazdálkodás és a tájkép igen nagyot változott a rendszerváltás óta. Az erdők zömét őshonos lombos fák és cserjék alkotják, elsősorban kocsányos tölgyek, cserek, gyertyánok, hársak, elegyben madárcseresznyék, juharok, kőrisek, rezgő és szürke nyárak, a fehér kérgük miatt szinte tájformáló nyírek. Kuriózum az itt ugyancsak őshonos, de már csak szálanként előforduló bükk: Szabás, Nagykorpád, Nagyatád, Rinyaszentkirály, Segesd, Somogyszob, Rinyabesenyő, Mike határában.

A nagy, összefüggő erdőkben, az emberek által gyéren lakott Belső-Somogyban kiváló élőhelyet talál a vadállomány. A korábbi évszázadokban a vadászati jog hosszú időn át a földtulajdonhoz kötődött, a földesurak nagy hagyományt is teremtettek ennek a szórakozásnak. Térségünkben elsősorban az apróvad-gazdálkodásnak volt előzménye, kiválóan megélt a fogoly, a fürj, a fácán. Szarvas ugyan előfordult egy-egy alkalommal, de korántsem a mai mennyiségben, és nagy eseménynek számított az elejtésük. Nagyvadat, első­sorban dámot vadaskertben tartottak. A dám nem őshonos, hanem betelepített ál­latfaj, gróf Somssich Imre mikei birtokán és Széchenyi Pál lábod-nagysalléri vadaskertjében tartottak dámot.

Teljesen megváltozott a vadhoz való viszony 1957-től. Amíg korábban a mező-és erdőgazdálkodás mellett a vadgazdálkodás egyfajta melléküzem és passzió volt, a földek államosítása megteremtette a lehetőséget a térségi vadgazdálkodás előtt, hisz 58 210 ha területen létrehozták a DELSÁG üzemi vadászterületét. A vadállo­mány hihetetlen fejlődésnek indult, míg 1959-ben összesen 6 nagyvadat, 1-1 szar­vast és őzet, 4 vaddisznót lőttek, addig 1991-ben 1210 szarvas, 692 dám, 465 őz, 722 vaddisznó szerepelt a lőlisták összesítése után.

Az 1996. évben kiadott vadászati törvény ismét a földtulajdonhoz köti a vadászati jogot. A vadászterületet különleges rendeltetésűnek minősítették, ezért némileg kisebb területen ugyan, de mintegy 50000 hektáron mégis a vadgazdálkodás a meghatározó gazdasági tevékenység. A magas vadlétszám természetesen sok kül- és belföldi vadászvendéget vonz a somogyországi vadparadicsomba, a gyors vadászsiker és a trófea reményében. Tömeges turizmus azonban erre a tevékenységre nem alapulhat és a térség gazdaságában sem lehet ez az uralkodó. A megváltozott tulajdonviszonyok között hosszabb távon eredményes vadgazdálkodás nem folytatható, mivel a földtulajdonosok egyre inkább érvényesíteni tudják tulajdonukhoz fűződő jogaikat.

A Rinya mentén nincs igazán nagy hagyománya a gyalogos turizmusnak. Ez a táj nem adja magától a szépségét, nem dombvidék, ahol egy-egy magaslat tetejéről messze elláthatunk. Ennek ellenére, ha igyekszünk keresni az itteni vidék értékeit, szépségét, hamarosan hihetetlen sok érdekességet találunk. A legnagyobb érték a táj változatossága, ugyanis néhány méter térszintkülönbség a növénytakaró rendkívüli sokféleségét eredményezi. Az utóbbi néhány évben azonban egyre többen indulnak felfedezni lakóhelyük környezetét. Jelenleg kevés még a jelzett útvonal, pe­dig a vadászatra való tekintettel is célszerű lenne néhány helyen a jelölésük.

Kapcsolódó képek

Utoljára frissítve: 2016. 10. 05. 16:07

Fel