A honlap teljes felülete akadálymentes

Fonyód

Honlap: www.fonyod.hu

 

Településtörténet

A környéken az első embercsoport már az őskőkorban, mintegy 17-18 ezer évvel ezelőtt megjelent, bizonyíték erre a Várhegy déli oldalán, a Kopaszhegyen 1934-ben talált néhány  eszköz. A későbbi korszakokat szintén számos lelet idézi, például  az újkőkorszakra a csiszolt kőbalta, cserepek, csonteszközök, a rézkorra fülesbögre s urnasírok, a bronzkorra láb- és karperecek, a római korszakra pedig pénzek és épületmaradványok utalnak. A leletek feltárása és mentése dr. Bacsák György nevéhez fűződik; a polihisztor tudós - jogász, csillagász, geológus, asztalos, ács, halász, festő és régész -  neve összefonódott Fonyóddal. Nyugállományba kerülve költözött  balatoni villájába, s közel a hatvanadik évéhez kezdett hozzá a jelentős régészeti kutatásokhoz,  1929 és 1950 között minden fonyódi leletet begyűjtött és értékelt. Természettudományos munkásságával is felhívta magára a világ figyelmét, a földtörténet jégkorszakáról írt munkája  híressé tette szakmai körökben. Csillagászati előadásokat tartott, hetvenkét éves volt, mikor az első nagyobb írása megjelent, 85 évesen védte meg doktori disszertációját ásványtanból. Mikor meghalt, csupán néhány hónap hiányzott ahhoz, hogy megünnepelhesse a századik születésnapját. Dr. Magyar Kálmán régész, a későbbi méltató azt írta róla: " Bacsák György szinte egy fonyódi kihelyezett múzeumnak számított". E tudós érdeme tehát, hogy a település sok ezer éves emlékei felszínre kerültek, s őt több lelkes kutató követte.

A honfoglalás idején a Bő nemzetség vert tanyát Somogyban, ahol a Tarhos ághoz tartozó Koppány volt a vezér. Feltételezik, hogy  erős vára lehetett a Várhegyen, amelyet a nyugati oldalon szőlőműveléssel, gyümölcstermesztéssel foglalkozó lakosság, a bélatelepi részen pedig állattartó, földművelő falu látott el. A földvár akkori formájában a XIII. századig maradhatott fenn. Koppány  lázadása után Szent István besenyő és berény katonaságot telepített a környékre, védendő Somogyvár és talán Fonyód (Fonó) várát. 1082-ben  Szent László király összeíró levele Funoldi néven említi a települést, a név eredetét egyébként a fon igére vezetik vissza. A később adatok is egyházi birtokösszeírások révén maradtak fenn; 1232-ben például a pannonhalmi főapátsághoz tartozott. Az Árpád-korban sűrű településhálózat épült ki Fonyód körül. Egy 1339-ből származó itáliai térképen a Balatont a valóságnál kisebb méretben jelölték. A kétszáz évvel későbbi térképen pedig már Fonyód is szerepel, igaz szigetszerűen, de várral; feltételezhetően ekkor is lakták erődítményét. A későbbi középkori vár egyes részei valószínűleg már kőből épülhettek, amit a XVI. században sárral tapasztott palánkfallal erősítettek meg. A fácánosi területen talált várnál egy templom maradványaira bukkantak. A templom melletti temetőben 166 sírt tártak fel a régészek 1957-59 között. Az a településrész  a XIV-XV. században a tóti Lengyel család birtokába került. A török előretörése idején megkezdődött a magyar nemesség fegyveres birtokfoglalása: Fonyód várát (akárcsak Szigligetet) például a Lengyel családtól Török Bálint vette el, ami hosszú évekig tartó vitát idézett elő. A fonyódi vár a török elleni második védelmi vonal legészakibb pontja volt, amely Szigetvár eleste után is állta az ostromot. 1544 után fogtak hozzá megerősítéséhez. Híres kapitánya,  Palonai Magyar Bálint - akit családi kapcsolat fűzött a vár eredeti tulajdonosához, a Lengyel családhoz, felesége Lengyel Brigitta volt - majd harminc évig lakta. A várkapitány sokszor megütközött a törökkel, s jelentős területeket foglalt el a somogyi birtokosoktól is. Magyar és török egyaránt panaszkodott a rettenthetetlen, keménykezű várkapitányra. Halála után Lengyel András lett a várőrség parancsnoka,  a törökök kezére végleg 1575-ben került az erődítmény, ők azonban porig lerombolták. A jelen számára csupán a hajdani várárok jelzi egykori kiterjedését. A koppányi szandzsák 1578-80. évi összeírásában már lakatlan településként szerepel. A vár és környéke a hódoltság után is a tóti Lengyelek tulajdonába került vissza, ám az elnéptelenedett településen csak a XIX. században indult meg újból az élet.

A szabadságharc idején még puszta volt Fonyód, ahol mindössze 17 ház állt, melyet 108 ember lakott: zsellérek és uradalmi halászok. A Várhegy  akkor az Inkey család birtokában volt, akik jelentős szőlőterületet műveltettek. A negyvenes években elkészült a Széchenyi István által kezdeményezett kikötő, s a pusztát ezzel bekapcsolták a hajóforgalomba. A hajózás, a lecsapolás, a halászat és a szőlőművelés újabb családoknak jelentett munkalehetőséget, megélhetést a szomszéd községekben is.  A fonyódi pusztán, az évszázadokon át érintetlen lejtőkön lassan virágzó szőlőkultúra honosodott meg. Lengyeltóti lakossága sokáig a fonyódi borból élt, mert kereskedői annak révén jelentős haszonra tettek szert. Minden fontosabb ügyet Lengyeltótiban intéztek, lendítőerő lett később a megindult vasútépítés. Attól kezdve sok férfi dolgozott a Balaton déli partján az erdőirtásokon és a földmunkákon. A következő években a Balaton vízszintjének emelkedése gyakran veszélyeztette a berki legelőket és szántókat, sőt a vízkár a vasutat is érintette. Voltak szerencsés évek, mikor  jól megtérült a szőlőtermesztés, 1866-ban például egész Somogyban a fonyódi szőlőkről szüretelték a leggazdagabb termést. Az eredmények megteremtették a fejlődés igényét, így hamarosan elkezdtek foglalkozni a szőlőnemesítéssel, fokozta a kedvet, amikor  a szomszédos Bogláron egy szőlészeti és borászati tanár telepedett le.

1884-től azonban nehéz időszak köszöntött a helybéli gazdákra, a filoxéravész néhány év alatt tönkretette az évtizedes kemény munkával kialakított ültetvényeket. Lezuhantak a telekárak, sokan elkeseredésükben nyomott áron is igyekeztek megszabadulni birtokaiktól, hogy másutt próbálhassanak talpra állni. Helyükre azonban újak jöttek, nem köszöntött újabb elnéptelenedés a falura, ennek eredményeként 1890-ben 737 lakos élt a településen. A gazdák a szőlővészből tanulva új, amerikai fajtákat telepítettek, amelyek jobban ellenálltak a betegségeknek, s egy másfajta gazdálkodás is meghonosodott. Megpróbálták a Balaton-parti homokos talajra telepíteni a szőlőt, ennek köszönhetően 1897-re  már Fonyódtól Balatonberényig összefüggő területet alkottak az új homoki fajták.

A szőlészet mellett a halászat volt jellemző foglalkozás a vidéken. A víztükör holdját a földbirtokos Inkey családtól lehetett bérelni. A legjelentősebb fonyódi bérlő Rosenberg Mihály volt, kezdetben halászbokrokat szervezett, majd  később a halászok is bérmunkássá váltak.  A XIX. század hatvanas éveiben 30-35 méter hosszú eresztős hálót használtak, amit délután vittek le a vízre, s másnap reggel mentek a zsákmányért. Egy ideig fogas, ponty, csuka, harcsa,  keszeg és garda bőven volt a tóban, ám a nyolcvanas évekre ez a kenyérkereset  veszélybe került, mert a rablógazdálkodás következtében erősen csökkent a balatoni halállomány. Jelentős változás következett be a századforduló táján, mikor létrehozták a Balatoni Halászati Részvénytársaságot, amely a negyven víztulajdonostól  vette bérbe a halászatot. A kilenc telephely egyike Fonyódon volt. Korszerűsödtek a bárkák, halásztelep épült a Keleti-csatorna mellett, ahol vermet készítettek a hal tárolására.

A századfordulón indult meg Fonyód üdülőhellyé válása, ebben nagy érdeme volt dr. Szaplonczay Manó megyei tisztifőorvosnak, aki gyakran vadászgatott a fonyódi hegyek lábánál. Ő vette rá az erdővel borított hegy - a mai Bélatelep - tulajdonosát, Zichy Bélát, hogy birtokából egy területet parcellázzon fel a nyaralók számára. 1894-ben ötvenen alakították meg Kaposváron a Fonyódi Nyaralók Társaságát, s a következő évben már megkezdődtek a villaépítések. A telepet Zichy Béláról nevezték el Bélatelepnek, az Inkey családtól pedig megvették örökös jogon a Balaton egy részét. Cölöpökön álló fürdőházat építettek 34 kényelmes kabinnal, melyekhez híd vezetett. Tíz évvel később a parton is elkészült a kabinsor. Dr. Szaploncay Manó pesti ismerőseit is megnyerte a fürdőhely fejlesztése számára, így a századfordulóra előkelő villasor épült Bélatelepen. A Kaposvár- Fonyód közötti vasútvonal 1896-os megnyitása pedig a megyeszékhelyről is megkönnyítette az utazást. Ettől kezdve gyors fejlődésnek indult  a település, s egy új övezet, a Sándortelep kezdett kialakulni. E városrész dr. Berzsenyi Sándorról kapta a nevét, aki kaposvári és lengyeltóti tisztviselőket nyert meg telektulajdonosnak, s a bélatelepiekénél szerényebben, de a vízhez jóval közelebb építkeztek. A mai Alsóbélatelep és Balatonfenyves  az első világháború előtt formálódott, mikor először egy gyáros, majd dr. Bacsák György  telket vett ott, és építkezett. Az egykori halászok, szőlőmunkások és napszámosok lettek a villák kertjeinek gondozói és  vincellérei, s lassan a pincesorok között is nyaralók nőttek ki a földből. 1911-ben már mintegy másfélezer üdülővendég látogatott Fonyódra. Az első világháború idején azonban megállt az építkezés. 1913-ban öt szálloda ( általában 20 szobásak ) fogadott vendégeket, a községben és a fürdőtelepen összesen 2500 nyaralónak tudtak szállást biztosítani. 1898-ban készült el az új kikötő és a hajóállomás, melyet tíz év múltán folyamatosan kibővítettek. Nagy gondot fordítottak a községi utak kialakítására és fenntartására, ugyanis a település széttagolt volt, egyes részei egymástól távol estek   1905-ben bekapcsolták Fonyódot a balatoni körtelfonhálózatba, 1912-13-ban pedig megkezdődött a település villamosítása, amelyben jelentős áldozatot vállaltak Bélatelep és Sándortelep villatulajdonosai is. 1905-ben Fonyód leszakadva a lengyeltóti közigazgatásról, önálló kisközséggé alakult. 1911-ben a község Bélateleptől nyugatra eső része a Balatonfenyves nevet vette fel, ahol önálló fürdőegyesület is alakult.

Az első világháborúba 128 fonyódi vonult be katonának, közülük 27-en nem tértek vissza. Akkoriban szerény lett a fürdőélet, ami a helybélieknek kevesebb munkaalkalmat jelentett. Az üdülővendég-forgalom csökkenése egészen a harmincas évekig tartott. A lakosság a mezőgazdaságból próbált megélni, a szőlőművelés továbbra is igényelte az alkalmi munkásokat. 1930-ban az 1 617 lakosból 721 volt a kereső, közülük 38 a magániparos. 50-150 idénymunkást a tőzegtelep foglalkoztatott, a halászat 15-16 embernek adott állandó, s ugyanennyinek alkalmi munkát. Az 1940-es árvíz bizonytalanná tette a halászok megélhetését, mert nagyon alacsony lett a fogás.

A harmincas években megélénkült újra a vendégforgalom, s egy-egy szezonban  4-5 ezren üdültek Fonyódon. 1939-ben négyezer telektulajdonos, valamint 1400 villa és ház volt a községben, s 1 500-1 600 kiadásra alkalmas szoba várta a vendégeket. 1920 és 1944 között nyolcszáz új épület készült el, 1933-34-ben nagy hajók fogadására is alkalmassá tették a kikötőt. 1938-ban korszerűsítették a strandot, új kabinsort, vitorlás- és csónakkikötőt építettek. A budapest - nagykanizsai vasútvonalon hat megállója volt a fürdőhelynek. A szép, villaszerű bélatelepi állomást 1927-ben építették az őrház helyére. Kaposvárról hétvégeken több olcsó járat indult a Balatonra, melyek többsége később, a háború éveiben szünetelt. 1928-ban elkészült a kaposvár- balatonboglári közút, s a fonyódiak álma is, a bélatelepi magaspart alatt, a vasút melletti műút. Ekkor szakadt el véglegesen Lengyeltótitól a település és vált önálló községgé.

A második világháború éveiben számos fonyódi esett el a harcokban, a Don-kanyarban 15-en lelték halálukat e kis településről. Az otthon maradottak lengyel és dél-erdélyi menekülteket fogadtak be, 1944-től pedig már 606 fővárosi gyerek is meghúzódott az üdülőkben. 1944 augusztus 10-én ünnepelték Bélatelep fennállásának 50. évfordulóját, s ez alkalomból  márványtáblát helyeztek el az állomás falán.  A német megszállást követően 19 fonyódi zsidót hurcoltak el. A szovjet csapatok 1944 december 4-én este vonultak be a nagyközségbe.

A háborút követő év legnagyobb gondja a szántóterület megművelése volt, ami már az új gazdákra várt. Kicsinek bizonyult  a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület, viszont nagyobb lehetőség mutatkozott a házhelyek juttatására. A településen 203 földnélküli nincstelen élt. Az aknamentesítés után, a nyáron már a halászok is munkához láttak, akiknek minden lehetőséget meg kellett ragadniuk a pénzszerzéshez, hiszen a fürdőélet még két évig szünetelt, így onnan semmilyen bevételre nem számíthattak. Tizenegy kiskereskedő volt ekkor Fonyódon és két kisebb üzem működött. A közel háromezer lakosú településen megkezdődött a károk helyreállítása, korszerűsítették a bélatelepi vízművet, rendbehozták a strandokat és a partvédműveket, s 1949-ben megkezdődött a szervezett üdültetés. Az állam 14 villát " igénybe vett" a saját céljaira. Ugyanebben az évben Lengyeltótiból Fonyódra költözött a bíróságon és a pénzügyőrségen kívül valamennyi járási hivatal. Járási székhely lett a község, s a lélekszám 300-350 fővel növekedett. 1950-től  jelentős munkaerőfelvevő a Balatonnagybereki Állami Gazdaság, amely  már első éve után hatvan állandó alkalmazottal dolgozott A tsz  megszervezésére 1952-ben került sor, de egy év múlva fel is oszlott, s csak 1959-ben alakult meg újra, igaz akkor négy nap alatt 252 család lépett be. A Magyar Tenger Mezőgazdasági Termelőszövetkezet tíz évig állt fenn, majd egyesült az ordacsehi Balaton Mgtsz-szel. Az ötvenes évek közepén a számos üzlet és vendéglő mellett a háziipari szövetkezet adott munkát a helybélieknek. 1957-ben kezdték meg a melegvíz utáni kutatást, melynek eredményeként szénsavas vizet találtak, s 1960-ban erre alapozva  6,1 millió forintért megépült a palackozó üzem. Ettől kezdve lett ismert a Fonyódi néven az ásványvíz.

A hatvanas években egyébként jelentős fejlődés részese lehetett a település 3251 lakója. Elkészült Bélatelep közvilágítása, Fonyódliget vízhálózata és a fonyódi temető bővítése. Újjáépítették a sándortelepi strandot, amely hatalmas öltözőt kapott, Bélatelepen 86 fülkés kabinsor épült, szaporodtak a vízbekötések, a járdaépítések, művelődési házat létesítettek. Megtervezték 95 utca fásítását,  1963-ban egy új szálloda építésébe fogtak, s elkészült a Sirály szálló rekonstrukciója is. A változásokat jól illusztrálja egy adat: a mai Fonyód összes épületének 50 százaléka 1960-69 között épült. Az új építmények háromnegyed része nyaraló lett, tehát erősödött a település fürdőjellege. 1969 nyarán 41 400 vendégnapot töltöttek a nyaralók a fizetővendéglátásban; s elő- és utószezonban 22-25 ezer fő volt a létszáma, a főszezonban ez megduplázódott.

Forrás: Somogy Megye Kézikönyve 1998. Szerző: Izményi Éva, Szabó József

Videók

Utoljára frissítve: 2016. 10. 22. 20:28

Fel