Ujkéry Csaba: Lázrózsák csokrában
A nyár multával, fogyatkoztak a remények, hogy Barbara talpra áll. Betegsége miatt, már félévi vizsgakötelezettségeinek sem tudott eleget tenni. Bele nyugodtak abba is, hogy a hatodik szemesztert meg kell ismételnie. Tüdőbaja, lázrózsákat ültetett arcára. Köhögési rohamok rázták, s már nem csodálkozott a zsebkendőn, vagy párna csücskön, hogy vérfoltos. Kezdeti iszonyatot, felváltotta a csendes beletörődés.
Napjai egyhangún teltek. Látogatói megfogyatkoztak. Az egyetemen elkezdődött, a szorgalmi időszak. Nem kötötte le az olvasás. Többnyire csak bámult ki az ablakon, és nézte az almafa ágainak változását. Hol vannak már a fehér szirmú virágok, s a duzzadó gyümölcsök. Rozsdabarna, sárgás levelek szállingóztak, a szélfuvallatokra.
Leventére gondolt, aki néha meglátogatta. S arra, tán nem kellett volna az egyetemi mulatságokból kimaradnia. Eleinte hívták. De ő csak másnaponként, fölényes mosollyal hallgatta szobatársnői beszámolóit. Később már nem szóltak. Tudomásul vették, hogy Barbara, magának való emberke, aki saját, külön bejáratú elefántcsont tornyában várja, a mesebeli királyfit. Mások szerint, csak beképzelt. Az igazság az volt, hogy akinek a hívását várta, nem szólt. Levente. Távoli rokona is. Bosszantották a fiú sikerei, s még fölényesebb lett vele.
Egy vadgalamb pár szállt az almafa alsó ágára. Toporogtak, míg egészen egymás mellé simulva, felborzolt tollakkal megtelepedtek. Barbara érzete, hogy tüzel az arca, magas a láza, de délutánra ez mindig így lett.
Anyja nyitott be. Kabát volt rajta, kezében az elmaradhatatlan krokodilbőr táska.
- Látogatód érkezett. Levente van itt.
Barbara fürgén ült fel, s igazította el homlokából haját.
- Várj anyus, kicsit rendbe szedem magam – mondta izgatottan. – Add ide a hálókabátom!
Megfésülködött. Kötött kabátka gallérját rendezgette, anyja örömmel nézte változását.
- Jó, hogy jött ez a fiú. El kell mennem, legalább nem maradsz egyedül…
Levente jelent meg az ajtóban. Megállt, és csodálkozva nézte Barbarát. Fekete hosszú haja borította vállát, szemében pajkos lángocskák.
- Azt hittem, már teljesen elfelejtettetek. Na gyere, ülj ide, ne félj, nem vagyok ragályos.
Fiú zavartan telepedett le, és a hozott virágot átadta a lánynak. Barbara végig simította a kezét.
- De örülök neked. Mesélj! Mi van a többiekkel?
- Ölelnek, és jobbulást kívánnak. S veled?
- Meghalok.
Barbara ezt olyan természetességgel mondta ki, hogy maga is elcsodálkozott.
Levente érezte a lány bőrének forróságát, és különös sugárzását. A szép Barbara – ahogy egymás közt nevezték – sosem viselkedett ily egyszerűn.
- Hogy mondhatsz ilyet. Egyszer mindannyian meghalunk, de hol van az még – felelte. De érezte, hogy a lány igazat mondott.
Barbara közelebb ült. A takaró az öléig csúszott, hálókabátja szétnyílt, látni engedte a vékony selyem hálóing alatt kirajzolódó mellbimbók, és a csípő vonalai. Arca lángolt, melle szaporán hullámzott.
- Levente, én tudom, hogy utoljára látlak. Kevés az időm, hogy felesleges szépeket mondjak. Nagyon örülök, hogy eljöttél, mert legalább megmondhatom, te voltál, akihez vonzódtam. És… nagyon sajnálom, hogy még csak kísérletet se tettél, hogy udvarolj nekem…
- De Barbara, te rám se néztél…
- Mert mindig rajzottak körülötted a lányok, s ez engem dühített. – Fejét lehajtotta, haja eltakarta arcát. Amikor újra felnézett, szeme sarkában egy csepp szikrázott.
- Megtennél valamit – kérdezte.
- Mondd.
- Nem akarok úgy meghalni, hogy ne ismerjem meg a szerelmet… legalább egyszer…
Levente életében azért maradt rendkívüli élmény, a Barbarával az együttlét, mert tudta, aki öleli, annak tűzforró testét, nem csak a vágy hevíti. Olyan mindent birtokolni akaró, sírva jajgató mohósággal, ezután sosem ölelték.
Miközben ruháját rendezgette, Barbarára köhögési roham tört. Az ágy lepedőjén, és a párnán is vért látott. A lány lassan megnyugodott. Mosolygott. Intett, hogy menjen. Levente az ajtóban visszafordult, s mondta, hogy hamarosan újra eljő. Barbara bólintott. Kábán lépett ki a kapun. Lesétált a folyópartra. Késő estig bolyongott, gondolataival küszködött. Másnap utazott vissza Pestre.
Hamarosan távíratott kapott. Anyja tudatta, Barbara meghalt, és mikor lesz a temetés. Az egész évfolyam ott volt. Senki nem értette, miért zokog Levente úgy, mint haközeli hozzátartozóját vesztette volna el.
Szerző: Ujkéry Csaba