Szijártó István: Papp Árpád halálára
„…Egyedül, / s mégis: mindig veletek, tereken, állomásokon kikötőkben/ ahonnan sokfele vezet út, s mindegy, melyiken indul el /az ember, / úgy is elérkezik egy –egy gyönyörű, reménytelen/ felismeréshez….” (Papp Árpád: Tengerfenék)
Itt hagyott bennünket a legjobb, legnemesebb ember, akit ismertem. Papp Árpád költő, műfordító az újgörög irodalom tudósa, tagja a Százak Tanácsának. Életének 74. évében vitte el a mindig másokért is dobogó szíve. Miként a múltat az idő kerekíti korokká, az ember örökös kísérletezését is csak a halál rendezi életművé.
Tiszta, természetes, de mindig magas izzású költői nyelv, ragyogó, bátor, eredeti képek, kitűnő versszerkesztés, intellektuális megformáltság, felkavaró erő jellemzi költészetét. Költői mozdulatai, gesztusai túlmutatnak önmagukon, sors és idő van bennük, azt sugallják, hogy nem a mítoszt kell újra elmondani, hanem elsajátítani a mítoszteremtés – méginkább: a teremtés ősi mozdulatát. (1976 –os kötete óta csak néhány rövid verset írt.) A Metszéspontok karcsú kötetét két magánkiadás után további nyolc kiadásban kilenc nyelvre fordították, s ezek a versek előbb találtak értő fogadtatásra Athénben, Palermóban, Iraklionban, Varsóban Grazban, Tbilisziben, Szófiában, Nicosiában, Heidelbergben, mint Budapesten. A XX. századi magyar líra legnagyobbjaiként tisztelt Illyés Gyula, Weöres Sándor, Lakatos István, Rába György, Csorba Győző, Nagy László, Kormos István megértették, – meg merték érteni - a Metszéspontok, a Tengerfenék, az Orákulumok üzeneteit. Néhányan szolgáló emberek, akik félve - féltve segítettük olvasókhoz juttatni munkáit (Parancs János, Rigó Béla, Fodor András, Tüskés Tibor, Vasy Géza, Szili Ferenc, Kövesdy Zsuzsa, Varga István, csakúgy, mint e sorok írója ) - tudtuk, hogy Papp Árpád kiválasztott, közülünk a legjobb, tagja a nemzet „természetes nemességének” – akik vállukra és szívükre veszik az egyes ember és a nagy közösségek gondjait. Csoóri Sándor baráti szeretete a kitűnő költőnek, a haragvó, értékeink pusztulását sirató prófétának, a magyar-magyar kézfogásokban hűséges munkatársnak is szólt. A példa és beszéd, élet és mű kivételes egységét köszönték a Papp Árpádot bátyjuknak vállaló Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél, Nyilassy Balázs, Németh István Péter is.
Munkásságát nagyra becsülte Jakovosz Kambanelisz, (aki először sorolta a „Budapesti Ősz” költői közé az 1956-ban egyetemista nemzetőrt, aki lábában szilánkot őrzött, lelkében pedig a szabadság és az „emelkedő nemzet” eszményét.) Hasonlóképpen verseinek fordítói, lexikonszerkesztő, irodalomtörténészi tevékenységének méltatói: Jannisz Ritszosz, Nikiforosz Vrettakosz, Fivosz Delfisz, Kosztasz Aszimakopulosz, Andreasz Tzurasz, Takisz Tranulisz, Patroklosz Sztavru, Prevelakisz, Nat Scamacca, Vincenzo Mascaro, Paolo Santarcangeli, a grúz Miha Kvlividze, a máltai Olivier Friggieri, Gencso Hrisztozov, Margarit Jekov, Szcepan Woronowicz, Lawrence Ferlinghetti.
Versei, prózai munkái minden sorát különös gonddal fogalmazta. Életművének alapkérdései mindmáig kérdések. „Vakotás, gyerekkori vásárfia-tükröm/ Semmi köze trükkökhöz, tükrözéshez./ Dugdostam, s elejbéd tartom, népem:/ Bepárásodik-e?” 1976 októberében írt sorai ma - bár más okból - de ugyanúgy időszerűek.
Másként volt Ő eligazító, mint századunk legnagyobbjai. Kérdései, bizonytalanságot jelző széttárt karjai, bocsánatot kérő főhajtása – csakúgy, mint indulatos kifakadásai – mellyel régen a hatalmasok rosszallását váltotta ki, újabban pedig a rendszerváltoztatók hitét, reményeit megcsúfoló ügyeskedők, „a múltat végképp eltörölni” (vagy fiatal nem is akarjuk megismerni!) helyezkedők számára váltak szavai kényelmetlenné - gondolkozni kényszerítették barátait, hallgatóit. Újgörög költőantológiákat szerkesztett, fordított görög, olasz, orosz , bolgár, lengyel költőket. Tanult Athénben, Krétán, Cipruson, ösztöndíjasa volt a palermói, vendégtanára a máltai - La Valettai - egyetemnek, Athénben több irodalmi díjat kapott. ( A Magyar Írószövetség vezetésének látókörébe elsősorban mint nyugtalan író került, aki az 1981-es közgyűlésen a lengyel tragédia hajnalán az 1956-os forradalom 25.évfordulójára emlékeztetett). Szülőfaluja Somogyaszaló és Kaposvár város díszpolgársággal köszönte meg hűségben fogant életművét. Kazantzakisz krétai regényhősei somogyi dialektusban beszélnek, s bár volt az MTA aspiránsa, az Eötvös Collegium tanára, a Balaton Akadémia tanáraként címzetes főiskolai tanár – pályáját ott fejezte be, ahol 1961-ben kezdte: a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban.
Plutarchos nyomán írta: „az erény kis helyeken is gyökeret verhet. Raktam itt egy kis tüzet, fényét, melegét szívesen megosztom másokkal is, s azért nem megyek el innen, nehogy a kisváros még kisebb legyen.” Nemzeti összefogás kell, de csak a tisztesség és az értékek becsülete lehet ennek tartós alapja. Széchenyi - naplója tanulsága szerint - 1818 Karácsonyán az Akropolisz tövében álmodozott egy magyar reformkorról. Papp Árpád 1993-ban a pusztulásnak dadogva is nemet mondó szívvel írta Athéni ösztöndíjas szobájában: „Ültessünk gyümölcstermő és árnyékadó fákat ebbe a földbe, gondozzuk eleink sírjait, örökítsük át gabonakévét gabonakévére helyező, önmagunkat a művel együtt magasba emelő apáink mérték és arányérzékre valló kazalrakó mozdulatait. Építsük fel arra a kis telekre, melyet ma még Magyarországnak mondhatunk, nomád sátraink után, gazdag szomszédok lomtalanítási akciói során idehordott szedett-vedett bútoraink köré és fölé, a nagyvilágban jobbára már kimustrált autóink garázsai mellé, a hazatéréseinkkor Ithaka kéményfüstjével, egy-egy vén, lánc nélkül is őrző, hű kutyával váró, otthont jelentő házainkat. A Hazát…”
Megtisztelő volt, hogy barátai lehettünk. Emlékét, szívünkben is őrizzük.
Szijártó István