A honlap teljes felülete akadálymentes

A XVIII. századtól 1849-ig

Szerző: dr. Bősze Sándor

Kollonich Lipót kancellár 1701-ben rendeletben utasította a vármegyét, hogy a visszahódított területekről űzzék ki a protestánsokat. A katolicizmust megerősítendő telepítette Andocsra a veszprémi püspök 1716-ban a ferenceseket, akik ezt követően még a század első felében megjelentek Nagyatádon, Szigetváron, Felsősegesden és Marcaliban is.

Lipót hadseregének elvonultával – a ius armorum alapján – kezdte meg működését a Neoaquistica Comissio. A főpapok, a Széchényiek, a Batthyányiak, a Nádasdyak stb., mint a nagyobb birtokosok könnyebben, a kisebb nemesek viszont körülményesebben jutottak korábbi birtokaikhoz, mert nehezebben tudták igazolni ősi birtokjogukat, illetve megfizetni a fegyverváltság-díjat.

A török hódoltság alatt Somogy megye középkori építészet értékeinek zöme elpusztult. Több magyarországi várral egyetemben – I. Lipót parancsára – 1702-ben lerombolták a kaposvári várat. Az andocsi barokk templom gótikus szentélye a XIV. század végén épült. A Balatonlelle melletti Rádpusztán XIII. századi román stílusú templomrom maradt fenn. Az eredetileg gótikus XV. századi igali római katolikus templomot 1756-ban alakították át. Kaposvár legrégebbi műemléke az 1061-ben alapított kaposszentjakabi bencés apátság romja. A Kereki melletti gótikus Fejérkő várának romjai a XV. századot őrzik. A közeli Kőröshegy utóbb átépített római katolikus temploma a XIV-XV. század gótikáját mutatja. Somogyvámoson egy XIII. századi koragótikus templomtorony áll. A somogyvári egykori bencés apátság a koraközépkort idézi az utókornak. A Törökkoppányban álló, 1799-ben átépített római katolikus templom szentélye a XV. század gótikáját őrizte meg. A falu külterületén van a XVII. században készített Törökkút.

Az 1701-ben kirobbant spanyol örökösödési háború költségeit a törököktől elnyomorított somogyi parasztoktól is be akarták gyűjteni a császári adószedők. Ahogy Kanyar József szemléletesen leírta, a falvak népe abban a hitben élt, hogy újra háború van, mert mindenütt fegyveres zsoldos katonákat láttak járni és fosztogatni. Kollonich érsek is kénytelen volt megállapítani: a „felszabadítók” úgy bántak Magyarországgal, mintha az ellenséges ország lett volna. A Balaton mentiek életét pedig tovább keserítette a veszprémi püspök által kíméletlenül behajtott tized.

A jobbágyok csupán úgy tudtak védekezni, hogy elbújtak az erdőkben és a lápokban. Ugyanakkor az ellenreformációval együttjáró protestánsüldözés hatására titkos gyűléseket tartottak – gyakran a kisnemesek támogatásával. Érthető, nagy örömmel fogadták a tó déli partján végigszáguldó kurucokat, akik 1704 elején sikertelen vonultak Szigetvár ellen. Ezt követően a megye nemesei két pártra szakadtak. A kurucok vezetője Sankó Miklós, a labancoké pedig Szegedy Pál, az egyesített megyék alispánja lett. A következő évben, február végén Károlyi Sándor a Csallóközből a Dunántúlra vonult és – az Alföldről érkező Vak Bottyán csapataival egyesülve – támadást indított a császáriak ellen. A támadás visszaverésére a Habsburgok egyrészt a vármegyére szabadították a rácokat, másrészt pedig a Felvidékről a Dunántúlra érkezett gróf Heister tábornagy, akinek vértesei 1705 tavaszán Kilitinél alaposan megszalasztották Károlyi fegyelmezetlen csapatát. A korabeli források ugyanakkor a Kaposvár környéki falvakban történt rác pusztításról szóltak. A népszerűtlen Károlyit 1705 novemberében leváltották, utána Bottyán János lett dunántúli kuruc hadak vezére. E váltás Somogyban felcsillantotta a győzelem reményét. A tábornok novemberi dunai átkelését követően indította el dunántúli hadjáratát, melynek során azonban 1706. február 14-én Igal mellett Heberstein tábornok szétverte Bottyán utóvédjét. Az elesett katonák mellett, sok polgári áldozatot is követelt a csata. Az 1331-ben épült templommal egyetemben az egész község leégett. A magyar sereg pedig Simontornyáig vonult vissza. Béri Balogh Ádám csapatai azonban még egy esztendőn át tartották magukat a megyében.

A Rákóczi-szabadságharc hadjáratai során tovább pusztult a vármegye. Miután a város lakossága az előző esztendőben a kurucok mellé állt, 1705-ben a rác és a magyar hajdúk összecsapását követően Kaposvár leégett. 1708-ban, Vak Bottyán visszavonulásakor másodszor is tűzvész pusztította el a várost. A kurucokat a megyéből 1709-ben szorították ki végül a császári csapatok. Mindennek ellenére a „lakosság az erdők és mocsarak mélyén húzta meg magát. Egy részüket a szükség rablásra kényszeríti, s ezek a kuruc bújdosokkal megszaporodva néha valóságos zászlóaljakat alkotnak, s a szigeti vár őrségét állandóan zaklatják. A megye tehetetlen velük szemben. Hiába állíttat akasztófákat, kerekeket és karókat a megye szélére elrettentésül, hiába tart őrségeket a határon, mit sem használ. Végül is a hadsereggel próbálják meg kiirtásukat. Anersperg gróf 1713-ban négy század dragonyossal és két század gyalogossal támadja meg a Babócsa és Berzence között lévő Bocskadpusztán tanyázó bujdosókat.”

A megye önállóságát csak 1715-ben állították vissza. A török hódoltság alá tartozott lakosság jó része elpusztult vagy elmenekült, a településhálózat szétzilálódott, a földművelésre alkalmas területek elvadultak. A vármegye közgyűlés jegyzőkönyve megőrizte az utókor számára Madarász László alispán, 1720-ban készített jelentését: „A vármegye területe bőségesebb és tágasabb több szomszédos vármegyénél, de az évszázadnál több ideig tartó török iga és kemény ottomán hatalom alatt kesergett és ez idő alatt legtöbbet a bokros erdőben. Ismeretes, hogy a mezővárosok, községek és faluk mélyén siralmas és nyomorúságos helyzetben vannak. A legutóbb lezajlott Rákóczi-féle mozgalomban hamuvá és pusztává lettek téve, és a legtöbb pusztulást a szomszédos Horvátországból ellenséges beütések okozták. Ezek következtében a magánvagyon tönkrement és a megye elnéptelenedett.” Bél Mátyás jelentésében olvashatjuk, hogy a megye egy szigethez volt hasonlatos, mert az amúgy is kis esésű vizei hatalmas, sással és bozóttal fedett posványt képeztek.

„Míg a főnemesség – az országba tódult külföldi származású főurakkal egyetemben – a vagyonszerzésre és üres falvaiba munkáskezek toborzására vetette magát, addig a köznemesség a töröktől visszavett területeken rendi jogainak sáncai mögött hozzákezdett az önálló vármegye szervezéséhez, miközben műveletlenül csak adómentességét, szavazó képességét s pallosjogának megőrzését s vég nélküli birtokperekkel, jobbágyaikkal való marakodással töltötte életét, rablókat tolvajokat üldözött hóhér pallosával és hajdúpálcájával. A falvakat pedig sötét babonák köde borította.” – olvashatjuk a megye közállapotairól a Somogy megye levéltára történetében. Ez idő tájt hét ius gladiival, pallosjoggal bíró nagybirtok is volt széles e vármegyében.

 

A népességnövekedés mértéke a XVIII. században igen jelentős volt. A növekedés üteme csak a következő század első harmadában mérséklődött valamelyest. A kolera pusztítása az 1830-as esztendőkben alaposan visszavetette a népszaporulatot. Az előző század nagy járványai, például az 1701-1702-es, az 1709-es és az 1739-es pestis, valamint – tekintve a vármegye kiterjedt mocsarait – a mindennaposnak számító himlő, diftéria, tífusz és vérhas szintén komoly méretekben tizedelte a megye lakosságát. A Helytartótanácsot nyilván a megye közegészségügyi állapota indíthatta arra, hogy 1754-ben elrendelje: ezentúl csakis okleveles orvos működhet a vármegye területén. A Helytartótanács által elrendelt összeírás tizenhárom kirurgusról, seborvosról tudott.

Ekkortájt Kaposváron, Andocson és Segesden patika is fogadta a betegeket. Winkler Mihály gödrei plébános alapította 1797-ben a város első ispotályát. A vármegye egykori főorvosa, Csorba József küzdelmének is köszönhetően 1842-1846 között felépítették a klasszicista stílusú Megyei Kórház főépületét.

Az Esterházyak 1690-ben foglalták el kaposújvári birtokukat. 1692-ben százhúszan éltek a kicsiny településen. Kilenc esztendővel később mégis sok katona volt a várban. Herceg Esterházy Pál 1702-ben kötötte meg a város lakosaival az első urbáriumot. Egyúttal azonban jelentősen megnyirbálta a város önkormányzati jogait. A mezőváros 1703-ban a császártól vásártartási jogot nyert. Kaposvár újratelepítése – Esterházy Pál engedélyének köszönhetően – 1712-től vette kezdetét. Hoss József apátplébános idézte utóbb a szemtanút: „Megengedem, szép haszna lehetett ennekelőtte az uraságnak, minthogy egynéhányszáz házból álló város volt. De mindjárt a forradalom elején a rácság elégette egészen, persze elpusztította annyira, hogy egy ház sem maradt épen, lakosai ki egyfelé, ki másfelé, akik maradtak elszéledtek és most is azon pusztán áll.” A telepítési szerződés 3 éves részleges szabadságot is adott az ekkor itt lakó 247 családnak. A mezőváros gazdasági ereje fokozatosan nőtt. A település fejlődését nem csak vásárainak jó híre és építkezései befolyásolták jótékonyan, hanem az is, hogy 1750-ben megyeszékhely lett.

A vármegye közgyűlése korábban is – élvezve Kaposvár szívességét – jobbára itt tartotta gyűléseit, amelyek azonban komoly tehertételt jelentettek a helyi lakosságnak. Éppen ezért 1724-ben elfogadták gróf Nádasdy Tamás főispán ajánlatát, miszerint a megyegyűlés költözzön a magánbirtokára, Tapsonyba. Tíz esztendő elteltével azonban a kicsiny községet kinőtte a megyei közigazgatás. Az új megyeszékhely az 1736-1748 közötti tizenhárom évben Marcali volt. Amikor a végleges megyeszékhelyről döntöttek, a három település, Igal, Szigetvár és Kaposvár közül az utóbbi – valóban a megye közepén fekvő város – mellett voksoltak.

A XVIII. század első évtizedeiben mindössze négy mezővárosa volt a megyének, mégpedig Kaposvár, Szigetvár, Igal és Babócsa.

A század első felében a vármegye népét még nem a növénytermesztés tartotta el. Az erdők túlsúlya ugyanis az állattenyésztés jelentőségét növelte. A korszak rendkívül alacsony termelési színvonalán álló mezőgazdaság nem is tudta ellátni azokat az átlag ötfős háztartásokat, melyek szintén átlagosan 2,66 magyar holdnyi birtokkal rendelkeztek. A hasznosítható földterületeket még mindig háromnyomásos gazdálkodással művelték. Ezért a XVII-XVIII. század fordulóján a vidéket lakó magyar és szerb populáció a szinte nomadizáló állattenyésztésből élt. A lakosság a XVIII. században hatalmas erdőirtásba és jelentős állattenyésztésbe fogott. E sajátos életformából következően a falvak jelentős hányada irtástelepülésként jött létre. Az irtásföldek gyarapodása, a betelepülők által hozott új növények és munkakultúra, az ember szorgalma mind nagyobb területeket vont mezőgazdasági művelés alá. Birodalom-szerte ismertté és híressé vált a somogyi burgonya, dohány, szőlő, bor, valamint a makkoltatott sertés. A fejletlen közlekedés is közrejátszott abban, hogy csak a század második felében indult meg a majorsági gazdálkodás.

A pannonhalmi tizedet 1726-ban ismét kivetették Somogyra. Ekkor összeírták az adóalanyokatis. A megyében 74 uradalmat és kisebb birtokot számláltak meg. A dézsma mellett számos más teher nehezedett a somogyi jobbágyok vállára. Ilyen volt a katonatartás, a robot és a hosszúfuvar. Ezért a XVIII. század második felében, amikor felülvizsgálták az úrbéri szerződéseket, több helyütt tört ki jobbágylázadás, melyek közül méreteit tekintve kettő, az 1745-ös csurgói és az 1766-os kaposvári megmozdulás emelkedett ki. Az évszázad háborúit is figyelembe véve, mind a földesurak, mind pedig az állam meglehetősen nagy adóterhekkel sújtotta a jobbágy-paraszti rétegeket. Ugyanakkor az állam részéről kimutatható – az „adóalap” védelme okán – az a törekvés, hogy korlátozza a földesurak adóztatási kedvét. Ezt erősítették a Dunántúlon – így Somogy vármegyében is – lezajlott véres úrbéri mozgalmak, melyek lecsillapítására 1766 júliusában Mária Terézia királyi biztosokat küldött a Dél-Dunántúlra is. December 29-én pedig a császárnő Baranya, Somogy, Sopron, Tolna, Vas és Zala megyékben egységes urbárium bevezetését rendelte el. Az országos szabályozás egy hónappal utóbb történt meg.

Kaposvár első népiskolája 1715-ben kezdte meg működését, s 1748-ban kapott kőépületet. A XVIII. század végén épült a tiszttartói lakás, a későbarokk stílusú „Dorottya-ház”. 1782-1785-ös első katonai felvétel a városban csak néhány szilárd építőanyagból készült épületet talált: 1 templomot, a megyeházát, az uradalmi tisztviselőházat és néhány polgárházat. Kaposvár déli részét jelentős mocsár határolta. A városban 1791-ben 368 ház állott. Egyetérthetünk azzal a megállapítással, mely szerint a XVIII. század végének elmaradottságát szemléletesen mutatta a régió – tehát nemcsak Somogy – rendkívül vontatott városfejlődése. A Dél-Dunántúlon mindössze Pécs érte el – az utolsók közt – a szabad királyi városi rangot. Maradtak tehát a kisvárosok, amelyek viszont földesúri függésben lévő mezővárosok voltak. A megye mezővárosi hálózata 1720 és 1767 között valamelyest sűrűbb lett. E települések viszonylagos fejlettségére utal a Szili Ferenc által elkészített kimutatás, mely áttekinti a vásártartási joggal rendelkező helyeket. E települések zöme szorosan kapcsolódott a postautakhoz. Ez jelezte már a kortársak számára is a közlekedés fontosságát s ezzel együtt a utak járhatóságának kérdését.

A II. József-kori népszámlálás szerint a vármegye 8 mezővárosában, 304 községében és 48 pusztáján több mint 162000 ember élt. A férfiak 2,5 %-a nemes volt.

Főiskola, egyetem nem volt a régióban, ahol egyébként 1766-ban kettő, s 1792-ben is csupán három középiskola működött. Az 1777-es I. Ratio Educationis kiadását követően a Dunántúl egyik legzártabb megyéjében is megindult a népoktatás, melynek ügyén nagyot lendített a II. Ratio Educationis (1806). Mindazonáltal – miképp azt Kanyar József megállapította – „az iskolai terheket még mindig többségében a falvak lakossága vette a nyakába, s kevésbé a birtokos földesurak.” A csekélyszámú somogyi középiskolai diák jobbára Budán, Pápán és Pécsen tanult.

A császári hadseregtől felvilágosult nézetei miatt elbocsátott Festetich György gróf alapította 1792-ben a csurgói gimnáziumot. A keszthelyi Georgicon alapítója, a katolikus földesúr önzetlen módon a protestáns jobbágyai számára létesített iskolát. A gimnázium akkori története elválaszthatatlan Csokonai Vitéz Mihály és Nagyváthy János személyétől. A költő két drámát is írt a kicsi somogyi településen. A jószágkormányzó pedig négy híres agrártudományi művét – köztük az Istructiot (Utasítás) – vette itt papírra. Csokonai Somogy vármegyében búcsúzott az évszázadtól, ugyanis a poéta itt töltötte az 1798 és 1800 közti éveket.

A XIX. század elején a kis mezővárosban, Kaposváron is jelentkezett egy középiskola létesítésének igénye. A megye akkori vezetői szorgalmasan kijárták a Helytartótanácsnál a gimnáziumalapítás engedélyezését. Az intézmény 1806. november 1-én megkezdhette működését a herceg Esterházy Miklós által adományozott épületben. Az algimnázium, mely 1812-ben nyert nyilvános jogával, négy osztályos „kisgimnáziumként” folytatta működését, 1817-ben hat osztályos nagygimnáziummá alakult át. A megyeszékhely középfokú intézményét 1850-ben – hivatkozva a diákok szabadságharc alatti rebellis magatartására – visszaminősítettek „kisgimnáziummá”.

Bár Bécsben született, 1760-tól Magyarországon működött élete végéig Dorfmeister István. A festőt gyakran foglalkoztatták a dunántúli egyházi és világi megrendelők. Művészetét Kaposváron, Büssüben, Mesztegnyőn, Toponáron, Kisbárapátiban, Nágocson, Tabon, Taranyban, Berzencén és Zicsben megmaradt festményei, freskói és oltárképei reprezentálják.

Immár a barokk jegyében építették a XVIII. században a marcali Széchenyi-kastélyt. A mesztegnyői volt ferences templom és kolostor szép együttese 1757 óta áll. A zamárdi-szántódpusztai épületegyüttes, mely XVIII-XIX. században készült el, szintén a barokkot dícséri.

II. József a megye egyik nagybirtokos főnemesét, Széchényi Ferencet nevezte ki Baranya, Tolna, Somogy, Szerém és Verőce vármegyékbe kerületi biztossá. A kiváló közigazgatási szakembernek ismert arisztokrata olyan munkatársakkal dolgozott, mint Hajnóczy József és Ürményi József. A gróf azonban a germanizáló törekvések miatt lemondott e tisztéről. Széchényit 1798-ban somogyi főispánná nevezték ki. II. József halála után utódja, II. Lipót visszaállította a régi vármegyei szervezetet. Somogy vármegye tizennyolc pontos sérelmi felirata hatására a német helyett ismét a latin lett a közigazgatás hivatalos nyelve. A „kalapos király” rendeleteinek nagy része volt abban, hogy a magyar nyelv és a kultúra művelésének kérdése országos így Somogyban is – közügy lett.

A XVIII-XIX. század fordulójának legtöbbeket foglalkoztató kérdése – gondoljunk csak a napóleoni háborúkra! – a katonák pótlása volt. A vármegye 1800 szeptemberében döntött az újoncok állításáról. E szerint Somogy egy század huszárt és egy zászlóalj gyalogost szavazott meg. A gyalogság toborzása azonban enyhén szólva, lassan ment. Éppen ezért mind gyakrabban folyamodtak a katonafogáshoz. Az ily módon összegyűjtött legényeknek elég volt azt a rémhírt hallani, hogy eladják őket a muszkáknak, fellázadtak, fegyvert szereztek, s előbb a német vasasok, majd a kastélyok ellen fordultak Oroszy Benjamin kapitány vezetésével. A felkelő – akkoriban helytelenül insurgenseknek nevezett – katonák a kaposi kelepcében végül megadták magukat. A véres megtorlással járó megmozdulás azonban a jéghegy csúcsát jelentette. A parasztok életét a katonáskodáson túl az erejükön felüli adózás is megkeserítette. A sok láp nem csak egészségtelen volt, hanem alkalmatlan földművelésre és sok esetben állattenyésztésre is. A használatban lévő, nyomásos gazdálkodással művelt – esetenként gyenge minőségű – földek hozama kicsiny volt. A kevés állatnak köszönhetően a trágya jó, ha a rétekre elegendő volt. Ezek után nem lehetett csodálkozni azon, hogy egyrészt nehezen tudták összeszedni azt, ami a katonaságnak kellett, másrészt pedig a rossz termésű években gyakorta lépett fel az élelmiszerhiány. Alacsony szinten mozgott ekkor még az uradalmak jövedelmezősége is. A kiépülő földesúri majorságok az extenzív fejlődésben látták a továbblépés lehetőségét. Egyáltalán nem kell azon meglepődni, hogy ekkortájt vált mind erőteljesebbé a nemesek fölszerző törekvése, s megnövekedett az úrbéres perek száma. Ez tovább fokozta a jobbágyok elkeseredését és a megmozdulások gyakoriságát. A marcali jobbágyok 1803-ban kelt, keserű hangvételű – I. Ferenc császárhoz küldött – levelükben arról panaszkodtak, hogy nagyok a robotterhek, uradalmi tisztjeik pedig embertelenül bánnak velük.

Ugyanakkor azonban egy másik irányú folyamat is érzékelhető. Éppen a napóleoni háborúk, s ezzel összefüggésben a kontinentális zárlat okozta rendkívül kedvező gabona- és gyapjúértékesítési lehetőségek segítették az arra fogékony uradalmakat, hogy elmozduljanak a gazdasági holtpontról. Elodázhatatlan lett a vizek rendezése. A Balatontól a megye belsejéig terjedő láp, a Kapos, a Rinya, a Sió, a Koppány és a Dráva mocsarai nem csak mint potenciális szántók, illetve legelők, hanem egyúttal az itt élők számára veszélyes járványok forrásaiként kerültek a figyelem középpontjába. A XVIII. századi – balatoni, drávai és kaposi – mérnöki felméréseket követően – tudhatjuk ezt Bencze Géza kutatásainak köszönhetően – 1807-tól megkezdődött a Kapos szabályozása. A folyó és a vele szoros összefüggésben álló Sió és Sárvíz medencéje, a közel százhúszezer katasztrális hold szinte teljesen vizes volt. A Kapos szabályozási tervét Beszédes József készítette el 1820-ban. A nagy munka, melynek eredményeképpen hat és félezer hold vált művelhetővé, az 1840-es években készült el. A Dráva szabályozása az 1830-as, a Balatoné pedig az 1840-es esztendőkben kezdődött meg. Csak érdekességként szükséges megemlíteni, hogy a balatoni bozótok kiszárítása, illetve a Sió-zsilip terve mellett létezett olyan eszelős ötlet is, miszerint – hasonlóan a Fertő tóhoz – egész egyszerűen lecsapolják a tavat.

A XIX. század első évtizedeire nemcsak az antifeudális mozgalmak voltak a jellemzőek, hanem a nemzeti szellem, valamint a kulturális igények megerősödése és térhódítása is. Somogyban a XVIII. század végén élt felvilágosodott nemeseknek (Festetich György, Somssich Pál, Sárközy István) köszönhetően a következő században könnyebben találtak utat a reformkori liberális eszmék. Létrejöttek az első egyesületek. A megyeszékhely 1835-ben díszpolgárává választotta a Széchenyi Istvánt, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítóját. A megye reformkori atmoszféráját jól jellemzi az a tiltakozó felirat, amelyet a hűtlenségi perbe vont gróf Wesselényi Miklós mellett kiállva küldtek a királynak. 1816-ban alapították a Megyei Könyvtárat. 1828 januárjában pedig megalakult Megyei Olvasó Társaság, melynek szorgalmas olvasója volt Berzsenyi Dániel, aki egyébként 1804-ben költözött végleg Niklára. A niklai volt Berzsenyi-kúria 1811-ben épült. Az 1827-ben alapított pesti mintájára alakultak sorra a vidéki kaszinók. „Xantus Ignác ügyvéd, Széchenyi jogtanácsosa 1828 nyarán Csákányból jelentette Széchenyinek, hogy a kaposvári kaszinó megalakult és a vármegyeház egyik termében van elhelyezve. Első elnöke Somssich József kamarás volt, üléseit Inkey Antal lakásán tartja és számvevője volt Czindery László. [A]... megyei főnemesség, nemesség és közigazgatási tisztségviselők élénk támogatásával [alakult meg]. A Kaszinó első tagjai között szerepelt Széchenyi István gróf neve is. ... Gyülekező helye volt ez az akkori idők minden számottevő fiatal emberének, ki rajongva és lelkesedve a magyarságért, a magyar szabadság gondolatáért, tanácskozásaikat, gyűléseiket a Kaszinó termében tartották. Itt tervezgettek a szabad független Magyarország megteremtéséről.” A Kaposvári Nemzeti Kaszinó – jogilag s valószínűsíthetően – 1838-ban alakult. Két esztendővel később létre jött az ún. „nem nemesi Casinó”.

A reformkorban számos jótékony céllal létesített intézmény – mint például a rabok foglalkoztatását segítő posztógyár, vagy az említett megyei kórház is – jelezték, hogy Somogy megye szintén a polgári fejlődés útjára lépett.

A vármegyei közigazgatás számára először 1751-1752-ben építettek egy földszintes épületet, melyet az apparátus fél évszázad leforgása alatt kinőtt. A klasszicista stílusú vármegyeháza – Török Ferenc tervei alapján – 1828-1832 között épült fel. A Habsburg Birodalom 1711 után kiépülő új állami apparátusa fontos részeként az 1723-ban törvénycikkben rendelkezett arról, hogy rendi országgyűlés iratait a Pozsonyban felállítandó országos közlevéltárban kellett elhelyezni. A levéltárak ügyével az 1723-as esztendőben egy másik törvénycikk is foglalkozott. Ebben a diéta arra kötelezte a vármegyéket, hogy „gyűléseik és ítélőszékeik tartására, a rabok elhelyezésére s rendkívül becses kincseinek: az iratoknak őrzésére alkalmas archívumokat is magába foglaló megyei székházat építsenek. Lényegében ettől az időtől kezdve beszélhetünk a megyei levéltáraknak – mint intézményeknek – a történetéről, amelyeknek soraiban Somogy megye levéltára – megyénk legősibb intézménye – több mint” 270 éves múltra tekinthet vissza. A levéltár, és a börtön, klasszicista épülete 105 évvel (!) később, 1828-ra készült el.

Somogy megye lakossága 1846-ban – 238140 fő – 13 mezővárosban és 293 faluban élt. A század második felétől a növekvő földesúri és állami terhek miatt – Mária Terézia úrbéri rendelete ellenére is – nőtt a jobbágyi elégedetlenség. A napóleoni háború alatti relatív gazdasági prosperitást követő válság végül 1840-ben Mesztegnyőn az egyik leghevesebb hazai parasztzendüléshez vezetett. A növekvő robotterhek, a nagybirtok szorítása, a kaszálók és legelők elvétele, az uradalmi tisztek gyakori embertelen bánásmódja és mindezekkel párhuzamosan a jobbágyok és zsellérek gyors elszegényedése – úgy vélem – törvényszerűen vezetett, az 1837. évi pereskedést követően a Hunyady-család birtokán, Mesztegnyőn 1840. december 7-én a véres „zenebonáskodás”-hoz. A községbe vezényelt közel 120 katona és pandúr belelőtt a falu népébe. Tizenhárman meghaltak, s húszan sebesültek meg.

1835-ben alapították meg a Somogy Vármegyei Lótenyésztő Társaságot. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a megye több uradalmában is igen komoly lótenyésztést folytattak. A somogyi tenyésztők – köztük jobbágy is – a híres hetesi lófuttatásokon mutatták be ménjeiket. A kezdődő fajtaváltást jelezte a Somogyban ekkortájt megjelent tarka svájci szarvasmarha. A megyében időközben gyáralapításokkal kísérleteztek. Ilyen volt például a Szigetváron 1838-ban létesített, évi 25-30 q répát feldolgozó cukorgyár. Somogyszilben, a Hunyady-uradalomban szivargyárat alapítottak. Szigetváron és Sellyén pedig indigóval festő műhelyeket működtettek. A Zselicben két üveghuta is működött. Kaposváron az 1830-as évtizedben rabokat foglalkoztató posztógyárat alapítottak. A kereskedelem szintén fellendült, s egyben szakosodott is, a házalófelvásárlástól a busásan jövedelmező gyapjúkereskedelemig. Kedvezett mindennek, hogy hozzáfogtak a mocsarak lecsapolásához, szabályozták a folyókat és korszerűsítették az úthálózatot. Elkezdődött a balatoni gőzhajózás is.

Somogy vármegyébe – a többi dél-dunántúli megyéhez viszonyítva – viszonylag későn költöztek a zsidók. A XIX. század közepéig a pusztákon és a falvakban lakott közel 90 %-uk. Egyetértve idézhetjük Nagy Pál szavait: „Somogy megye gazdasági életében a zsidók funkcionális jelentősége mindig sokszorosan felülmúlta demográfiai arányukat, még annak ellenére is, hogy Magyarország fejlettebb területeinek zsidóságához viszonyítva meglehetősen szegények voltak. Helyzetük kettős értelemben is az egyenlőtlen fejlődés paradigmájaként értelmezhető. a már túlnépesedett, differenciálódott rohonci zsidóközösségből a legszegényebb réteg szakadt ki és egy alulfejlett megyében próbált szerencsét, ahol a termelés az egzisztenciateremtés, a vállalkozás lehetőségei rendkívül visszafogottak. A Somogyban élő zsidók között a XIX. század közepéig nem találunk gazdag szállítókat és pénzkölcsönzőket.” A rossz közlekedés, a jelentősnek nevezhető piackörzetek hiánya és a kis kereslet nem kedvezett nekik. Kihasználva azonban előbb a napóleoni háborúk, utóbb pedig az 1830-as évek konjunktúráját – a kereskedelem fejlődésével párhuzamosan – a somogyi izraeliták gazdasági pozíciói tetemesen erősödtek. Kialakultak a nagy zsidóközösségek (pl. Szigetvár, Lengyeltóti Ádánd, Somogyszil stb.). A legnépesebb hitközség a kaposvári lett.

A magyar liberális ellenzék az 1843-1844-es országgyűlésen idítványozta a belső vámhatár okozta hátrányok megszüntetését. Ugyanakkor kezdeményezték – a protekcionizmus elveinek megfelelően – a magyar ipart védő vámok kialakítását. Nem bízva ennek sikerében, Perczel Mór s néhány társa – Kossuth egyik korábbi ötletét felhasználva – 1842-ben Szekszárdon megalakította a Tolnai Védegyletet. A Magyar Országos Védegylet – Perczel Mór, Batthyány Kázmér, Kossuth Lajos és Teleki László munkájának köszönhetően – két esztendővel később alakult meg. Batthyány – aki Somodorban birtokos is volt – lelkesen szervezte a védegyletet a vármegyében, ahol 1845-ben három – a kaposvári, a szigetvári és a barcsi – vidéki osztály alakult.

 

Utoljára frissítve: 2016. 10. 22. 21:56

Fel