Solymos Adorján dr.

Tüdőgyógyász

Életének hetvenkettedik évében, 2010. július 2-án váratlanul hunyt el dr. Solymos Adorján, tüdőgyógyász főorvos. Egész életét a betegek gyógyításának szentelte, de végül őt is idejekorán leteperte a halál. Több mint négy és fél évtizeden át tüdőgyógyászként, kórházi főorvosként, háziorvosként szolgálta az egészségügyet.

A Pécsi Orvostudományi Egyetemet 1962-ben, cum laude végezte, majd Zalaegerszegen, Mohácson (1965-1974) és Siklóson dolgozott mint tüdőgyógyász. Két évig a mohácsi járás közegészségügyi felügyelője volt. 1963-ban megnősült és családot alapított. Két leánygyermekük született: l965-ben Adrienne, l975-ben Ildikó. l981-től feleségével, Dr. Fauszt Teréziával a lengyeltóti kórházban dolgoztak, ahol a tüdőosztály és egyben az intézet vezetője, később főorvosa lett. 1986-ban elvált, majd 2000-ben újranősült; ebben a házasságban egy leánygyermeket nevelt. Gyakran vállalt orvosi ügyeletet a balatonboglári, illetve fonyódi rendelőkben. Hatalmas szaktudását kiaknázva 1994-től nyugdíjazásáig Öreglakon volt háziorvos. Később a nyugdíjas évek alatt sem tudott elszakadni hivatásától. 2000-ben felkérték a marcali Tüdőgondozó Intézet vezetésére, s haláláig nem tudták új kollégával pótolni. Élete végéig képezte magát szakmailag. Emberek ezreivel találkozott, és gyógyította őket. Több dél-dunántúli kistérség egészségügyi életében játszott jelentős szerepet.

Egy ember, de kiváltképp egy orvos életét nem lehet csak évszámok, munkahelyek vagy beosztások, esetleg szakmai keretek között vizsgálni és megérteni. Az ő sajátos, olykor komor, visszafogott, máskor vidám, közvetlen viselkedésmódja egészen gyermekkorára, valamint ifjúságára vezethető vissza. Első gyermekként látta meg a napvilágot, s őt még két fiútestvér követte. Édesapjuk kántortanító volt Újpetrén, aki szigorúan bánt a fiúkkal. Hat éves korában már kirepült a családi fészekből; tehetsége folytán a Pécsi Székesegyházi Énekiskola bentlakásos diákja lett. Itt ismerkedett meg az egyházi és világi zeneirodalommal. Növendéktársaival lapról leénekelték a különféle miséket, valamint elsőként mutatták be Kodály műveit. Ettől fogva egy életre elkötelezte magát a zene mellett. Mohácson a Kisfaludy Gimnáziumba járt középiskolába és itt újra kollégista lett. l956-ban érettségizett kitűnő eredménnyel. Tizennyolc éves volt, amikor elvesztették édesapjukat. A nélkülözés is hozzájárult, hogy az egyetemi évek alatt megbetegedett tbc-ben. Ez az indulás és ezek a nehéz évek eredményezték, hogy később a lehetőségei ellenére szerényen, visszafogottan élt.

Hosszú orvosi pályafutása során sokszor kellett szembesülnie az emberi szenvedéssel, kiszolgáltatottsággal, halállal. Ennek ellensúlyozására is fordult minden olyan dolog felé, ami szép, játékos vagy humoros. Kedvelte a komoly-, sőt mi több könnyűzenét. Többek között Bach és Mozart voltak a kedvencei. Értékelte Louis Armstrongot, a Rolling Stones-t és Deák Bill Gyulát. Több hangszeren, zongorán, orgonán, harmonikán és szájharmonikán játszott úgy, hogy azokra senki nem tanította. A zene gyógyító erejét használta ki, ha egy-egy betegénél leült zongorázni. Az ő egészségét is nagymértékben segítették a zenei hangok és nem utolsósorban vallásos hite. Az irodalom szerelmese volt. Szívesen olvasott Thomas Manntól, József Attilától, Karinthy Frigyestől, idézte Rejtő Jenőt. Thomas Manntól a József és testvérei és a Buddenbrook-ház című regényeket mindenki számára kötelező olvasmánnyá tette volna. A gyönyörű verseket mindig megkönnyezte. Szeretett, ezenfelül űzött különféle sportokat és fogadott rájuk. Focizott, futott, biciklizett, később gyalogolt. Zseninek tartotta Latinovits Zoltánt és nagymesternek Hofi Gézát. Kedves tehetséggel utánozta, parodizálta az érdekes embereket, mesélte a vicceket. Szívesen fejtett rejtvényt és kertészkedett. A neki örömet adó dolgokat megszerettette gyermekeivel is; hitt az emberi értelem fontosságában. Sokat és tudatosan olvasott; környezete egy bármikor felcsapható, élő lexikonként tartotta számon. Autodidakta módon tanulta a német, angol, olasz, sőt a francia nyelvet. Anyanyelvi szinten beszélt németül. Jártas volt a történelemben és a természettudományokban. Gyűjtötte a bélyegeket.

Huszonhat éven át a balatonboglári Balaton Vox énekkar egyik legmegbízhatóbb tagja volt. Előadásaikkal eljutottak Németországba, Ausztriába, Olaszországba, Belgiumba, Lengyelországba, Erdélybe, Svédországba és Norvégiába. A nagyhéti Passióban minden évben Péter szerepét énekelte. Július 9-én, a lengyeltóti szentmisén az énekkar dalokkal tisztelgett emléke előtt.

Művelt, széles látókörű, mély érzésű ember volt, tehát egyúttal érzékeny és sebezhető. Sokszor a dolgok mögé és mélyére nézve el-elszomorodott. Nyitott szemmel járt, idegen volt tőle korunk felületes harsánysága. Az évek, évtizedek alatt oly jellegzetes vidámságát csendessége váltotta fel és kissé befelé forduló lett. Halk, szépen formált mondatait már nem mindig fejezte be, mindent látó tekintete ilyenkor ismeretlen távlatokba tévedt. A fájdalmak ellenére teljes, színes és mások számára is hasznos, szép életet élt. Még akik tudtak hat éve tartó súlyos betegségéről, azokat is megdöbbentette hirtelen halála.

Felesége, testvére: László, leányai, unokái: Petra, Csaba, Zoé, vejei, valamint barátai, kollégái, kórustársai és egykori betegei gyászolják. Egy szerető szívű embert és lelkiismeretes orvost veszítettünk el halálával.

Fonyód, 2010. szeptember 5.

Szerző: Mezei István

Forrás: fonyod.hu