Lukács Károly

Természettudományi kutató, néprajztudós

 

Balatonbogláron született, a Kaposvári Állami Főgimnáziumba még Löwensohn Károly néven íratták be kereskedő szülei, majd az 1896/97. iskolai évtől, vagyis ötödikes gimnazista korától kezdve már Lukács Károly néven szerepelt. Sokáig úgy tűnt, hogy egész élete a csillagászathoz kapcsolódik. Már gimnazistaként is ez a tudomány foglalkoztatta.

Egyetemi tanulmányait budapesten Pázmány Péter Tudományegyetemen és párizsi Sorbonne-on végezte, 1907-ben bölcsészdoktori, 1908-ban tanári diplomát szerzett. Győri középiskolai tanár, 1919-ben igazgató. A Tanácsköztársaság bukása után nyugdíjazták. Siófokra költözött, ahol 1920 őszén a Balatoni Halászati Részvénytársaság szolgálatába lépett, először mint a vállalat titkára, később mint ügyvezető igazgatója. Egészen más jellegű felkészültsége ellenére, hihetetlen akaraterővel, autodidaktaként vetette bele magát a halakkal foglalkozó tudomány, az ichthyológia rejtelmeibe, és sajátította el a gyakorlati gazdaságtan alapismereteit. Szerepe volt a siófoki halkonzervgyár létrehozásában. Ő kezdeményezte a hallisztgyártást, és megindította a halpikkelyfény vagy más néven a halezüst (essence d’ orient, Fischsilber) exportját Kölnbe, Párizsba, Barcelonába, Türingiába és Gablonzba.

Életének, írásainak túlnyomó része az ichthyológia tudományához kapcsolódik, de írt történelmi, nyelvészeti, vízrajzi, topográfiai, hajózási, idegenforgalmi és jogi kérdésekről is. Dolgozatainak többsége tele van néprajzi vonatkozású közlésekkel is. A Siófokon eltöltött több mint három évtizedben gyakran jöttek hozzá hivatalos látogatók. Már a húszas évek elején szoros barátságot kötött Jacques Pellegrin lausanne-i halbiológus, egyetemi tanárral is, aki 1924 szeptemberében látogatta meg. A baráti körből pedig a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert feleségével együtt volt vendége. Sebestyén Olga, a Tihanyi Biológiai Intézet akkori munkatársa (A Balaton élete című mű társszerzője) szintén gyakran fölkereste. 1939-ben ment nyugdíjba. 1945-ben, a háború által tönkrement vállalat élére visszahívták, és az államosításig minden erejét és képességét a balatoni halászat újraszervezésének szentelte.

Munkatársai, barátai között ott találjuk Woynarovich Eleket, Unger Emilt és Entz Géza professzort is. A bogláriak közül meg kell említenünk Hankiss János és Négyessy László professzorokat. Hans Habe (magyar nevén Békessy János), ki Bogláron töltötte gyermekéveit, sőt diákkorában idejárt vakációzni Bécsből, szintén Lukács baráti köréhez tartozott. Hermann Hessével való kapcsolatának szálai messze nyúlnak.

Legszűkebb baráti köréhez tartozott az említetteken kívül Benedek Marcell, Eckhardt Sándor, Horváth János, Németh Gyula, Paizs Dezső, Supka Géza, Szekfű Gyula, Tálasi István.

Lukács Károly tárgyi gyűjtést is végzett. Egy halászati múzeum létesítésének gondolatát először 1934-ben vetette fel. Az összegyűlt anyag a 30-as évek elején a Balatoni Halászati Részvénytársaság szakgyűjteményeként szerepelt. Mint múzeumvezető elsősorban a Balatonra és környékére vonatkozó kultúrtörténeti emlékeket szerette volna megmenteni. A terveket a háborús évek miatt nem lehetett megvalósítani, így az alapos munka csak 1946-ban indulhatott meg. Lukács úgy tervezte, hogy a siófoki múzeumot, melyet 1952-ben alapított, a korábbi halászati gyűjteményből, komoly tudományos centrummá, a keszthelyi Balaton Múzeum ikertestvérévé fejlesztheti. A gyűjteményt, amely Beszédes József Vízgazdálkodási Múzeumként működött, 1996-ban megszüntették.
Főbb művei

• Jégi halászat a Balatonon (Bp., 1934)
• A Balatonvidék földrajza kétszáz év előtt (Bél Mátyás…kéziratának ford. A Magyar Biológiai Kutatóintézet munkái (1943)
• A balatoni halászat múltjából (Bp., 1943)
• A veszprémi egyház balatoni birtokai (Bp., 1943)
• Adatok a Balaton birtoktörténetéhez (Bp. 1943)
• Tiszai hatás a balatoni halászatban (Ethnographia, 1951).

Irodalom:

Csermák Géza: Lukács Károly (1882–1954) (Ethnographia, 1954).

Forrás:

Magyar Életrrajzi Lexikon
Matyikó Sebestyén József: Zsidók Siófokon (Bp, 2002)