Kovács Tibor

Fotóriporter, szabadúszó fotográfus

1959 születtem Somogyjádon. Középiskolámat Fonyódon végeztem. Ott, a gimnáziumban Göndöcz István Tanár Úr írányÍtásával Kezdtem el fotózni, majd Székesfehérváron szakmunkás bizonyítványt szereztem. 1986-ban magánösztöndíjasként Rómában csiszolhattam tudásomat. 1987 szeptemberében kerültem a Somogyi Néplaphoz, ennek megszűnése után pedig a Somogyi Hírlaphoz, ahol 2013. február 28-ig dolgoztam  fotóriporterként. Azóta szabadfoglalkozású fotográfusként élek. Csaknem egy évtizedig oktattam fotóelméletet és gyakorlatot a Zichy Mihály Művészeti Szakközépiskolában.

Rendszeresen részt vettem az Axel Springer fotósainak kiírt pályázatokon, ahol II. és III. helyezést értek el fotóim. A legnagyobb örömöt számomra az Év fotói című kiadványban való megjelenés okozta, ahová a legjobb száz közé választották Juan Gyenesről készült portrémat. Ugyancsak rendszeresen szerepelek kiállításokon: 2005 tavaszán Budapesten a MUOSZ székházban mutatkozhattam be, 2006-ban Fonyódon, 2007-ben szülőfalumban Somogyjádon, Kaposváron és Szigetváron kerültek közönség elé a képeim.

A fotóriporterrel készült interjú:
Kovács Tiborral 2007-ben kiállítása alkalmával beszélgetett a Somogy Portál munkatársa. Ez alkalommal arra voltunk kíváncsiak, vajon mit jelenthet a kiállítás egy olyan fotósnak, aki képeivel naponta megjelenik az újság hasábjain, vagyis mindig kapcsolatban áll a közönséggel.
- A kiállítás más, mivel ott csak a kép és a néző van, aki ilyenkor szubjektív képet kaphat az alkotóról. A kép önállóan él, nem csupán illusztrációja egy írásnak. Számomra fontos a látogató visszajelzése is, bár a vendégkönyv erre nem igazán alkalmas, hiszen oda nem illik rosszat írni. Jobb szeretem, ha személyesen megkeresnek és használható kritikát mondanak vagy írnak a látottakról.
- Mikor kezdett fotózni és milyen témákat talált az első próbálkozások idején?
- A gimnáziumban: az ottani laborban magam hívhattam elő a fotóimat. Az első saját kezű nagyításom egy téli felvétel, egy szilvafa csonkja volt. A képért alaposan megdolgoztam: lábszárközépig érő hóban küzdöttem el magam a fáig. Mint általában mindenki én is a természet megörökítésével kezdtem, majd ezután kezdtek el érdekelni az emberek.  Több sorozatot készítettem egyebek mellett a buzsáki búcsú hagyományairól vagy a badacsonyi szüret dolgos napjairól. Az olaszországi egyéves ösztöndíj különösen nagy élmény volt, mert megismerhettem az akkori nyugat szellemiségét, új látásmódokat, a korszerű fényképező- és hívógépeket. A római tanulmányok után helyezkedtem el a megyei napilapnál.
-  Akinek a napi munkája a fényképezés, az előveszi a gépet szabadidejében is? Egyáltalán ki lehet kapcsolni munkaidő után azzal, hogy már nem  ugrik a „témára”?
- Valóban, a fotós életformája nem szorítható a napi 8 órás munkarendbe. Az alkotó típusú embernek nincs munkaidő vagy szabadság. Azért dolgozom, mert a képemet szeretném viszontlátni a lapban. A téma mellett nem lehet elmenni akkor sem, ha már lejárt a munkaidő. Naponta bizonyítunk magunknak és a szerkesztőnek, akinek az az elvárása, hogy jó és érdekes képeket hozzak a másnapi lapba. Az újságot kinyitva azután majd az olvasó dönt, hogy ez sikerült-e.
- Azért valamikor csak „kikapcsol”, hiszen kell a töltődés, a pihenés....
- A kikapcsolódást az otthoni gazdálkodás jelenti. Van egy kis szőlőnk, amit a szüleimmel  művelünk, szívesen kertészkedem a jádi telken. A betakarítás idején kiveszem a szabadságomat, és csak azzal foglalkozom. Édesapámtól szemrehányást is kaptam már, hogy az egyetlen lovát még nem örökítettem meg. Nos, ez olyan kivételes helyzet, amikor nem működik a fotós szemlélet: a földművelés teljes odafigyelést kíván, szántás, vetés, betakarítás közben nem fényképezgetek. De természetesen apámnak megígértem, hogy a munkában hűséges lovat még megörökítem.
- Húsz éve járja a somogyi településeket, aligha van a megyének olyan szeglete, amit ne ismerne…
- Szinte nincs olyan falu vagy város, beleértve az önálló településrészeket, a pusztákat és a majorságokat, ahol ne jártam volna. Nem tudom megunni! Egyszerűen: szeretem Somogyot. Más a Dráva mente és a Balaton-part, különlegesek a Tab környéki kis községek, a zselici falvak pedig kész csodának számítanak. Számtalan apró értéket rejtenek, ahogy a rengetegben járva rábukkanunk például Pali betyár sírjára. Jártam olyan településeken, amelyek nevét ma már csak egy tábla őrzi a múzeumban. Az erdőben mindössze a téglakerítés maradványokra, a régi magyar alma- és körtefákra vagy épp a keresztekre, fejfákra találunk. A Somogyban élő emberek is érdekesek. A városi ember nem is gondolná, milyen egy hagyományos állatvásár. Az utazók számára kihalt lehet a falu, de ha bekopogunk egy portára, akkor feltárul a csoda, ahol a maguk egyszerűségével élnek az emberek, szépen és boldogan, az apró-cseprő gondjaikkal. Ez az, amiért nem hagynám itt soha ezt a munkát! Így mindennap szembesülhetek ezzel a kinccsel. Számomra fontos a vidéki ember. Az első kiállításomon is az ő portréikat mutattam be. Mint például Gyuri bácsit, aki idős parasztember volt, karakteres, jellegzetes arccal, zsíros kalapjában, ravaszkás mosolygós szemekkel. Persze szívesen fotózom a nevesebb embereket is, ilyen volt Barót János apát úr, Jászai Joli néni, a tragikus sorsú szépségkirálynő Molnár Csilla, vagy Juan Gyenes fotóművész, aki néhány kedves sort is küldött Madridból.