A honlap teljes felülete akadálymentes

Szijártó István: Nemet mondani a pusztulásnak

Papp Árpád költői világáról

A költészet ott kezdődik, s azokról a költőkről érdemes írni, akik saját világot igyekeznek kialakítani. Nem egy-két-ötszáz verset írnak, hanem egy sajátosan átélt, kifejezett gondolatrendszert alkotnak. Irodalompolitikánk, szerkesztői és kiadói gyakorlatunk azoknak kedvez, akik félig érlelt müveket, féligazságokat adnak ki a kezükből. Papp Árpád élmény- és olvasmányanyagának egymásra rakódott rétegei, a mindenségvállalás súlya költői világot kristályosítottak ki. Kevesen tartjuk számon mint költőt. Gimnáziumi tanár, az újgörög irodalom egyik legkiválóbb ismerője, a világirodalmi lexikon főmunkatársa, több mint húsz kötet fordítója, munkatársa. Tanítványai jelen és jövőbeli szeretetében él, barátai, ismerősei figyelnek a csönd gyógyító-vallomás erejében hívő költő szavára. A tudóst ismeri az irodalmi közvélemény, kritikáit, recenzióit vezető irodalmi folyóirataink közlik. Első kiszakadó vallomása, a .Metszéspontok" elnyerte Somogy megye 1970. évi irodalmi nagydíját, s egy év múltán, gondolat és hit kristályrendeződésének törvényei kényszerítették újabb vallomásra, mely „Tengerfenék'1'' címmel szintén jeligés pályázaton nyert első díjat. Költészete, a rokonok, barátok, ismerősök világának, Somogyaszaló – Kaposvár-Badacsony boltba, üzembe sietőinek köznapi lázadása. Vágyakozás arra, hogy találjunk valami örökbe hagyhatót a mustszagú hegyoldal, őszi kecskerágó, kormos kovácsfújtató, húsvétra kimeszelt házak, terek, állomások, kikötők, csillagbogú hálók, magános napraforgók szerelmében, arccal a víznek, háttal a hegynek, tó és fény kettős káprázatában, Görögországban, Cipruson,

Olaszországban jobban ismerik, mint itthon. Rómából és Athénből egy hét alatt érkezik a válasz leveleire. Budapestről? Öt-hat hónap is beletelik, míg egy-egy szerkesztő levélpapír fölé hajol. Verseit újgörögre és olaszra fordították; Görögországban hosszabb elemzés is jelent meg költészetéről: „...Mindennapjainkban gyökerező, mai költészet. A körülmények és viszonyok súlya, kötelezettségeink, állandó viaskodást, készenlétet kívánnak. Papp Árpád költészete ilyen mindennapi riadó. Sajátos jelentése van személyeknek és dolgoknak, még a legkisebb részletekben is. A kiváló görög költők által lefordított, folyóiratokban és napilapok irodalmi mellékletében publikált versek, nemes és tökéletes író tiszta költészetéből adnak ízelítőt..." (Dimitrisz Kramisz cikke, Elleniki Ora – 1971. aug. 11; Pucumariki Kiprosz – 1971/3; Haravji – 1970/10 és 1971/8.) A vers ezideig publikálatlan a „Metszéspontok"-at a Somogy 1970 2. száma közölte. Gondolkodásellenes korunk a rövid távon érvényesülni akaróknak kedvez világszerte. A szellem munkásai hazátlanul járják a földet, s kérdőjeleik valójában sehol sem kívánatosak. Papp Árpád versei, műfordításai, egy Nagy Enciklopédia megteremtésének vágyáról, címszavakról, fogalom meghatározásokról árulkodnak. Megérett az idő a szétrombolt és romokban heverő alapfogalmak bábeli poklában, századunkban, a Nagy Enciklopédiához, melyet együtt kellene megírni a győzelmes forradalmakkal összekovácsolt emberiség vezető szellemeinek, költőknek, gondolkodóknak. Ezt a munkát csak azokra szabad bízni, akikben él a hit, hogy a világszótárt látomások, jelenések között is, fűtetlen, fehérre meszelt tibeti kolostorcellákban is, fogvacogva és gémberedett hittel bár, – de készíteni kell. A költő dolga, hogy ügyeljen a föld gyémánttengelyére. Az emberiségért felelősséget érezni csak úgy lehet, hogy a körülöttünk élők sorsáért is aggódunk. A „pannon derű", vagy a „szűkebb hazánk" irodalmi, de főleg hivatali körökben oly gyakran mély tartalom nélkül használt kifejezések, a Somogy fejlődését állandóan Csokonai korával szembesítő, az előrelépést folyvást bizonygató nézetek idegenek ettől a költői világtól. Nyilatkozatok helyett a szülőföldről költői képei vallanak, vall a vers, a versek szövete, amit róla ír, az pedig minden korok emberéhez szól. Itthon és a szomszéd kontinenseken. Papp Árpád tud „versül". Mondanivalójának igazsága, remek atmoszférateremtő erővel párosul. Lendületes, ám végsőkig fegyelmezett verselő. Asszociációi, fanyar, köznapit és költőit elegyítő szép vershangja, tiszta dikciói, – mai módon teszik intellektuálissá líráját. Metszéspontjai; – gondolat és hit, szubjektív és történelmi idő összekovácsolása, különböző idősíkok egymásra vetülései. Az időtlen általános keveredik a legegyénibb tapasztalatokkal, „...ahogy köröskörül sorra gyújtogatja április göcsörtös, négykarú gyertyatartók, vén tőkék csúcsán pici zöld lángjait, s szálkás hosszú szögeket verdesnek a földbe, mintha megfeszítenék minden tavasszal, ahogy hirtelen valami döbbent, mély csend üli meg a vidéket, a harangok," – mintha valami titkot beszéltek volna ki, csodája, mely egyéni létünk, emberi történelmünk csodája is egyben. „Öreg gálicos borostás fejeket karóba tűzve mutat fel itt-ott a hegyoldal", s a képben a bukott parasztháborúk karóba húzottjai éppúgy benne vannak, mint napjaink köznapi helytállásának történelmi hősei. Hisz minden életben megvan a tragédia magva, miként a természet is magában hordozza a csak külön-külön nekünk adatott idő és a mindnyájunk világát meghatározó történelmi idő síkjainak illusztrációs anyagát és létkeretét. A gazdag és nagyon szemléletes hasonlatrendszer, a leheletnyi ünnepélyesség, varázsossá teszi a költő közelítésmódját. A „lírai én"-t manapság sokan korszerűtlennek tartják. A modern műelemzés módszereivel kimutatták, hogy a XVI. századtól fokozatosan csökken az „emberhez" és növekszik a „senkihez" szóló versek száma. (Különösen szembeötlő ez az angol nyelvű irodalmakban.) Valójában a „senkihez" szóló, vagy költött személlyel elmondatott dolgok is emberhez szólóak. Papp Árpád költ és a kőtömbből elénk tárja az abban elrejtett szépet, lehántva a felesleget, -úgy mutatja meg ez az érett, képgazdag líra az emberarcú természetet. Nézzétek, ez minden köröttünk van! Itt él és lélegzik a város, a fű úgy ütközik, mintha zöld szögeket verdesnének át a halottak a földtakarón, az udvar drótjain pelenkák próbálgatják gyönge szárnyuk, a görnyedező szőlőmunkások csattogó metszőollója verssorokra vagdossa a csendet, s ha elindulunk vacsoracsillag iránt, s egy foghíjas léckerítésen keresztülbújunk gyerekkorunkba, talán utánunk is csapdos a szélben egy becsukhatatlan kiskapuszárny, s berajzolják a fecskék hajnalaink üres jegyzettömbjébe feledhetetlen örök szénvázlataik, s a faluvégi, húsvétra kimeszelt házak megszégyenítik a romlást. Ez tiszta költészet. A versek szövését a kompozíció igazsága, a képek gazdagsága, a képzettársítások többértelműsége fájdalmasan olykor tragikusan széppé teszi.

Latin világosságú, képgazdag versei a líra projektív vonulatában jelölik ki helyét, költői magatartása, húsos-fazék elutasító emberi alkata, „egy szál-járőrré" teszi. „...A köztereken magukban állnak a szobrok, valami ünnep, parádé, nagygyűlés előtt, vagy után? állnak magukra maradva, beledermedve egy mozdulatba, mintha figyelmeztetnének, mintha megszállott-makacsul mindig ugyanarra a pontra mutatnának kezükkel, kikezdhetetlen mozdulattal, csupán mi vagyunk képtelenek követni?..." Miért esik olyan nehezünkre változtatni évezrede begyakorolt mechanizmusunkon, s azokat dicsérni (de tiszta szívből), akik új, fontos problémákra irányítják a figyelmet?

Egyén és közösség, köznapi részletek analízisigénye és a szándék egy mindent átfogó szintézisre. Nagy vállalás? Nem hiszem, inkább az egyetlen vállalás. Nem hiszek abban, hogy lehet más igénnyel, más közelítésmóddal alkotni. Csak a mindenre figyelés, a minden fontos apróságainak és a mindenséget versbe venni vágyának dialektikájából születhet igazi művészet. Papp Árpád tervezett trilógiája (Metszéspontok, Tengerfenék, Orákulumok), melynek két első versét ismerjük, segít észrevenni mindazt, ami bennünk történelmünkben, mikro- és makrokozmoszunkban rejtőzik. Ritszoszról, Kavafiszról, Szeferiszröl, Kazantzakiszról beszélve is magáról és rólunk vall, a válságos éveket élő kis görög nép európai szavakat kereső írásaiban rokondallamokat talál. Az eszmékért a barikádokon kell helytállni, magánháborúkban, mikor csak egy csillag szikrázik az ember társtalan poharában. Erőltetett menetben, láger-éjszakán vaksin, hernyóként araszolgatva a papíron, az őrök orra előtt, bajonettel oldalukban, – írni kell, mert a vers a világ, s ha létezünk, létezik a világ... Ez az ember hite, emberi társadalmunk méltó államvallása, hogy tartásunk legyen és hogy továbbléphessünk... mert a szótárnak készülnie kell...

Szijártó István

Forrás: (Papp Árpádról Balaton Akadémia könyvek 66. 2007 p5-11)


Fel