A honlap teljes felülete akadálymentes

Szijártó István: Egy rendhagyó kritika

Szirmai Jenő: Életutam (Égisz kiadó 2011) A könyv előszavát a 90.életévét betöltött egykori pártmunkás szerző unokája, Koltai- Kaufmann Katalin írta : "....egy olyan személy életútjáról olvashatunk, aki a semmiből teremtette meg az életét, aki egy szál maga, saját erejéből, tisztességesen jutott előbbre. Az emberek érdekeit nézve dolgozott az emberekért a pártért, az államért. Miután elveszítette a családját a háborúban, teremtett egy új családot magának. Hozzátartozói méltán lehetnek büszkék rá......Büszke vagyok, hogy közreműködhettem az életútját bemutató regény elkészítésében..."

A mai olvasó számára a regény szó az első fontos támpont. Egy életregényt olvashatunk. A szerző előszava ezt megerősíti: "...nehezen forgatom a tollat, nincs írói vénám, nem vezettem naplót, nincsenek jegyzeteim, a történetek és események többségét csak az emlékezetem alapján tudnám megírni... Az elmúlt 45 év történelmének meghamisítása, az utóbbi hónapokban és években tapasztalható széthúzás és gyűlölködés késztetett arra, hogy elfogadjam barátaim ösztönzését, biztatását. Elhatároztam, hogy megírom egy proletárfiú életútját - az én életutamat. Talán érdekes, talán hasznos lehet.”

Tiszteletreméltó vállalás, megérdemli az olvasói figyelmet. Kezdjük az észrevételeket rögtön az előszó utolsó mondatából „az elmúlt 45 év” - ez az állítás a könyvborítón már úgy szerepel, hogy „az elmúlt 65 év”. "Kaposvár 1944. dec. 6-án szabadult fel egyetlen puskalövés nélkül, ezt a rendszerváltásig évente ünnepeltük..."(p.95) Nos, az a Mikulás napja, december 2. volt a város orosz megszállásának napja. (Ekkoriban – ezt plakátok bizonyítják – „a megszálló Vörös Hadsereg nevében” intézkedtek. De természetesnek tartom, hogy ez többeknek, a családját megsemmisítő táborban elveszítő Szirmai Jenőnek is felszabadulás volt. ) A megye főispánja a háború után a könyvben hol Vidovits István hol Vidovics Ferenc (p.98)

A közel 300 oldalas könyv más kisebb nagyobb pontatlanságainak emlegetése, miután a szerző ezekért előre mentegetőzött nem igazán érdekes. A rend őreként neki meggyőződése, hogy szovjet egyenruhába öltözött magyar rablók törtek fel pincéket Öreglak környékén (p.113), ugyanis a lengyeltóti rendőrkapitányság politikai vezetőjeként ő ezt megkérdezte a szovjet parancsnoktól, aki ezt mondta. Akár így is lehetett…. Egy életregény sohasem azonos a történelmi valósággal. Mélységes mély a múltnak kútja –írta Thomas Mann, s ahogy forgatom a kötetet úgy érzem: visszazuhanok a múltba. Aki az igazságra kíváncsi – a korszak tanulmányozására alapműnek ne Szirmai könyvét válassza. Ez az életregény azonban kétségtelenül a valóság egyik szelete. Arról szól, amit mi magyarok legtöbben nem szeretnénk újraélni…

A munkaszolgálatból hazaérkező szabósegéd Stern-ről Szirmaira magyarosította a nevét, és hivatásos pártmunkásként dolgozott. Volt a begyűjtés miniszteri biztosa, a komlói szénbányászati tröszt vezérigazgató helyettese, a Somogy megyei pártbizottság első titkára, az Országos Takarékpénztár vezérigazgatója. „mindig oda mentem, ahova a párt állított” (p.201). Rendezett magánélete segítette, hogy munkája mellett tudott tanulni. ( Keszthelyen levelező tagozaton 1960-64 között szerzett agrárdiplomát, 1973-ban doktorátust.) Sokunknak juthat eszébe Moldova György szatírája: a jó pártmunkás egy tengerjáró hajó kapitányságát is bátran elvállalja, mert tudja, hogy majd segít neki az ” üzemi háromszög”. (Ma már ezt a fogalmat is magyarázni kell.) 1956 október 23-a egy komlói delegáció tagjaként Petrozsényban találja ahol nyugodtan volt nov. 15-ig (ekkor tért vissza Komlóra), mert a román elvtársak megmutatták a szovjet csapatokat, amelyek mentek leverni a magyar forradalmat (p.231). Hazahívták Somogyba, ahova dec 10-én tér vissza végleg. Garibaldi mondta Rómába vonulásakor: milyen sokan győztünk, pedig milyen kevesen harcoltunk. A könyv elképesztő mondata – amelyre aztán a zsarnokság évtizedes hazugságai rakódtak - ezután következik: "Amikor Somogy megyei vezető voltam, az októberi események miatt senkit nem tartóztattak le..."(p.287). Hát bizony ennek a tények ugyancsak ellentmondanak. Saját gimnazista emlékeim helyett ajánlom Lévai József - a tényeket közlő - kitűnő könyveit, Kunszabó Ferenc író Vándorvasban c. - szintén önéletrajzi, de mennyire más színvonalú!!! - munkáját, dr. Szántó László helytörténeti kutatásait, vagy éppen Kiszely Gábor, M. Kiss Sándor történészek munkáit az olvasó szíves figyelmébe - de ennek nem lenne sok értelme, csakúgy mint a nyilvános vitákról a marxizmus-leninizmus többek (így szerzőnk szerint is) legmagasabb rendű eszmevilágáról…Olvasásra ajánlom inkább kitűnő kortársunk az orosz Vlagyimir Vojnovics gogol-i humorral írt szatírikus regényeit (Ivan Csonkin, Monumentális propaganda).

Amiről Szirmai Jenő ír, az csak nagyon keveseknek vonzó világ. Az ő utódpártjaiban a szolidaritásról, a munka becsületéről jelszavakat szajkózó újgazdagok irányítanak, (éppen szakadás előtt állva) az ország egyik leggazdagabb pártvezérének szociáldemokrata nézetei is mosolyt keltenek. A Munkáspártot a mindnyájunkkal könyörtelenül végző „idő” szüntette meg. Kaposváron egy virtuális munkáspárti „szabad pártnapon” lehettünk. Kezet fogtunk a hajdani vezetőkkel, s arra gondoltunk: hát ez az a világ, ami sohasem fog visszatérni. Ez a vörös villamos – Kányádi Sándor verse, a Kaláka zenéje – már holtvágányra döcögött. Lehet persze majd másik, de az ezekre a romokra nem fog építkezni. Ők már azok, akik védik a zsákmányt – jól írta Márai és jól Szolzsenyicin – tőlük még idegenebbek Szirmai Jenő regényes magyarázkodásai megszállásunk évtizedeiről. (Mert 1991 júniusáig itt szovjet katonaság védte az egypártrendszert. Nem véletlen, hogy a szovjet hadsereg, nemzeti ünnepeink és az októberi forradalom mindvégig tabutémák voltak) Szirmai Jenő könyve a korabeli vezércikkek, az első oldalakon közölt párthatározatok újraközlése. Kár hogy a dialektikus és történelmi materializmus életregénybe szőtt magyarázatai valahogy elkerülik a tényt: már nincs Szovjetunió. Miért is? Vagy erre majd a regény folytatása, melyre olyan lelkes biztatást kapott –ad választ??

utóirat:

A könyv kaposvári bemutatóján a Megyei Könyvtárban ott voltam. A SONLINE egyik internetes hozzászólója szemrehányóan jelezte: a jelenlevő díszpolgárok nem szóltak hozzá.

Dr. Szirmai Jenő a rendszerváltoztatás előtti városvezetés díszpolgára, udvarias levélben meghívta Kaposvár valamennyi élő díszpolgárát, s dedikált könyvét az est végén átadta a megjelenteknek. Fésűs Éva, Szigetváry György, Ozsváth Ferenc, Szili Ferenc, Horn Péter és jómagam is elfogadtuk a meghívást. Minket még úgy neveltek, hogy nem beszélünk olyanról, amit nem olvastunk. A szerzőt bemutató Sárdi Árpád, a kérdező, hozzászóló Paksi Lajos és Gyenesei István már olvasták a könyvet, a 45 perces találkozó résztvevőinek (nekem is) kérdéseik, s a szerző válasza, elég is volt. A jelenlevők többségét ismertük, régen alkalmasint vitáztunk is. Én egy 90. életévét betöltött emberrel, akinek időnként megrángatják a kabátujját, hogy már hallgasson – ízléstelennek tartanám a vitát. Ez nem pártszimpátia, ez emberiességi kérdés. Egy fiatalember, akinek családja Auschwitzban halt meg a munkaszolgálatból hazajőve nem bosszúra gondol, hanem baráti köre tanácsára, a maga lelke szerint is, élni akar, szeretni, dolgozni – s most túl a kilencvenen a szeretet fontosságát emlegeti – számomra nem vitapartner, hanem egy ember, akit életemben először láttam, hallottam, (tudva hajdani mindenhatóságáról) s most kézfogással megköszöntem könyvét és ezeket a szavakat.

Tisztelt Olvasók, a harc nem elsődlegesen a politikai és csak látszólag gazdasági téren zajlik. A harc valójában a lelkekért folyik. Sokan úgy gondoljuk: a halhatatlan lelkünkért. Ezért idézem félszázada Széchenyit: önmagunkat kell legyőznünk! Teremtsünk különbet önmagunknál: teremtsünk angyalt! Németh László tanácsát idézve: az ellenségnél is nagyobb lelket kell növesztenünk, mert győzni csak szeretettel lehet.

Szerző: Szijártó István


Fel