A honlap teljes felülete akadálymentes

Király Lajos: Szeptemberi jeles napok

Somogyi népszokások. Jeles napok szeptember

 

  • Szeptember 1. Egyed napja

A magyar középkorban kedvelt név volt, a híres somogyvári monostort is Szent Aegidus, magyarul Egyed tiszteletére építették. A szoptató anyák védőszentje, legendája szerint a szent életű Egyed alázatosságból a pusztába vonult, ahol egy szarvas táplálta tejével.

A paraszti gazdálkodásban határnapnak számít, a hízónak valót ekkor fogják ki a fókából, ebből lesz jó evő, karácsonyra levágható hízó.

Fontos időjárásjósló nap, a lábodiak kalendáriumi hagyománya szerint, ha Egyed napján szép az idő, utána négy napig még jó idő várható, és ha az ég is dörög ezen a napon, a jövő évre bőséget várhatsz. Mesztegnyőn is úgy tartják, ha jó az idő, „akkor jó lössz az ősz mëg a bor is.” A kapolyiak szerint az Egyed-napi eső negyvennapos csapadékot jelent. A régi hegyközségi szabályzatok előírták, hogy Egyed napja után szüretig tilos a szőlőben szekérrel, abroncsos edénnyel közlekedni, így védekeztek a már érésben lévő szőlő tolvajai ellen. Mesztegnyőn egy vallásos szokást is feljegyeztek: „A szoptató anyák a templomba mëntek, Egyed közbenjárását kérték, hogy pici gyerökük egészségös lögyön.”

Közismert ehhez a ma már ritka névhez kapcsolódó népi találós kérdés: Mikor van a túrós csusza neve napja? A helyes válasz: szeptember elsején, Egyed napján.

  • Szeptember 8. Kisasszony napja

Szeptember második hetében két jelentős Mária-ünnep is van (szept. 8. Szűz Mária születése, szept. 12. Mária neve napja), ez jó alkalmat nyújt a katolikus hívőknek az andocsi kegyhely felkeresésére.

A külső-somogyi és a Kapos-völgyi községekből régen népes processziók indultak Andocsra a Kisasszony-napi búcsúra. Mivel gyalog tették meg a gyakran 30–40 km-es távolságot, ezért a búcsú előtti napon kora hajnalban útnak indultak. Elöl vitték a templomi keresztet, utána ment az énekeket és az imádságokat vezető pap, kántor, aztán a férfiak, a gyerekek, végül az asszonyok. Menet közben szent énekeket, Szűz Máriát dicsérő himnuszokat énekeltek. Az útszéli kereszteknél, az útba eső templomoknál a magukkal vitt templomi zászlókat meghajtották, és megálltak imádkozni. Amikor már Andocs tájára értek, egy fiatalt előreszalasztottak, hogy jelentse be érkezésüket. Legtöbbször egy ferences atya eléjük jött a falu végére, és a templomi harangok zúgása mellett énekszóval egyenesen a templomba tértek. A „Köszönteni jöttünk, óh Mária...” kezdetű ének hangjai mellett a Mária-oltárhoz mentek, melyet régebben ájtatos imádkozással háromszor térden körbecsúsztak. A legtöbb búcsús valamilyen személyes kéréssel is fordult a csodatévő Máriához, sokan a betegségből való gyógyulásért esedeztek. Régen szokás volt offereket (fogadalmi tárgyakat) is az oltárra helyezni, a templom melletti sátorokban árultak például viaszból készített miniatűr testrészeket (fejet, kezet, lábat stb.), ki-ki olyan offert vásárolt, amelyik testrészére kért gyógyulást. Az andocsi búcsúban nagy jelentősége volt a templomkertben lévő Szentkútnak, a belőle merített víznek: a laikus hívők azt tartották, ha megmosakodnak benne, elkerüli őket a szembaj és a fejfájás.

A búcsúsok rendszerint az ünnep előtti délután érkeztek Andocsra, az éjszakát a templomban virrasztással töltötték, vagy a helyieknél, többnyire pajtákban aludtak. Régen itt is figyelték a napkeltét, amint feljött, letérdeltek, és elimádkozták az Urangyalát. Andocson régen hajnali háromkor is kezdődött körmenet.

A boldogasszonyfai németek a közeli Turbékra mentek „prosencióval”, már távolabb esett Andocs, sőt a 80 km-re lévő Máriagyűdöt is sokszor felkeresték. Az utat három nap alatt járták meg, út közben pajtában vagy szénakazalban aludtak. A buzsákiak Kiaasszonykor a közeli, 14. századi eredetű Fehér kápolnához zarándokoltak búcsúra.

A somogyi katolikusok körében is él az a hiedelem, hogy Kisasszony napján a felkelő nap koronájában látható a Napba öltözött Mária. A mesztegnyői asszonyok ezért kora hajnalban keltek és figyelték a napkeltét. A néphit szerint csak az látja meg Máriát, aki megérdemli. A nap áldásos hatásában a Balaton vidékén is hittek, Jankó János írta 1902-ben: „Kisasszonynap hajnalán a vetőnek szánt búzamagot harmatra teszik, de még napkelte előtt beviszik a házba, s akkor a búza nem lesz üszögös.” A harmat már az Ószövetségben is az ég áldását jelentette. Buzsákon a gazda ekkor megszenteltette a vetőmagot, majd vetés után a vetőabroszt, zsákot magasba dobta, hogy akkorára nőjön a gabona.

Kisasszony napja többszörös határnap: most végződik a Kétasszonyköze néven ismert szerencsés időszak -- amely Nagyboldogasszonytól /aug. 25./ idáig tart/, de ez a rozs- és a búzavetés kezdőnapja is. Úgy tartják, hogy a dió ekkor kezdi repegetni a külső zöld burkát. A fecskék gyülekeznek és délre vándorolnak, ahogy Somogyban is mondják: „Kisasszony elhajtja a fecskéket.” Falun, városon egyaránt azt remélik, hogy ezután szép, napsütéses hetek következnek, kezdődik a „vénasszonyok nyara”.

  • Szeptember 21. Máté napja

Mété apostol és evangélista emléknapja. Somogyban ehhez a naphoz kalendáriumi eredetű időjárásjóslatok kapcsolódnak. Lábodon úgy mondják, „ha Máté napja napos, az ősz három hónapos”, azaz a jó idő eltart egészen karácsonyig, s a jövő évben sok gyümölcs terem. Kapolyon is úgy tudják, ha szép az idő Máté napján, még negyven napig szép marad. Ám „ha Szent Máté mosakodik, a gazda ősszel szomorkodik”, mert nem tudja a termést az eső miatt betakarítani.

  • Szeptember 29. Mihály napja

A gazdasági év fordulónapja, sokfelé a pásztorszámadás ideje; a falusiak kijáró állatait (disznó, marha) a pásztorok általában Szent Györgytől Szent Mihály napig őrizték. A kihajtás utolsó napján az állattartó gazdák segítettek a pásztornak: leforgatták a vályúkat, leszedték a gémeskútról a vödröket stb. Ezzel a nappal kezdődik az ún. kisfarsang, az őszi lakodalmak, névnapi bálok időszaka, amely Katalin napjáig (nov. 25-ig) tart.

Szent Mihály arkangyal több somogyi templom patrónusa, nevezetesek a Mihály-napi búcsúk, vásárok. Somogyban a halott koporsóját a „Szent Mihály lován” viszik a sírhoz, ugyanis ő a túlvilágra költöző lélek kísérője és bírája.

 A természet őszbe fordulását jelzi, hogy „ezen a napon megszakad a fű és a fák gyökere, már nem növekednek tovább. A kalendáriumi rigmus szerint: „Szent Mihály lova deres, behozza a telet.” A nap időjárásából Lábodon a következőket jósolják: „Ha az ég dörög, jó őszt, de nagy telet lehet várni. Ha sok makk van ilyenkor, akkor sok hó lesz karácsony előtt. A zamárdiak szerint ha Szent Mihálykor felülről (azaz északról) fúj a szél, nagy tél lesz. Ha csak a nap első felében fúj felülről, aztán megfordul, és alulról (délről) kezd fújni, akkor ez azt jelenti, hogy a tél első fele hideg, második fele pedig enyhe lesz. A régiek szerint a paprikát, paradicsomot Mihály-napig le kell szedni, nehogy megcsípje a dér.

A kendernyomás

Siójuton a megszárított, hazavitt kenderből a háziak gömbölyű csomókat készítettek, és vasárnap estére meghívták a környékről és a rokonságból a lányokat, asszonyokat kendernyomóra. Kiosztották a csomókat, ezeket egy kocsideszkára tették, és a lányok, asszonyok mezítláb addig tiporták, forgatták, amíg ki nem ment belőlük a pazderja, amíg meg nem puhult. Néhol a járdán tiporták a kendercsomókat, és a kerítésbe fogódzkodtak. A résztvevők számától függően egy-két óra hosszat dolgoztak. A munka vége felé megjelentek a legények, harmonikás vagy citerás került, néha éjfélig is táncoltak.

Büssüben a kendernyomásra szeptemberben került sor, általában szombat estefelé, amikor nem volt annyi mezei munka. A résztvevőket a háziasszony vagy a lánya hívta meg. Addigra a kiáztatott, megszárogatott, kitilolt kendert előkészítették: csomókat alakítottak belőle a tipráshoz. Minden csomót köténybe bugyoláltak, így adták oda tiprásba. A kerítés, a fák mellé mosódeszkákat vagy kocsideszkákat fektettek, kötelet feszítettek ki, hogy a tiprást végzők tudjanak valamibe kapaszkodni. A lábuk alá helyezett csomót a lányok a talpukkal gyúrni kezdték, egyik talpukkal a másik alá gyúrták. A lányok levették a rózsás tutyijukat, ezt a megérkező legények el szokták lopni, aztán a tutyit csókkal lehetett visszaváltani. Amikor már érezték, hogy a kender puha, a gazdaasszony újabb csomót tett a talpuk alá. A munka végén a háziasszony mákos, diós, szilvalekváros kelt kalácsot, likas kalácsot esetleg kuglófot osztogatott. Rendszerint cukrozott forralt tejet ittak hozzá. Erre az alkalomra megjelentek a legények is, aztán énekszóra, citera vagy harmonikazenére táncoltak egy-két órát. A dalolást mindig a következő nótával kezdték:

Már Büssübe mökkezdődött a nyomás,
A legényök elkeszték a kujtorgást,
Mer a legén mind ujjan, mind a kutya,
Éjjel nappal kujtorog a faluba.

 A megtiport kenderből kijött a pazderja, ezt még meggerebenezték, s csak ezután kerülhetett sor a fonásra.

A lekvárfőzés és aszalás

A falusi kertekben, szőlőhegyekben és az ún. szilvásokban termett kék szilvából nagy üstökben szilvalekvárt főztek, ez a ház asszonyainak, rokonoknak közös elfoglaltsága volt. A szilvaszemeket kétfelé vették, kimagolták. Gondos keveréssel, lassú tűzön sokáig főzték. Akkor lett jó, amíg be nem sűrűsödött, megkeményedett a teteje. Agyagcserépből készített edényekbe, fazekakba tették. Galambospusztán a cselédek ezt a munkát közösen végezték az uradalmi sütőkonyhában vagy jó idő esetén az udvaron.

A zselici községekben, pl. Boldogasszonyfán szokásban volt a csetefőzés. A határban kis hordókba vagy kosarakba összegyűjtötték a gyalogbodza (somogyi tájszóval: csete) érett, fekete bogyóit. Óvatosan szedték, mert a csete természetes festékét nem lehetett a kézről lemosni. A hazahozott termést leszemezték, vászonzsákba tették, és kipréselték. Néha a kádban lábbal taposták ki. A levét nagy bográcsban sokáig főzték, míg vörös hab nem jött a tetejére, ezt többször lehabolták. Itt nem ízesítették cukorral, hanem folyékony lekvárként fogyasztották. Állítólag kiváló hatása van az asztma ellen.

Az aszalás régen mindenhol szokásban volt, hiszen a böjtös ételeknek az aszalék fontos alapanyaga volt, és legtöbbször aszaltat adtak a köszöntő gyerekeknek is. A kerti gyümölcsökből főként a szilvát, almát, körtét, a vadon termőkből a vadkörtét aszalták. Ez utóbbit sokszor egyszerűen csak beledúgdozták a padláson lévő búzába, és a tél közepére itt megérett. Az aszalásra a napos időt használták ki, a felszeletelt gyümölcsöt a napon szárították ki. Máskor a kenyérsütés után a még meleg kemencébe tettek be egy-két tepsi aszalékot. Az összeaszalódott terméseket egy vászonzsákba helyezték, felvitték a padlásra, és felakasztották a gerendára. Mások a pincében, spájzban tárolták.

A kukoricafosztás

A második világháború előtt a kukoricát általában csumásan, a csövön lévő borítólevéllel együtt törték le, ez gyorsabban ment, a rokonok összefogásával egy-egy gazda pár nap alatt végzett is a betakarításával. A mezőről a szedés napján kocsikkal haza is hozták, majd a pajta vagy a kukoricagóré előtt egy nagy halomba rakták, és aznap este már hozzákezdtek a fosztáshoz, azaz a csövet megfosztották borítóleveleitől. A munkával sietni kellett, mert a többnyire szabad ég alatt felhalmozott csumás kukoricának nem volt szabad megázni, mert bepenészedett volna, és a csumás kukoricába az egerek is könnyen befészkelik magukat.

A fosztáson a szedésben is segédkező rokonok vettek részt, néha meghívták az ismerősöket, de erre a szomszédok, komák hívás nélkül is eljöttek, hiszen ők is szívesen vették a viszonzást. A kukoricafosztás mindig társas munka volt, ezért sokszor a szedés idejét is megbeszélték előre, hogy el tudjanak menni egymáshoz segíteni. Bizonyos rokoni közösségek a szedést közösen végezték, a szegényebbek általában egy lovas kocsival rendelkező rokonhoz társultak, aki az ő kukoricájukat is hazahozta a mezőről.

A fosztás estefelé kezdődött, amikor már a mezei munkát és az állatok etetését befejezték. Az asszonyok, lányok leültek a kukoricarakáshoz, és puszta kézzel vagy egy kb. 15–20 cm hosszú, hegyes bot segítségével letépték a csumát a kukoricacsőről. A csöveket a férfiak zsákokba merték, és felhordták a padlásra vagy a góréba. A legtöbb helyen megtalálható ez a szellős tároló építmény. A csumát is összegyűjtötték, a nagyobb részét az állatok takarmányozására használták fel. Néhol az istállópadláson tárolták, hogy télen az állatok ne fázzanak. A szebb belső leveleket télen kiválogatták, ebből az ügyesebbek csumavékát, szakasztót, cekkert kötöttek, mások (főleg a német telepesek utódai) a székek ülőkéjét és háttámláját is megfonták.

A háziasszony a fosztás végén általában pogácsával, káposztástutyival, prószával stb. kínálta meg a segítőket, a gazda, ha volt szőlője, murcival (forrásban lévő, édeskés, keserű újbor) kedveskedett. A kukoricával együtt hazahozták a mezőről sütőtököt is (itt úritök a neve), és  a hideg estében igazi csemegének számított a sült tök. A gyerekeket még almával, dióval is megkínálták.

A közös munka során megbeszélték a mindennapi dolgokat, de sor került a mesélésre, főleg pedig a hiedelemtörténetek elmondására. Mivel a munka többnyire sötétben – egy-két viharlámpa fénye mellett –folyt, és sokszor este tíz óra után ért véget, ezek a boszorkány és kísértettörténetek borzolták a hiszékenyebbek idegeit. A pajkosabb legények, fiatalabb házas emberek töklámpásokat is készítettek, és ezekkel a halálfejekkel ijesztgették a gyerekeket.

A fosztás jó alkalom volt a legények és a lányok beszélgetésére, évődésére is. Ha egy üszkös darabot találtak, akkor azzal bekenték egymást, főleg a nagyszájú, rátarti lányokat. A sötétség leple alatt mód volt arra is, hogy a csumahalomba belelökjék a lányokat, s ott meghempergessék, megölelgessék őket. A kisebbek a kukoricahajjal játszottak, egymás fejére tették. A fosztás végén nem volt ritka a nótázás, a jobb énekeseknek ilyenkor elő kellett adni híres dalaikat, elhangzottak a legismertebb ponyvaballadák, de a legutóbbi lakodalomban tanult divatos nóták is. Büssüben nincs emléke annak, hogy a fosztás után táncoltak volna, vagy más dramatikus játék szerepelt volna.

 Ez a társas munka Somogyjádon is jó alkalom volt a beszélgetésre, játékos évődésre, mesélésre, nótázásra. A kukorica csumáját a teheneknek adták, vagy a cselédeknél beletették a szalmazsákba. A ház gazdája a munka végén pogácsával, borral vendégelte meg a segítőket. Megbeszélték azt is, hogy legközelebb kinél jönnek össze újra fosztani.

Siójuton a szomszédok, komák, sógorok vettek részt a kukoricafosztáson. A vendégeket borral kínálták. A munka beszélgetés, nótázás mellett kb. este 11 óráig tartott.

 „A kukoricafosztás a fiatalok és az öregek kedvenc találkozója. A munka befejezése után kenyeret, diót, kalácsot ad a gazdaasszony. A gazda meg borral kínálja a fosztókat. Majd előkerül a „hermonika” vagy más falusi hangszer („citora), és a fiatalok táncolnak.” – írja Tamás József az 1940-ben Kaposváron megjelentetett „népnevelési” könyvében.

A boldogasszonyfai németeknél, ha nagylány volt a háznál, a fosztásnál megjelent a lány „bandája” és azok udvarlói is. Amelyik legény legtöbbet tudott fosztani, az megcsókolhatta a házigazda lányát. A munkához érkezőket terített asztal fogadta, amelyen volt kalács, vaj, méz, köpült túró, sonka, svártli, birsalmasajt. Szívesen fogyasztották a diót mézzel, vagy a birsalmasajtot magában. A szebb csumákból a kislányoknak babát készítettek, a többit eltették, később kosár és szék fonására használták.

Király Lajos


Fel