A honlap teljes felülete akadálymentes

Buzsák

Honlap: buzsak.hu/

 

Településtörténet

Különleges természeti környezetet tudhat magáénak a népművészetéről, hímzéséről, búcsújáról és melegvizes fürdőjéről egyaránt nevezetes Buzsák. A másutt igen ritkán fellelhető fehér tündérrózsa, szibériai nőszirom, mocsári kosbor itt nyílik a Fehérvízi láp természetvédelmi területén. A Nagyberekhez tartozó vidék egyedi növény- és állatvilágát, rejtett életét a táj kiváló ismerője, Fekete István író tette mindannyiunk számára közös kinccsé Tüskevár című könyvével. Számos ritkaságot rejt a mocsári növényzet, madárvonulás idején itt pihennek meg a nagy távolságokat átszelő vadludak, az emlősök közül pedig a nyuszt, a nyest, a hermelin és a borz talál itt békjés élőhelyet magának. A Fehérvízi láp területén 52 kilométer hosszú kisvasúttal utazhatunk végig. Ősgyepes rétek szegélyezik Buzsákot kelet felől, míg délről a vízimadaraknak ideális menedéket nyújtó Ciframalmi víztároló található. Az erdőkben értékes vadállomány él, a Nagyberek nagy fácánvadászatok színhelye.

E sajátos adottságú vidéken az éghajlat kedvező a növénytermesztés számára, főként kalászosokat, kukoricát és cukorrépát termesztenek. Régi hagyománya van a szarvasmarha tenyésztésének, ám az állattartás mostanra visszaesett. Két lakott külterület tartozik Buzsákhoz: Tatárvár és Csisztapuszta. A falutól négy kilométerre fekvő Csiszta a külföldiek által is kedvelt melegvizes fürdő. Az ásványi anyagokban gazdag, hidrokarbonátos, kénes gyógyvíz nagy mennyiségben tartalmaz szénsavat is. Összetételénél fogva alkalmas mozgásszervi, reumatikus és bőrbetegségek kezelésére.

A terület a XIII. században a Bő nemzetség birtokában volt, ugyanis IV. Béla Izsép fia János-nak adományozta szolgálatai fejében. Buzsák helyén két falu állt a középkorban: Akts és Ma-gyari. Akts a Laki Thúz és Széchenyi családoké volt, majd az 1400-as évektől a Fancs család tulajdonába került. 1500-ban mindkét település Corvin János és Enyingi Török Imre tulajdonába került. A XVI. században egyesültek a falvak, s ebben az időben költöztek be a délvidéki rác telepesek. Buzsák neve elsőként 1498-ban, majd az 1675-ben jelenik meg azokban a peres iratokban, melyek a Jankovich és a Lengyel földbirtokos családok vitájáról fennmaradtak. Közöttük osztották fel a települést 1678-ban.
A XVIII. században iskolával és katolikus templommal gyarapodott Buzsák, 1820-ban pedig újabb iskola és tanítói lakás építésébe fogtak, melyet később kétszer is bővítettek.

Az 1856-os év a feketekrónikát jelenti: a kolera négyszáz áldozatot követelt a lakók közül. A századfordulón már működött a hitel- és a takarékszövetkezet, valamint a tűzoltóegylet. Ekkorra négy tantermesre bővült az iskola, és négy tanítót foglalkoztatott. Az egykor betelepült rácok szinte teljesen elmagyarosodtak, fokozatosan kiszorult a szláv nyelv, 1831-től csak magyar nyelven folyt a tanítás. Mára a családnevek – Jancsekity, Pasztusics, Mikics, Dumity – utalnak az eredetre.
1944. december 8-án e vidéken felváltották a német seregeket a szovjet alakulatok. A falunak minden tizedik házában maradhatott lakó, a többieket Gamásra és Vityára telepítették ki, s csak 1945 áprilisában térhettek vissza a teljesen kifosztott községbe. Négy zsidó családot deportáltak Buzsákról.

A negyvenes évek végén alakult meg a térség meghatározó gazdasági szervezete, a Nagybereki Állami Gazdaság, amely abban az időben jelentős foglalkoztató volt. A termelőszövetkezet 1949-ben jött létre, 1959-60-ban alakult újjá. 1952-ben egy családi ház átépítésével indult az első óvodai csoport, amely az évek során háromra nőtt, igazán alkalmas elhelyezésére negyedszázaddal később találtak. 1975-ben készült el a korszerű általános iskola. 1969-ben székhelyközség lett Buzsák, melyhez Táska is hozzátartozott. 1977-ben összevont közigazgatási területté alakították az egykori lengyeltóti járást, s Lengyeltóti lett a székhelyközség. 1989-ben vált ki Buzsák, hogy önálló tanácsot alakítson, majd egy évvel később létrejött az önkormányzat.

A buzsáki településmagot határoló zártkertekben számos népi építészeti emléket láthat az utazó. Az évszázados műemléki pincékben a vendégszerető gazdák jóféle borral fogadják a turistát: nyolc ilyen öntöttfalas, nádvetéses pince és présház őrzi a hagyományos építési módot a János-hegyen. Jelentős műemlékekkel is szolgál Buzsák: a legrégibb a román stílusú Fehér kápolna, amelynek 1704-ben készült faragott, szőlőindás faoltárát a műemlékvédelmi felújítások után a katolikus templomban helyezték el. A katolikus templomot 1791-ben szentelték fel, messze földön híres az egyedülálló hímzett miseruha és oltárterítő gyűjteménye.

A falu közepén álló XIX. századi vert falú parasztház népművészeti tájházként várja a látogatókat. A szoba-konyha-kamra beosztású, ollóágas tetőszerkezetű, elől csonka kontyos épülethez pajta és alápincézett magtár is tartozik. Az udvaron gémeskút és galambdúc áll. A lakóház eredeti berendezése a régi buzsáki életmódot tárja elénk. A hátsó szobában hímzésekből, fafaragásokból, népviseleti darabokból rendeztek kiállítást. A településen adottak a falusi turizmus feltételei, a Balaton és Csisztafürdő közelsége miatt a helybéliek az idegenforgalomra építenek. Számos család foglalkozik szálláshely kiadásával, a házaknál több mint kétszáz hely várja a pihenni vágyókat.

Buzsákot gazdag népművészeti hagyományai tették igazán híressé. A szőttesek, hímzések készítése nagy múltra tekint vissza, újabb virágzását a századfordulótól számíthatjuk. Ekkortól már megrendelésre is dolgoztak a hímző asszonyok. A buzsáki hímzés formakincse a takácsmesterség formavilágából és a fehérhímzésből alakult ki. Háromféle hímzésfajta ismeretes. A „rátétes” technikája abból áll, hogy vékony, piros kasmír anyagból mintákat – virág és állatmotívumokat, leveleket, indákat, katykaringókat – vágnak ki előrajzolás nélkül, s ezt varrják rá az alátétre apró, fehér öltésekkel. Csodálatos függönyök, terítők, viseleti darabok őrzik ma is a régi technikát. A „boszorkányos” hímzés az öltés technikájáról kapta a nevét, alapja az úri hímzés volt. A motívumok elszórtak és sokszínűek, a varrások teljesen kitöltik a házi vászon alapanyagot. Régebben sok színnel készítették, ma inkább piros-feketével vagy fehérrel varrják. A „vézás” hímzés a legősibb, melyet egykor díszlepedőkre, szövött párnák külső szélének, ingek ujjának, elejének díszítésére használtak. Piros és kék, piros és fekete fonallal készül, jellegzetes motívumai: a rózsa, a „katykaringó” és a szív. A motívumokat ma is grafit ceruzával, kézzel rajzolják elő. A település címerében szintén megjelennek a hímzések: az ezüst mezejű pajzs közepén egy vézás szív látható, a felette lévő lovagsisakot rátétes minták övezik. A pajzsot egy juhászlegény és egy népviseletbe öltözött leány tartja kétoldalt.

Nagy hagyománya van a pásztorfaragásnak. Az itt élő emberek főként pásztorkodással és földműveléssel foglalkoztak, a fafaragásnak olyan jellegzetes motívumai alakultak ki, melyet csak a Nagyberek falvainak faragói használtak. Nagy szerepe volt ebben id. Kapoli Antal fafaragónak. A legősibb díszítési mód a karcolás, mellyel használati tárgyakat – tükröst, borotvatokot, kobakot – díszítettek. Az anyagba késsel mintát karcolnak, melyet faggyú és korom keverékével bedörzsölnek. A karcolásba ragadt faggyútól láthatóvá válik a minta. A másik eljárás a spanyolozás, melynek során a kifaragott minta helyét színes viasszal öntik ki. A domborműves faragásnál a motívumokat késsel ék alakban kivágva faragják az anyagba.

A tájházban lévő néprajzi kiállítás segítségével képet kaphat a látogató a múlt életéről, szokásairól. Az első szobában és a konyhában a hagyományos berendezés látható, a hátsó szobában a hímzéseket és a népviseletet mutatják be. Az istállóból kialakított étteremben jellegzetes buzsáki ételeket ízlelhet meg a vendég, az egykori magtárban pedig kézimunkákat árusítanak.

Nevezetes az augusztusi Buzsáki Búcsú, amikor a népművészek utcájába az ország minden tájáról érkeznek kiállítók, és a tánccsoportok színes forgataga látható egész nap a színpadon.

(Forrás: Pogány völgye, 1999. Szerző: Izményi Éva)

 

Utoljára frissítve: 2017. 02. 25. 21:40

Fel