A honlap teljes felülete akadálymentes

Ujkéry Csaba: Fekete szerenád

A kövek megkoptak a századok alatt. Valamikor akkurátusan rakták egymás mellé a mesterek szorgos kezei. S mivé lettek a végtelen idő múlásával, széleik elvástak, mint öreg emberek fonnyadt ínyei között a fogak. Szélmarta, napégette, fagy repesztette, eső áztatta, míg hordozták hátukon a világot. Mert mi lehet más sorsa a kockaköveknek, mint, hogy felelgessek a csizma s topán sarkakkal, szikrákat csiholjanak belőlük a szeges patkók s a vasalt ágyútalpak.
A házfalak vakolatai színüket veszítve, mint felégett háton a bőr, hólyagosodtak s mállottak. Kilátszottak, a valamikor veres téglák megfakult oldalai. S a habarcs, amint helyenként túl csorrant. Az ablakok zsalui, szárnyszegett madarak, csak a zsanér tartja nyekklett eresztékeiket
Hűvös szél szakadt a Dráva felöl felkapva port, belisztezte a Trg Sv. Trojastava

közepén a Szentháromság csavart oszlopát, s tetején a megfeketedett Madonnát. Töredezett márványkerítés virágtartójában, tavalyi muskátlik, s mumifikálódott zörgő dáliák bólogattak, meglesve a felettük szálló fekete angyalt.
A Tvrda – erőd falát mohos  lepedék  takarta,  s  a   négyszögletes bástyatorony sisakja, lyukasan viselte a nyekergő szélkakast. De most is vigyázta a nagy folyót, mint egykoron. Lőrései ugyan, esetlenül téglákkal betakarva, s nem ásítanak a büszke sarfantinok a túlpartra. Hosszú, délceg csöveik, tán harangokba olvasztva, hangjuk most is messze száll, miként a dörrenéseik az elmúlt századokban.
 Ézsiás csak állt, s nézte a teret, a letűnt  világ  nyomait  kutatta.  Ez hát, a büszke Mursa, amit Hadriánus császár emeltetett. S oly fontos volt századokon át, hogy e hely építették fel Osijek várát. S itt vert hidat Szulejmán, s indult a Mohácsi - síkra… Gornji grad… s a többi utca, mint itt felejtett relikviák.
Majd  kizöldellnek a  fák,  s leveleket  hajtanak  a  bokrok.  S  a  fázós   galambcsapat, mosat üres szárnycsattogással, röppen a kockakövekről a reménytelen folyó felé, életet lel majd a zsendülő fűcsomók között. S a víz felöl újra langyos szél suhan, s hozza a mandolin szavát, s ez a kopár, színét vesztett világ élni kezd. A Szt. Péter és Pál katedrális ablakaiban fények gyúlnak, az esti csillagokkal.
Megindult, kaptatott egyre feljebb. A Drávára visszatekintve, meglátta a hidat, amit a felséges padisah Zil-káde hónapjában, a kivégzett szerdár Ibrahim pasa seregével építetett. Két óráig tartott rajt az út, amint az ingoványos talajon is átívelt. Oldalain vastag tölgy gerendák, két ember tudta csak átölelni, és a korlát. Útja mellett magas pavilonok, hogy az utasok kipihenhessék fáradalmaikat. A híd végén várkatonák vették a vámot, a kormányzó kincstárnak. Éjjelre csigákkal felhúzták, s kapuját bezárták… látta ezt Evlia Cselebi…
 Ézsiásnak, csak Eszék. A város, pontos geometriai formáival. A barokk házak s laktanyák katonás rendben, a jezsuita iskola és a ferencesek kolostora, s az a nyár, a Drávában csillanó ezüst holdsugárral. Eltűnt leánderek illatával, jó lenne megtalálnia…
A parttól követte. Fehér harisnyás lábán fekete topán, s a virágos sokkránc alól, kilibbent az alsószoknya csipkés szegélye. Karján fehér kosár, s vállát kendő takarta, bronz haja szikrázva hullámzott a napsütésben. Aztán hirtelen megállt, s szeme rá villant.
-         Miért követ, uram?
-         Csak… erre járok – vonta meg vállát zavartan.
-         Hát  jöjjön… ha már  így van  –  felelte  a  lány  élés mosolyán  elolvadt  a napsugár. Válluk összeért, amint előre haladva a lecsüngő lombok alatt kerülgették a hézagokat. A vár párkányán galambok tipegve turbékoltak.

Ézsiás elvette a lány kosarát. Benne pirosló apró szemek, páros zöld száraikkal rájuk mosolyogtak.
-         Ha kedveli – kínálta a lány, - éhét bátran elverheti…
Ropogott  Ézsiás  foga  alatt  a  friss  gyümölcs,  édes  leve  ajkára  csorrant. Megbabonázva, a lány fehér nyakát nézte s a domborodó halmokat, a pruszlik alatt. Szinte érezte, kemények lehetnek, miként a cseresznye húsa.
-         Itt volnék –  mondta  a  lány  megállva  egy boltíves kapu alatt. Zöld repkény koszorúzta, s szaladt a magas ablak felé a ház falán. Körbe kerítette a kis fülkét, miben archaikus mosolyú szent homokkő teste, pergett a múló időben.
-         Láthatnám valamikor – kérdezte Ézsiás.

A lány átvette kosarát.  Körül nézett,  aztán hirtelen ajkára tapadt. Szája oly forró volt, mint a déli nap. Kemény keble egy pillanatra, mellének nyomódtak.
-         Talán – suttogta.
-         A nevét sem tudom…
-         Mirjam – felelte a lány, s már csak azt látta, amint perdül a rakott szoknya s a csipkés fodrok eltűntek az ajtóban. Vaskilincse nyikordult, mint nehéz társzekér kereke a kockaköveken.
 Állt és nézte a repkényes házfalat, rajta a napsugarakat és a lusta legyeket, amint sütkéreznek. Belűről kutya vakkant, s egy macska körmölt föl a kapu oszlopra. Tetején megállt, háta görbe, szőre felállt s nyervogott a lent acsarkodóra.
Lassan megfordult. Elébe tárult a Tvrda, s mögötte a Dráva. S a víz felett fehér sirályok szálltak, egy sajka úszott, orrában nedves háló csillant. Felgyűrt gatyaszárú ember, farában evezőlapátját emelte. Ő indul lefelé a görbe utcán, a házak gyámkövénél favedrekben, bólogató leánderek nevettek.
Az éjszaka sziporkázó csillagaival, egy part menti kocsma udvarában találta. Az eperfa lombja, majd ráhajolt a diófa asztalra. Lapján sok rovátka, korhely monogramok az utókornak. Vörös bor hasas üvegkancsóban, s tócsa a recésfalu pohara alatt. Bele rajzolt. Húzott egy vonalat. Lassan formázta a kettős szárat, s megtört tetejét, miközben a lány nevét suttogta. A bejárat mellett gitárok pengtek, s csörgős dob riogott. Ugyan ki hallhatta volna, amit maga elé motyogott.
-         Zdravo –  s amint  felnézett  látta  Milán  széles mosolyát. Vastag bőrövéből kilátszott késének gombos nyele, s bocskorát az üres székre téve, megtámasztotta széles szalaggal betekert lábszárát. – Minek búsulsz jó magyari. Asztalodon bor, homlokodon holdsugár, mitől keserű hát a világ?
-         Ülj le már – sóhajtotta Ézsiás. – Elmondhatom neked… ellopták a szívem.
-         Hát, lopjál te is egyet  –  nevetett  Milán,  miközben  letelepedett s az üres poharat magának tele töltve a másikéhoz ütötte. – Hallanám a történeted…
Ézsiás fohászkodva elmesélte, miként akadt a Dráva partján a legszebb lányra, kit valaha láthatott. Mily messze van az a repkényes kapu, de leginkább mögötte, ahova tán sose juthat, hogy Mirjamot megölelje.
Milán éleset füttyentett, mire csend lett. Elhallgattak a hangszerek. Ő csak intett, és az egyik tarka kendős dalmát, gitárját hóna alá véve megindult feléje.
-         Hát, ha csak  ennyi a baj,  te magyari…  akkor indulhatunk –  mondta. Ezüst pénz perdült az asztalon, s megindult előre. A hold fehér fénye, megcsillantotta nagy vizet. S fent a vár mellett, egymástól messze, gázlámpák rebbenő fényei, mint nagy pillangók, az éjszakai párában remegtek. A távolban kutya csaholt, felelt rá egy másik, aztán hosszan vonított. Langyos szellő, halszagot hozott.
Ézsiás alig érezte a bort. Az enyhe szédülést, a gondolat okozta, talán újra láthatja, ki a délutánban megbabonázta. Ment volna ő az ördög után is, ha oda vezeti, tán még a lelkét is áruba veti, hisz volt már ilyen… csak még egyszer érinthetné meg.
A kapu feletti repkény szélét ezüsttel övezte a hold, s az ablaktáblák zárva. A csend a cserepekre telepedett. Csak a tücskök ciripeltek, s fűszeres illatot hozott a kertek, felöl a lég. Hátát a szemközti ház falának támasztotta, s arcába simított a kapu melletti leander. S Milán, hogy a húrokba csapott a dalmát, rákezdett. Szállt a dal, végig a kanyargós utcácskán, neki ütődve a zsalus ablakoknak, házfalaknak, kapu oszlopoknak. Fel a magasba, gurult az ereszeken, rá az ezüst hidra, egyenesen a félszemű holdba. Ő pilláit lehunyta, oly édesen fájt a szíve, mint még soha.
Felül kinyílott az ablaktábla. Az éjszaka fényében megjelent egy fej. Ősz hosszú haja, rendezetlenül csüngött alá, s fekete vállkendőjének végei, himbálóztak a leanderek felett.
-         Mi dolog itt zajongni – reccsent a hangja, mint ha egy mély kútból kiáltana.
-         Szép leánynak, nem tenéked, banya – mondta Milán indulatosan, dalát abba hagyva.
-         Holt leánynak?! Te cudar!
A húrok elpattantak.  Mint  ha  egy  vad  kéz  vágott  volna beléjük, s a hangszer megrepedt. Ézsiás hideg veríték lepte el, és érezte, foga összekoccan.

-         Hogy lehet az? – képedt el Milán.
-         Kérdezd Istent, ha mered! De most már innen, menjetek…
A  dalmát  futva  indult, miközben  fogadkozott.  Felhagy  a  bűnös  élettel,  s templom szolgának áll, csak most még az egyszer eressze el a Sátán, aki bizonyára itt ólálkodik. Milán lehorgasztotta fejét, úgy indult s mondta, kevés szebb lány volt a bástyák alatt. S boldog volt, mint az ég madara, kit a szabad víz felett s a kék ég alatt, a Mindenható gondosan eltart.
Az utca végén útjaik elváltak. Milán indult a csapszék, ő a víz felé. A partszegély csalitosában fehér nyírfák álltak. Törzseik, mint ha világítanának, s leveleik susogtak, miként legféltettebb titkokat mondogatnak.
Ézsiás hallotta a nagy folyó hangját, mintha lassú malom, kövek forognának. A fák között, miként a törzsek, egy fehér árny suhant, vállkendőjén hajának bronza.
-         Mirjam –  kiáltotta, de  hiába  nyújtotta  kezét,  a  semmit  markolta.  Amint iramodott utána, egyre messzebb került, míg fel nem oldódott, a hullámok holdfényi csillogásában. Leült  egy éger  tövében,  és  nézte  a  hömpölygő,  sötét  vizet.  Ajkán érezte  a délutáni csók melegét…
A házak most is ugyan ott álltak, csak vakolatuk hámlott. S az utca görbéje ugyan úgy esett, csak leánderek tűntek el. Meg volt az a kapu is a repkénnyel, ami most befutotta a ház falát, kihagyva az ablak tábláját. Nézte a megrozsdásodott kilincset, és szinte látta, mint lebben a csipkés alsószoknya, amint utoljára becsukódott utána.
S ekkor, mint egy varázsszóra, nagyot nyikordulva, tárult az ajtó. Várta, kilép rajta, kiről annyi év óta éjszakáit átálmodta. De csak az udvar összehajló bokrait mutatta, az üresen ásító bejárat. Szélúrfi nyitotta, és egy távoli szerenád, elhaló hangjait hozta.

Szerző: Ujkéry Csaba

Utoljára frissítve: 2016. 10. 17. 20:01

Fel