A honlap teljes felülete akadálymentes

Jávori Béla: Holdfényben

2001. december

Azon az estén az új évezred természeti csodája köszöntött rám. A látvány, és a nyomába szegődött látomás, élmény csaknem egy év után i kitörölhetetlen emlékezetemből. Ajándékot kaptam a telihold fényében új arcukat mutató fáktól…

Kétezeregy április ötödike volt. Tavasz. Egész nap szilaj szél borzolta a tájat s a kiadós eső helyett elszórtan szemerkélő csapadék örvendeztette a fészkükből félénken éppen csak kikandikáló korai növényeket. Egész nap elöregedett orkánkabátomban metszettem a szőlőt. Estére kelve kissé megfáradtan vettem be magam kis pinceszobámba, ahol még fűtenem kellett, - alig tíz fok volt odabent -, hogy elviselhető légkörben térjek majd nyugovóra. Barátságosan pattogott már a tűz, megvacsoráztam. Ablakom zsaluit becsuktam már, hogy azok is védjenek a hidegtől. Viharlámpám fénye csak arra jó, hogy neki ne menjek a falnak, s hogy megtaláljam, amit éppen el akarok érni. A külvilág szinte meghalt számomra. És akkor hirtelen valami szokatlan késztetés támadt rám. Még soha nem fordult elő, hogy ilyen késő este, sötétben kimenjek a pincém elé, de most valami ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába. Ösztönösen vezérelt vagy valamiféle sugallat késztett rá, ma sem tudom. Kinyitottam pincém ajtaját, s a látványtól megtorpantam. Mintha valami idegen álomvilágba csöppentem volna…

Világos volt odakint. Telihold fénye árasztotta el a tájat, s a látvány lenyűgözött. Mintha valami készülő mesefilm díszletei vettek volna körül. A hold ugyan a napénál jóval szerényebb, visszafogott és haloványabb, opálosan áttetsző fénnyel vett körül a tájat. A dombok szabdalta vidék, a közeli erdő, az apró házak nem látszottak, mintha elnyelte volna őket a feketébe boruló díszletfa.
Ahogy körülnéztem, nem láttam mást, csak virágba borult gyümölcsfák koronáinak sokaságát. Még a fák törzseit is magába temette a közelgő éjszaka.

Olyan volt ez a váratlan látvány, mintha ismeretlen kezek hófehér gyöngyfüzérekkel ékesítették volna fel a fák ágait. Egy pillanatra a karácsonyi sétálóutcák díszkivilágításait, a lámpafüzérek sokaságát idézte fel bennem, de e gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól. Hiszen ez a természet maga! Új arcát mutatta meg nekem, és csakugyan egy mesevilág képzeletvilágába költöztetett. Pedig jól tudtam: ez a valóság! A cseresznye, a szilva, az alma, és körtefák tündöklően szép virágai mintha rám emelték volna tekintetüket. Láttam szemüket. Mosolyogva, kedvesen. Ígéretet közvetítve néztek rám. És olyan közelség, annyi szeretet és barátság csillogott bennük, amilyenhez hasonlót még soha nem láttam.

- De hiszen mi egyek vagyunk! – gondoltam szinte elérzékenyülten. És megszólítottam őket:
- Mondjátok, eddig miért nem mutattátok meg nekem igazi, éjszakai arcotokat?
Nem válaszoltak. Csak ragyogtak az áttetsző fényben, s én mozdulni sem tudtam az élmény kábulatában.
- Gyönyörűek vagytok. Csodák! – suttogtam magam elé, és nem ismertem magamra a szépség ilyen felemelően tobzódó áradása láttán.

Eddig is szerettem a fáimat, hiszen magam ültettem, gondoztam őket, aggódtam jövőjükért, figyeltem termőrefordulásukat, s megszámoltam első gyümölcseiket. Féltettem vézna ágaikat, ahogy beléjük kapaszkodott a szél és megfenyegette őket, s szinte összeomlottam, amikor váratlanul kíméletlen fagy gyötörte, kínozta meg virágaikat vagy már látható gyümölcskezdeményeiket. De most valahogy, - amint késő esti telehold fényében rácsodálkoztam tündöklő virágkoszorúikra -, most valahogy, ha még lehet, sokkal közelebb kerültek hozzám. Hiszen senki másnak, csak nekem kínálták fel ezt a lenyűgöző látványt. Hálás voltam érte. És szinte öntudatlanul újra megszólaltam magam elé suttogva:
- Egyek vagyunk mi mindannyian! Veletek, természet csodáival… De ha tiltakoznátok ellene, hát mondjátok meg! Vessétek a szememre.
Csend volt. A fák némák maradtak.

Szempillantás alatt megfeledkeztem a napi munka fáradalmaitól. Nagyot szívtam a tiszta levegőből, s bár vacsora utáni cigarettám rég elhamvadt már, eszembe sem jutott, hogy újra gyújtsak. Már az is boldoggá tett, hogy ezekben a percekben egyetlen repülőgép sem suhant el e szépséges ivánfahegyi katlan fölött. Csend volt. Nyugalom. Béke. Még a kutyák sem csaholtak, mintha ők is e szokatlan látványban gyönyörködnének.

Egyedül voltam. De talán még soha nem éreztem magam ennyire társnak, befogadottnak, közösséginek és egynek a természettel, mint most. Bámultam őket. Már nemcsak a saját fáim, a távolabbiak is fölkeltették az érdeklődésemet. Sorra vettem őket. Hiszen a déli domboldalról, s kelet felöl, a Somhegy szőlői közül is felém fordították virágfüzéreiket. Mintha mindenáron üzenni akarnának. Visszafogottan, de mégis csak kérkedni szépségükkel, ígéretet villanó tekintetükkel. Fenségesen uralták az egész tájat, s köszöntötték a fényt, hogy engedte megmutatni igazi valójukat. Aztán úgy éreztem, mintha rám csodálkoztak volna, talán csak egymáshoz szóltak:
- Ki ez az idegen? És mit keres itt egyedül e késő esti órában e lakatlan dombvidéken?
Kétkedésük, bizalmatlanságuk azonban gyorsan eltűnt, feloldódott a fényben. Úgy láttam, hirtelen megenyhültek és egyre barátságosabban néztek vissza rám. Pontosan úgy, mint akik készek örökös szövetséget kötni velem. Jól esett a közelségük. Valami olyan megértést véltem fölfedezni tekintetükben, amilyet oly sokszor – és hiába vártam az emberektől… Lehet, hogy ilyen mesevilágra vágytam egész életemben? Nem tudom. De azt igen, hogy a természet csodájának ilyen gyönyörűsége még soha nem köszönt rám…

És akkor hirtelen egy földig érő hófehér ruhába öltözött, boldogan mosolygó arcú mennyasszony képe tűnt föl képzeletem filmvásznán. De csak egy pillanatig tartott, mert ahogy feltámadt a szél, és hosszú tűfátyla szint úszott utána a levegőben, belőle egy pólyába kötött csecsemő halvány rózsaszín arca rajzolódott ki, amint éppen a keresztvíz alá tartják a homályba borult templom meghitt csendjében… Azt hiszem, nem volt véletlen ez a látomás, ez a hirtelen elém tolakodó képzettársítás. Végtére ők is a jövő ígéretei, miként e szépségesen szép, virágzó gyümölcsfák, amiknek látványával egyszerűen nem tudtam betelni.

Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem a szabadban, s miért nem fáztam, miközben odabent barátságosan brummogott a tűz fehér vaskályhámban. Leültem a kerti padra, s tekintetem váratlanul virágoskertem felé fordult. Megláttam álmosan összezúzott szirmú, már nyugovóra tért tulipánjaimat. Némelyikük még mintha félig nyitott szemmel, szemrehányó bizalmatlansággal pislogott volna fölfelé a holdra, akitől jókedvű ébresztő helyett inkább sötétedést, békés altatót várna, de ezúttal senki sem figyelt rá…
Az emberek sem egyformák…

De most kit érdekelt? Tovább kutakodtam a tájban, azokat a fáimat kerestem, amelyek mindeddig a világért sem mutatták meg magukat a csillogó éjben. A hold már óvatosan lassú kúszással idegen tájak felé igyekezett, de áttetsző fényéből még alig veszített valamit. Elkéstem. Vagy csupán elsietett várakozásom okozott csalódást? Nem láttam őket sehol. A mandula, a naspolya, a kajszi, az őszibarack fehér és rózsaszín virágözönét már hiába kerestem. Elvirágzottak már. Közvetlenül előttem csak a nagyra nőtt, de még kopasz diófa széttárt karjai emelkedtek a magasba kisé irigykedve, de talán még ők is köszöntetni szeretnék villódzó társaikat…

Emlékszem, egy hasonló, de nappali látványban majd egy évvel később, december 4-én volt részem. Egy szemernyi hó sem esett, mégis egész nap hófehér köntöst viselt Ivánfahegy. Sűrű köd borította a vidéket, de áttetszettek rajta a gyümölcsfák és sövények megkopaszodott, vastagon dér lepte ágai. A még zöldnek látszó fűszálak csúcsai is fehér ruhát öltöttek. A fák sötét törzsei alatt csak a vakondtúrások ijesztően barna, hatalmas halmai tűntek elő a fehérségből. Ez is gyönyörű látvány volt, de egy másfajta mesevilágot érzékeltető. Inkább az elmúlásét… Hol volt ez a virágba borult gyümölcsfák éjszakai tündöklésétől? Arra gondoltam: ha másért nem is, de ezért az élményért érdemes volt élnem…

És akkor egy távoli pince ablakából halványlila fény villant a szemembe. Rá kellett döbbennem, hogy ezekben a percekben, órákban sok-sokezer ember roskad a televíziók képernyői előtt, s nem hiszem, hogy élvezettel, de mégis csak bámulják a lövöldözést, a gyilkolást, a betörések és bankrablások sorozatát. Veszteseknek tartom őket! Talán eszükbe sem jut, fogalmuk sincs arról, hogy idekint, a telihold fényénél milyen szeretetreméltó arcát, vonzó külsejét mutatná meg nekik legfontosabb társuk és éltetőjük a természet…

Kétezeregy, április ötödike volt Ivánfahegyen. Egy feledhetetlen éjszaka.
Úgy szeretném, ha valaki megértené ámulatomat, és egyszer majd részt kérne magának e csodából.

Szerző: Jávori Béla 2001. december

Utoljára frissítve: 2016. 12. 08. 15:11

Fel