A honlap teljes felülete akadálymentes

Jávori Béla: Búcsú a szomszédtól

2002. május

Búcsú a szomszédtól


A természet 2002 tavaszán kegyetlenül kemény fagyot küldött a hegyre. Mintha csak ezzel akarta volna fölhívni a hegylakók figyelmét rá, hogy ő is megretten, elszomorodott. Mert elment egy öreg, aki jelenség volt Ivánfahegyen…

Gyümölcsfák százainak hófehér virágai váltak egycsapásra komoran barna bánatossá; szőlőrügyek tízezrei fordultak vissza a vesszejükbe, mint amik magukbaroskadtan csömörlöttek meg az élettől. A mandulák, a kajszifák nemcsak virágok elvesztésétől lettek szegényebbek; valamivel később levéltelen, kopasz ágaikat, karjukat emelve a magasba, mintha tiltakozni akartak volna az elmúlás könyörtelensége ellen.
Megfagyott körülöttük a világ…
Elhunyt a szomszéd. Elment, és soha többé nem tér vissza.

Tavaly ősszel, úgy október vége felé, amikor délidőben, szokásunk szerint pincéje előtt üldögélve beszélgettünk, azt mondta:
- Hát hallja, én aztán már nem jövök föl többet a hegyre…
Nem vettem komolyan. Megbocsájtottam keservét, hiszen amióta csak ismerem – tizenöt év is eltelt azóta -, mindig így köszönt el tőlem: - Jövök majd hétfőn vagy kedden. Ha megérem…
Akkor láttam utoljára.

Mintha megérezte volna a vég visszavonhatatlan közeledtét. Pedig csak a derekát, a lábát fájdította néha, de úgy dolgozott a földjén, mintha semmi baja sem lenne. Kemény, szorgalmas és határozott ember volt. Szerette a földet, a szőlőt, s a munka életeleme volt.
Igen, azt hiszem megérezte, hogy soha többé nem tolja föl már a biciklijét a horhón; nem ereszkedik lefelé meg-megállva a súlyos terhével. Nem metszi meg már a szőlőjét, nem kapálja a kukoricát, és nem palántáz kora tavasszal karalábét a szőlősorok közé, amit aztán egész télen sikerrel árilt a piacon. Talán nem is csak érezte, tudta is, hogy Ivánfahegy megszűnik számára.

Emlékezetemben ő volt az egyetlen ember, aki ha kimondatlanul is, de hosszú évek őta készült az elmúlásra. Talán várta is. Elég jól ismertem őt, mégsem tudtam megfejteni a titkát. Vajon milyen események, lelki magáramaradottság vagy elkeserítő tapasztalások borzolhatták föl idegrendszerét? Mitől alakulhatott ki benn ez a kettősség: a munkaszeretet és az életuntság ellentmondása? Mi idézhette elő benne az elmúlás vágyát?
Ez most már végképp titok marad.

Amikor meghallottam a szomorú hírt, egyszerűen csak elnémultam. Nem tolultak könnyek a szemembe, befelé sírtam. Zokogtam, mint egy megöregedett gyerek, aki újra csak árva lett, és árva Ivánfahegy, amely üres, kihalt és elhagyatott nélküle. Egy olyan példaadó öregembert veszítettünk el, akit soha, senki sem pótolhat ezen az álomszép dombvidéken.
S ahogy most papírra vetettem ezt az utolsó mondatot, halkan, de ijesztően pukkant egyet a viharlámpám, és kialudt halványsárga fénye. Miféle jelzés volt ez a bánatos lelkemnek?
Gyertyát gyújtottam. Vele, az ő emlékével akartam tölteni az éjszakát. S eközben az is felötlött benne: végtére is igencsak megedződhettem volna már az utóbbi években, oly gyakran járom a sírkerteket. Jónéhány ismerős, szomszéd és jó barát hagyott itt köszönés nélkül, végső búcsút sem intve, hogy felsorolni is nehéz. Jószerivel már senki sincs körülöttem azok közül, akiket becsültem, szerettem; senki, akivel néhanapján szót válthattam a hegyen. Néhány év kellett hozzá, talán még annyi sem, hogy valamennyien magára hagyták földjüket, szőlőjüket, gyümölcsfáikat…

Váratlanul aludt el utoljára, és csukta le örökre a szemét Nagy Lajos, aki valaha két különböző beosztásban is a főnököm volt, később igaz jó barátom lett. Tőle vettem meg ezt a földdarabot, ahol békésen, sok-sok munkával, de örömmel és boldogan élhetem utolsó éveimet. Ő igyekezett bevezetni a szőlő- és gyümölcstermelés rejtelmeibe. Arra a kis padra, amit neki ácsoltam hatalmas cseresznyefám alá, hogy árnyékban beszélgethessünk néhanapján, azóta sem ültem le…
Fiatalon halt meg Pungor Laci, aki a most elhunyt öregember szőlőművelésének a nehezét vállalta, s aki barátságos, készséges volt mindenkihez, hozzám is, ha bármiben segíthetett.

Itthagyott bennünket Fodor Feri,, a gyümölcsnemesítés és –termelés nagymestere, az egykori főiskolai tanár, aki hallatlan nagy figyelemmel és érdeklődéssel kísérte minden megmozdulásomat, bizonytalan-bátortalan próbálkozásaimat, új, öregkori életkezdésemet. Tőle kapott gyümölcsfáim is emlékeztetnek rá, amelyek teremnek már ha visszavonulásra nem kényszeríti a mostanában oly gyakori fagy.

És örökre elköszönt a hegytől Krajnics Géza barátom is. Sose felejtem el őt, hiszen nemcsak közvetlenségével, szenvedélyével hatott rám; nemcsak a munkaerejét, hanem a lelkét is kitette volna azért, hogy segítsen új szőlőm telepítésében, ösztönzött szinte minden szavával… Fölfelé baktattam a hegyre, amikor elsuhant mellettem egy mentőautó. Géza még visszaüzent nekem a kórházból: észrevett engem a homályos ablaküvegen át. Én már csak a koporsóját láthattam…

Meghalt az a neves mellkas-sebész, Csorba főorvos is, aki nemcsak a hegyen volt közeli társam a természet szeretetében, hanem külső munkatársammal, Iliev Ilia röntgenfőorvossal együtt egy enyhe tüdőgyulladásom után oly alapos rétegfelvételek alapján bizonyította be, hogy márpedig nekem kutya bajom sincs!
Eltávozott az élők sorából Maráczi Jóska, a daloskedvű Szabó Karcsi, és még legalább öten azok közül, akiknek a nevét sem tudom, csak köszönteni szoktuk egymást, vagy éppen csak együtt baktattunk fölfelé a horhón. Voltak közöttük hetvenen felüliek, hatvanasok, de ötven-egynéhány évesek is.
És én még mindig élek…

Amikor Ivánfára hozott a sors, Benjamin voltam a hegylakók között. Ma már én vagyok a legöregebb. Egy-egy temetés után mondják is az életben maradottak:
- Béla bátyám! Most te következel…
Nem is tudom, hogy örüljek-e, de jóslatuk még nem vált be.
Ezen az éjfélt közelítő éjszakán azonban nem magamat siratom. A sors úgyis kiszámíthatatlan. És ki nem tudná, hogy hetvenen felül már igencsak közeleg a vég?

Az a borzasztó most, hogy elment az öreg. Nincs már igazi, közvetlen szomszédom a hegyen. És vele ment volna a szőlője is, ha Boncz Jóska, - amikor már kórházban súlyos operáció után szenvedett a gazda -, sziszifuszi munkával meg nem fiatalítja az elöregedett tőkéket, János bácsi szeretett ültetvényeit. Nem volt már alkalma rácsodálkozni az új élet kezdetére. Kínzó szenvedések után vonult a beláthatatlan sötétségbe…

Összetörten álltam a koporsója előtt. Azt írták rá: Nyulasi János. Élt 81 évet. Nebrej Jánosnak hívták azelőtt, így ismertem meg, így is őrzöm emlékezetemben. Távozásával egy olyan emberi kapcsolat szakadt ki az életemből, amelyet soha nem fogok elfelejteni…
Hallgattam volna a pap szavát a ravatalozó hátsó falának támaszkodva, de érzékszereim csak azt fogták fel: milyen rutinszerűen, szenvtelenül, a bánat és szomorúság legcsekélyebb jele nélkül, közömbösen – és magyarul! – darálta le, kántálta a szertartás szövegét. Elviselhetetlen volt.
És akkor ifjúkori élményeim hatására támadhatott föl bennem a szándék, s nyomában a tett, - hiszen gimnazista koromban kántorként sok-sok elhunytat búcsúztattam el a világi élettől -, hogy latinul, a szertartás misztikumának megfelelően; lassan, bánatosan és érzelemgazdagon énekeljem el magamban:
Circumdederunt me, gemitus mortis Dolores inferni, circumdederunt me…

És akkor kibuggyantak a könnyeim. Elakadt a hangom, s akkor folytattam, amikor a pap már együtt imádkozott a gyászolókkal:
… Venite exsultemus Domino, jubilemus Deo salutatari nostro. Prae occupemus faciem ejus in confessione, et in psalmis jubilemus ei. Dolores inferni, circumdederint me…

A sírnál Boncz Jóska, - mintha az én nevemben is tette volna -, az öreg szőlőjéből vett néhány maréknyi földet, és kertjéből vágott bazsarózsa csokrot dobott a koporsóra. S én csak magamba fojtva a szavakat, némán inthettem utolsó búcsút:
- Isten áldja hát öreg szomszédom! Nyugodjon békében János bácsi! Megérdemli…
Vége szakadt hát egy gazdag, tartalmas életnek. Vége e trilógiának is, amiben szerény eszközökkel megkíséreltem papírra vetni kettőnk kapcsolatának epizódjait.

Naponta többször is ott járok el a pincéje előtt. A fatönkön s a betondarabkán – mintha szándékosan hagyta volna kint emlékeztetőül -, most is ott van az a két zsákdarab, amin ülni, s oly kedélyesen beszélgetni szoktunk. Ahogy azonban fölérve kinézek a sűrű orgonabokrok közül, hiába keresem már az arcát, a tekintetét. Hiába várom a délidei szertartást is, amint fogatlan szájában, paprika vagy paradicsom helyett csemegeszőlővel ízesítve majszolja a kakaóskalácsot…

Szerző: Jávori Béla 2002. május

Utoljára frissítve: 2016. 12. 08. 15:11

Fel